Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Azért írok Önnek, mert nem látok más kiutat, csak magában látom a segítséget. Mi egy szociális bérlakásban élünk, amit 2002-ben adtak nekünk. Sajnos én nem olvastam el az apró betűs részt, ami 2012-ről szól, onnan nem hosszabbították meg a szerződésem, és most nincs szerződésem, és ki akarnak lakoltatni. Sajnos volt, hogy elmaradtam a lakbérrel, de mindig rendeztem, sokáig voltam munka nélkül. Mellette elhelyezkedtem a pápai kórházban, mint segédápoló. Azután volt egy lehetőségem, hogy tanuljak, és elvégeztem a szociális gondozói és ápolónői iskolát. Most pedig sajnos beteg lettem, és elvesztettem a munkahelyem, és rokkantnyugdíjas lettem. Sajnos csak járóbottal járok. Mivel mindkét térdembe protézis kell, mellette krónikus betegségben szenvedünk, én, és a párom pedig szívbetegségben és cukorbetegségben szenved.
Tisztelt Miniszterelnök Úr, kérem magát, hogy segítsen egy olyan családnak, aki rászorult a maga segítségére. Ha pedig el kell költöznünk, akkor biztosítsanak nekünk másik lakást, a Pápai Lakásügy. Mivel nincs hova mennünk és nem tudok albérletbe költözni, mivel nem tudom megfizetni, csak az én rokkantnyugdíjamból élünk, gyógyszerkiadásom pedig 15 000 Ft.
2021.09.16
Tisztelettel, Kolompár Erika
Az asszony reszkető kézzel tartja elénk a levelet, egy halom papír közül kotorta elő, a papírlapokat pedig egy nejlontasakból; itt van minden, az egész történetük a konyhaasztal abroszára pakolva.
„Elnézést”, mondja, „ez még a piszkozat, vannak benne helyesírási hibák, azokat ne tessék észrevenni”.
Egyik adósság szüli a másikat
Amikor megérkezünk, a férfi bent ül a rózsaszín falú, elfüggönyözött ablakú szobában a tévé előtt. Nehézkesen, lassan kel föl, kiballag a konyhába. Kicsit behallatszik a tévé a szobából, kávéfőző hörög a tűzhelyen, a bejárati ajtó is nyitva, ki-be járnak a szomszédok és a rokonok, néha egyszerre harsognak, de ha az asszony, Kolompár Erika csendet parancsol, elhallgatnak.
A szőnyegeket már összeszedtük, meg be vagyunk úgy nagyjából csomagolva, ha mindenképp menni kell.
„Engem ne fotózzanak, meg a nevem ne legyen benne, mert ezek ott fönt bosszút állnak” – mondja az egyik szomszédasszony, megtámaszkodik az ajtófélfán. Apró gyerek szaladgál körülötte.
„Nincsen itt demokrácia meg szólásszabadság, mert ha kiállsz az igazadért, megbüntetnek érte. De engem nyugodtan fotózhatnak, csak szép legyek”, teszi hozzá szélesen gesztikulálva Kovács Ivett. Csupa szín, csupa élet fiatalasszony, Erika lánya; ő írt levelet a 24.hu-nak a szülei ügyében. Az állt benne, hogy a szülők minden számlát rendesen fizettek, most mégis kilakoltatják őket.
Erika csak az egyik áldozat. Mondvacsinált indokokkal eltüntetnek minket, mehetünk mind az utcára. A segélyt is elvették
– így a szomszédasszony.
Kezemben a végzés: az önkormányzatot mint bérbeadót másodrendű felperesként Nagy Krisztina jegyző képviseli a Kovács József és Kolompár Erika bérlők elleni, a lakás kiürítését célzó eljárásban a Pápai Járásbíróságon.
„A kötelezett 2021. szeptember 16-án benyújtott ellenkérelmében elismerte, a jogerős bírósági döntés ellenére nem költözött ki az ingatlanból, azonban azt kérte, hogy méltányossági okból maradhassanak. Azzal érvelt, hogy kevés a pénze (ketten élnek egy rokkantnyugdíjból). Hivatkozott továbbá saját és lakótársa, Kovács József nem részletezett krónikus betegségeire, a gyógyszerköltségre. Állításait nem igazolta.”
