Átfogó történettudományi munka jelent meg a napokban Címlapon Magyarország, Hazánk története a nyugati sajtó tükrében, 1848–2020 címmel. A kötet szerkesztője, Szalay-Berzeviczy András interjút adott a HVG-nek, amelyben elmondta: „kevés megjelenés van az országról, és azok többnyire negatívak.”
A szerkesztő az interjúban Orbán Viktor miniszterelnök és a nyugati sajtó viszonyát is bemutatta. Az első Orbán-kormány nemzetközi megítélése még pozitív volt:
egy angolul jól beszélő, dinamikus fiatal miniszterelnökről írnak a lapok, de néhány év múlva, a szélsőjobb irányába való nyitás miatt nem sokáig tart ez a pozitív kép
A magyar miniszterelnök megítélése 2010-től 2015-ig csak mérsékelten volt kritikus, mindez azonban a migrációs válság után már sokkal negatívabb lett. A szerkesztő leszögezte: “nagyon kevés olyan politikus van Európában, aki ilyen szinten tematizálja a világsajtót, mint ő.”
Szalay-Berzeviczy egy érdekességre is felhívta a figyelmet: Puskás Ferenc labdarúgó a külföldi ismertség tekintetében trónfosztás áldozata lett. “A New York Times archívumában végzett kereséseink is azt mutatják, hogy messze Orbán a legtöbbet emlegetett magyar: említéseinek száma 862, míg Horn Gyula hivatkozásainak száma mindössze 84, Horthy Miklós pedig 25 éves pályafutása alatt kapott összesen 357 említést a Times hasábjain.”
A szerkesztő arra mutat rá, hogy a magyar miniszterelnök a 2015-ben tetőző migrációs válság alatt ápolta a leghűvösebb viszonyt a nyugati sajtóval. Bár sok lap megítélése nem változott, közben olyan liberális újságok, mint a Die Presse 2020-ban már egész más hangot ütöttek meg a miniszterelnökkel szemben. Ahogy a lap fogalmazott: “Orbánnak igaza volt, és bocsánatkérést érdemel”.
Szalay-Berzeviczy elmondása szerint a nyugati sajtó a rendszerváltás utáni kormányokat sem látta túl fényesen. Antall Józsefék a „múltba révedező”, Horn Gyuláék pedig az „újrahasznosított kommunisták” jelzőt érdemelték ki az újságíróktól. A szerkesztő szerint Gyurcsány Ferenc is hamar kihívta a Nyugat ellenszenvét. Eleinte még modernizátorként kezelték, viszont már az őszödi beszéd előtt számos cikk született arról, hogy „Magyarország a görög úton jár, államháztartása és gazdasága fenntarthatatlan, 2006 ősze után pedig precedens nélküli össztűz hárul rá.” A nyugati újságírók az Európai Unióban korábban elgondolhatatlan mértékű rendőri erőszakot sem tudták megbocsátani a miniszterelnöknek. Ekkoriban azt is sűrűn hangoztatták a lapok, hogy érthetetlen, miért nem mondott le 2006 után a magyar miniszterelnök.
Szalay-Berzeviczy a kötet által vizsgált egyéb korszakokról is szót ejtett. Úgy fogalmazott, hogy az áttekintett 172 évnek „mindössze egyharmadában nem álltunk szemben az anglofón és frankofón nyugati világgal. 1848 után volt egy fél évszázad, amikor számíthattunk a nyugat támogatására, de 1907-ben ez a támogatás 180 fokot fordul, onnantól tartósan negatív lesz a megítélésünk.”
A szerkesztő négy csúcsidőszakot különít el a címlapra kerülések szerint: ez az 1848-49-es szabadságharc, az 1956-os forradalom, az 1989-es rendszerváltás, és a 2015-ös migrációs válság. “Összességében kijelenthető, hogy Magyarország leginkább a szabadságharcos tematikán keresztül szólítja meg a világot” – tette hozzá. Szalay-Berzeviczy leszögezte: bár Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Tisza Kálmán, Mindszenty József pozitív alakokként éltek a nyugati sajtóban, ellenben az újságírók Tisza Istvánt az első világháború egyik fő felelőseként emlegették.
A szerkesztő felidézte, hogy Kádár János járta be a Nyugat szemszögéből a legnagyobb fejlődési ívet: „Moszkva könyörtelen bábja” pályafutása vége felé „Kelet-Európa legliberálisabb diktátora” lesz. Kádár egy 1986-ban Time-nak adott interjúban árulta el, hogy küldetésének érezte, „hogy Magyarországot levegye a nemzetközi címlapokról, és úgy érzi, ez sikerült is neki.”
A teljes interjú a HVG felületén olvasható.
