A jelenség egyáltalán nem új, de egyre masszívabb, és a választásokig még nyilván durvul. Arról az igényről beszélek, hogy a független lapok és munkatársaik – mintegy segítve, de legalábbis nem hátráltatva az ellenzéki kampányt – kizárólag a kormányt kritizálják, és ne bírálják annak kihívóit. Megkapja a magáét mindenki, aki nem-fideszes létére ellenzékkritikával él.
Vannak fokozatok. Alapverzió: „lehet, hogy igazad van, de most nem időszerű”, „kicsit furcsán időzítesz”, „legalább a választásokig ne ilyeneket már, légyszi”. Aztán jön a „na, már te is a Viktor szekerét tolod” és az „álfüggetlen, beépített Fidesz-troll, mehetsz a NER-pénztárba”, satöbbi.
Az egydimenziós morál
Akár legyinthetnénk, mondván, nagy a világháló, elfér benne minden hülyeség – ha nem válna egyre általánosabbá a jelenség. A kritikai szilencium iránti igény mentális járványként terjed, és természetéből fakadóan öncenzúrára késztethet sokakat. Észlelek független (értsd: egyik politikai erő által sem pénzelt) lapoknál is olykor kritikahiányt, vagy efféle idétlen-finoman tipegő bírálatokat: „ha esetleg tényleg azt mondta XY, nos, az talán nem szerencsés, de biztos nem úgy értette, meg aztán nézzük meg, miket mondanak a kormánypártok”.
Ami rettentő veszélyes.
Nézzük ezeknek a dolgoknak a logikáját, kezdve a premisszáknál:
- a kormányt súlyos, történelmi bűnök terhelik, míg
- az ellenzéknek legfeljebb az esetlenségéből adódó hibái vannak,
- így az ország elemi érdeke, hogy ez a kormány eltakarodjék, átadva a helyét az ellenzéknek.
E három tételből egyenesen következik, hogy az ellenzék hibáit emlegetni céltévesztés. Sőt, fölösleges is, hiszen az ellenzék szapulására ott a közpénzből működő kormánypárti propagandagépezet. A képlethez hozzávehetjük: ahogy az esélyek kinéznek, akár egyetlen szavazat lehet a mérleg nyelve. Ha tehát a független sajtó kampányidőszakban „nekimegy” az ellenzéknek (értsd: szóvá teszi a hibáit), azzal elbizonytalanít szavazókat, amivel elősegíti Orbán hatalomban tartását, hovatovább az ország végleges tönkretételét; hatalmas az írástudók felelőssége!
Ez az első látásra stabilnak tűnő logikai lánc morálisan egydimenziós. A kanti„kategorikus imperatívusz”, vagyis az általános erkölcsi parancs itt így hangzik: „tégy úgy, hogy cselekedeted e kártékony kormány eltávolítását szolgálja.” E narratívában a kormányváltás az egyetlen morálisan igazolható cél, tehát minden szó vagy tett, ami e cél elérését hátráltathatja, bűn. Ezért vált ki viszolygást, felháborodást, dühödt vagy rémült pisszegést.
A valóság azonban több dimenziós. Ráadásul a fenti logika tartalmaz egy durva csúsztatást. Aki abból indul ki, hogy valamely politikus amiatt veszíthet a köz bizalmából, mert bárki szóvá teszi a hibáit, az átpöccenti a felelősséget a politikai cselekvőről arra, aki cselekvést hírül adja, véleményezi. Ez a logika felcseréli az okot az okozattal, és nagyobb problémát okoz, mint amekkorát megoldani szeretne.
Eközben az a helyzet, hogy ha van a médiának elsődleges erkölcsi kötelessége, az éppen a részrehajlás nélküli korrekt tájékoztatás a közélet dolgairól, és erre olyan éles politikai helyzetben, mint egy választási kampány, nem egyre kevésbé, hanem egyre inkább szükség van.