„Dehogynem igazoltam, hát minden leletet megmutattunk”, állítja Erika. „Nyolc példányban fénymásoltuk, annyi borítékban is adtuk be.”
Egy másik papírból kiderül, a bíróság az önkormányzat javára döntött, és kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg negyvenezer forint perköltséget, továbbá 21 ezer forint eljárási illetéket. Itt még volt helye fellebbezésnek. „Fel is lebbeztünk, de elutasították”, mondja Erika. „Épp kórházban voltam koronavírussal, a párom nem tudta jól megírni a fellebbezést, meg nem volt annyi pénze, amennyit a bíróság kért. Hát vett valamennyi illetékbélyeget, hogy talán elfogadják így is.”
„Tényleg nem volt több”, bólogat a férfi.
„A fellebbezés a jogszabályi elvárásoknak nem felelt meg. A felperesek csak részben teljesítették a formai követelményeket, aláíratták két tanúval a fellebbezést, amit három példányban adtak be. Azonban a bíróság megjelölte a fellebbezési illeték összegét 28 000.- (huszonnyolcezer) Ft-ban, ennek lerovására hívta fel az alpereseket, ezzel szemben alperesek mindössze 5000.- (ötezer) Ft. illetéket róttak le illetékbélyegen. Költségkedvezmény engedélyezése iránti kérelmet sem terjesztettek elő, az erre rendszeresített formanyomtatvány megfelelően kitöltött példányát és annak jogszabály által elvárt mellékleteit nem csatolták (…), ezért a hiányos fellebbezést vissza kellett utasítani.”
„Nem lehetett érteni, milyen kérelmet meg nyomtatványt kell szerezni, és hogy kell kitölteni”, mondja Erika. „Nem értünk mi ilyen dolgokhoz, mondtuk is a bíróságon.”
Nem kértek segítséget?
„Kitől? Volt egy ügyvéd itt Pápán, annak szóltunk, de azt mondta, hogy nem vállalja, mert ez vesztett ügy. Pedig hát fizetgettünk”, mondja Erika, és sorra pakolja az idén feladott sárga csekkek feladóvevényeit az asztalra. „Mi nyolcosztályos emberek vagyunk, ha a diplomás magyarok nem tudnak segíteni, akkor tőlünk mit várnak el? Tegnap be is mentem a jegyzőnőhöz, aki azt mondta, nem jó neki ez a porverés, fejezzem be” – így Ivett.
Újabb végzés: „Alperesek védekezésükben egészségi állapotukra történő utalással méltányosság gyakorlását kérték. A bíróságnak ugyanakkor méltányosság gyakorlására lehetősége nincsen (…) a méltányosság gyakorlására a bérbeadó jogosult. (…) Alperesek másik lakásra nem tarthatnak igényt, (…) csak ha a bérbeadó erre kötelezettséget vállalt. Azonban erre nem került sor.”
Azt ígérték az önkormányzaton, hogy megújítják a szerződésemet. Én nagyon sokat küszködtem, tudja. Három gyerekkel jöttem ide huszonegy éve, itt neveltem fel őket, próbáltam őket kitaníttatni.”
„Ez itt egy gettó, régebben még drótkerítés is volt, kint a magyarok, mi meg bent. Zárták-nyitották a kaput, elválasztottak minket a civilizációtól”, veti közbe Ivett.
„Ez így nem igaz”, mondja Erika.
„De igaz”, felesel Ivett.
„Amikor idejöttünk, még sok magyar lakott itt, de nekik valahogy sikerült elmenni…”
„Persze, mert megsegítette őket a tanács, hogy kimenekítse a magyarokat, a cigányok meg itt maradjanak, egy kupacban.”
„Ivett, maradj már csendben!”
„De hát megesz az ideg.”
„Akkor is. Szóval bent voltunk, beszéltünk a lakásügyesekkel az önkormányzaton; azt mondták, nem baj, hogy lejárt a szerződés, nyugodtan, jóhiszeműen lakhatjuk a lakást, nem lesz gondunk, csak fizessünk rendesen.”
„Nem segít nekünk a Benecz Rita semmit se, pedig az a lakásügyes.”
„Ivett, kérlek!”
De mégis volt elmaradásuk, nem is egyszer.
„Mikor ideköltöztünk, vettem föl hitelt, és mivel nem tudtam fizetni a részleteket, a fizetésem felét lefogták a tartozás miatt. 28 ezer forintból kellett megélni három gyerekkel meg egy beteg emberrel. És akkor egyik adósság szüli a másikat, egy idő után nem csak a lakásügy felé volt tartozásom, hanem, gáz, villany, víz, minden.
Egyik számlát a másik után tologattam, míg egymillió forint fölött lett már az adósság. Közben az ember marja magát, retteg, hogy mi lesz, szerintem én ebbe betegedtem bele. Ha jön a postás, már félünk, milyen tartozást hoz megint.
Amikor megszűnt a munkám a városgondnokságnál, elhelyezkedtem a cigány önkormányzatnál, ott is egy évig voltam, de nem azért, mert nem jól dolgoztam volna, csak megszűnt az a munkakör. Aztán 2005-ben elhelyezkedtem a kórházban. Ott csak négy órákat tudtam dolgozni. Akkor bementem a munkaügyre, hogy szeretnék valamit tanulni, mert képzetlenül nagyon keveset keresek. Megszereztem a szociális gondozó és ápolónői szakmát. És akkor bevittem az adósságpapírokat a Benecz Ritának, a szociális osztály vezetőjének, akire én nem tudok egy rossz szót sem mondani, mert segített, hogy közalkalmazotti státuszba kerüljek.”
„Ja, most meg kirak az utcára, köszönjük szépen”, kontráz Ivett.
Ismét egy másik papír, még 2020-ból, amely szerint az ingatlan elhagyásának határideje 15 nap, de a bíróság „az ingatlan kiürítésére 60 napos határidőt engedélyez, mert álláspontja szerint ez a teljesítési határidő a felek méltányos érdekeivel összhangban áll. Felperesek belátható időn belül (…) az ingatlan birtokába jutnak, míg az alperesek számára kellő idő áll rendelkezésre elhelyezésük megoldására.”
„Hatvan nap alatt ki talál lakást?”, kérdi Erika.
Megkérdezem Ivettől, ő nem tud segíteni.
„Segítjük őket, amiben tudjuk, a kocsit is hárman vettük neki a testvéreimmel, hogy tudjon kezelésekre járni meg vásárolni. De ha kirakják, hova tegyem őket? Szoba-konyhás albérletben lakom a párommal meg a gyerekkel.”
És a legutolsó végzés 2021 szeptemberében: „A bíróság a kötelezett kiköltözési kötelezettségét a rendőrség közreműködésével rendeli végrehajtani.” Az indoklásban szerepel, hogy „alperesek folyamatosan lakáshasználati díjhátralékot görgettek maguk előtt, tartozásukat írásbeli felszólítás ellenére sem fizették ki, a tartozás teljes körű megfizetésére kizárólag már a per időtartama alatt került sor.”
„Gerincsérve van és előrehaladott porckopása, az orvosi papírok szerint térdműtétre volna szüksége. Ehhez jön az agysorvadás,” simítja meg Ivett az anyja vállát. „Sajnos, folyamatosan demens leszek. Felejtek dolgokat, a fejem fele részében az agy kezd tönkremenni. Őneki meg” – mutat Erika a férjére –„olyan betegsége van, hogy már csak egy ér működik a szívében, fizikai munkára nem alkalmas. Nem is szeretném, hogy dolgozzon, hát én dolgoztam helyette is, amíg bírtam.”
Mikorra várják a végrehajtót?
„Pontos időpontot nem mondtak, bármelyik pillanatban megáll itt a rendőrautó és bekopognak, bekiabálnak, intézkednek, mint valami bűnözőkkel szemben.”
„Itt mindenkivel ezt fogják tenni. Az utcára kerülünk a gyerekekkel, és a gyerekeket elviszik majd javítóba? Kérdezem én”, mondja a szomszédasszony. „Folyamatos rettegésben élünk, hogy mikor jön a Melczer Roland, mert ő itt a végrehajtó.”
Kimegyünk a ház elé, de nagyon lassan, az asszony biceg, a férje utána. Fúj a szél, süt a nap.
„Fizetnünk kéne, de nem értem, hogy mire”
Hegyekben áll a szemét mindenütt a lakótelepen. Hullámzó földutak és ösvények kanyarognak a szemétkupacok közt, nejlonzacskókat, papírdarabokat, textilfoszlányokat hord a szél.