Egy kis hazugság-tipológia
A közéleti hazudozás három jellegzetes formáját különíthetjük el:
- tudom, hogy nem igaz, de állítom;
- nem tudom, hogy igaz-e, de állítom (mintha tudnám);
- tudom, hogy igaz, de hallgatok róla.
Utóbbi azért hazugság, mert bizonyos relációkban a hallgatás is közlés. A tájékoztatás elmaradásával sok esetben azt közöljük, hogy a dolog nem történt meg, vagy ha meg is történt, nem lényeges. (Gondoljunk analógiaként a közmédia meglehetősen szelektív hírérzékenységére.) Ugyanígy: amikor egy újság a közélet tényeit-adatait részrehajlóan elemzi, vagy az újságíró egy publicisztikában bármilyen külső okra, mondjuk egy kampány tétjére való tekintettel nem azt írja meg, amit valójában gondol, az bizony hazudozás.
A média azért média, mert közvetítő szerepet tölt be a politikusok, az államszervezet – tehát a pénzünkből élő, mégis felettünk álló bürokráciák – és a nép, vagyis az olvasók között: igyekszik megmutatni az olvasóknak e szervezetek és működtetőik működését. A médiamunkás jó esetben nem politikai aktivista, hanem az események krónikása és akár szubjektív kommentátora. Ezért nincs súlyosabb, értelmetlenebb és igazságtalanabb követelés vele szemben, mint az, hogy a munkája politikai következményeit latolgassa.
Tisztázzuk: ha az ellenzéki politikusok nem akarják, hogy a média a hülyeségeiktől legyen hangos, akkor ne csináljanak (és ne beszéljenek) hülyeségeket. Ez ilyen egyszerű.
És meddig volna „nem időszerű”?
Maradva még a „tartsunk néhány hónap kritikastopot” felvetésnél: a szilencium miért is oldódna fel a jelenlegi ellenzék remélt győzelmének estéjén? Továbbra is lehetne praktikus érveket sorolni arra, miért „nem időszerű” az új kormány kritikája. „Hagyd már, ne csesztesd őket, hát most kezdték, hadd szilárduljon meg a koalíció.” Orbán nyilván minden eszközt megragadna, hogy az új kormányt lejárassa és visszakapaszkodjon a hatalomba, tehát aki a kormányt kritizálja, szintúgy megkapná a „Fidesz szekértolója” címet.
Természetesen az újságíró is ember, van világnézete, sőt, személyes preferenciái. És szeretné, ha a cikkei érdemi hatást érnének el. Többnyire azzal a reménnyel tárunk fel tényeket, leplezünk le lopásokat, ellentmondásokat, visszaéléseket, hogy azok a nyilvánosság nyomására majd megszűnnek. A változás első lépése mindig az igazság kimondása. Ez néha bejön, de többnyire sajnos nem.
Vágyakozhatunk rá, hogy az írásaink pozitív változást idézzenek elő, de ez a vágyunk sosem írhatja felül a tárgyszerűség parancsát. És a munkánkat akkor is elvégeztük, ha a cikkeink hatására nem következik be más, mint hogy az emberek tudomást szereznek dolgokról, amiket nélkülünk nem tudtak volna meg.
Hadd lépek eggyel tovább: nem csak a médiáról van szó. A szerkesztőségekben nem speciális lények dolgoznak, hanem hétköznapi, a világra kíváncsi, gondolkodó emberek.
Nem az a fő kérdés, hogy milyen újságírók, hanem az, hogy milyen emberek vagyunk.
Szabad újságíró csak az lehet, aki emberként is szabad. Aki hajlandó végiggondolni a lehetőségeket, ahelyett, hogy elmerülne a kampány kollektív delíriumában, a vezérkereső hangulatban, amikor tömegek hiszik el és harsogják kedvenceik színes-szagos ígéreteit. Az állampolgári méltósággal ez öszeegyeztethetetlen. A szabad ember az, aki a politikum egészével szemben szabadon és kritikusan gondolkozik.
És szabadon is beszél, s nem engedi, hogy bekössék a száját. Nemhogy pár hónapra, de egyetlen pillanatra sem.