„Azt hiszi, hogy ezt mi csináljuk magunknak?” – kérdezi az egyik szomszédasszony. „És azt is tessék beleírni, hogy némelyik lakásban a lefolyó se folyik le, a vécé sem, a falak meg vizesek, penészesek; az asztmás gyerekem befullad tőle folyton. És nekem három is asztmás, kórházba járok velük.”
„Az egész cigánysort megkérte a tanács arra, hogy mindenki vegyen patkánymérget, legalább négy csomaggal, és vigyék be a blokkot, igazolni, hogy vettek. Mert félnek, hogy a patkányok meg ne egyék a gyerekeket. Hát mink is félünk”, mondja egy másik asszony.
„Elnézést kérek”, lép mellénk egy hatvan körüli férfi, csupa seb és varrat az arca. „Hát a beteg testvéremet teszik ki? Milyen munka ez? Forgács Antal a nevem. A testvérem segített, hogy lerokkantosítsanak. 28 ezer forintot állapítottak meg, pedig egész életemben dolgoztam. Ebből tartom fent a lakást. Most pedig megvakultam, tessék csak megírni, két napja nem látok már a jobb szememre, jövő hónapban műtenek. Nekem a Jóistenen kívül nincsen senkim, aki segíthetne.”
Önt is ki akarják lakoltatni?
„Persze, mindenkit.”
Megyünk a porták közt, kint száradnak a ruhák, a pocsolyákban villog a nap. Dühös férfihang kiabál ki egy vaskerítés mögül.
„Mit fotózkodnak maguk itt?”
„Hagyjad már, én hívtam őket, újságírók Pestről”, feleli Ivett.
„Jól van, jól tetted”, mondja megenyhülve a férfihang.
Bringával vág el mellettünk egy fiatal srác, csak a szemétkupac felé tud kikerülni, a kerék alatt reccsen egy pillepalack.
A városból buszokkal hordták ide a szemetet a telepre, de már föl vannak szerelve a kamerák, már nem merik. A telepen élők nem kapják meg a segélyt a szemétre hivatkozva, ezért nem tudják fizetni a hátralékaikat, erre kilakoltatják őket. Ez a módszer. Azt hiszik, nem látunk át a szitán
– mondja Ivett.
Az egyik lakásra a telep szélén beszakadt tetejű romházak támaszkodnak, szarufáig tömve szeméttel. Az udvaron glédában áll a fémhulladék, kiválogatták, ami értékesíthető.
„Hiába csinálom meg belülről szépen a lakásomat, meg most is tapétázok, hogy minden szép legyen”, kiabál a szemétházak szomszédságában lakó fiatal férfi az udvarról. „Bejönnek a patkányok! Már kígyót is láttunk, itt mindenféle állat megterem, mint egy dzsungelben!”
A telep szélén világosra fakult, hatalmas transzparens hirdeti, hogy 150 millió forintot költött az önkormányzat a szegregátum rendbehozatalára. Odajön egy idősebb férfi és a lánya, egy fiatalabb nő.
„Puskás Szervác a becsületes nevem. Annak idején én is a városgondnokságnál dolgoztam. Most kapott az önkormányzat pénzt, hogy a szemetet szállítsa el, de nem csinálják. Régen ez egy szép telep volt, megmondom magának. Nem volt így elhanyagolva, szép konténerek voltak a szemétnek. Voltak saját vécéink meg faházaink, azokat lebontották. A segélyt elvették. És még olyan papírt is kaptam, hogy hatvanezer forintot be kellene fizetnünk, de nem értem, hogy mire. Hiába olvasom, nem értem.”
„Régebben az önkormányzat kiutalt ide egy rendőrt”, teszi hozzá Puskás Szervác lánya. „Az a rendőr itt volt minden nap. Azt mondta, nyugodtan tegyük ki a szemetünket, az önkormányzat majd küld konténereket, elszállítják. Hát, ez nem történt meg.”
Várjunk, most akkor önök rakták ide a szemetet vagy a városlakók?
„A városiak is, éjszaka, míg aludtunk. Erre kijött a Benecz Rita, és mindenki szociális segélyét befagyasztotta. Hiába mondtuk, hogy a rendőr mondta. Meg se lettünk hallgatva. Úgyhogy azt a pénzt igazságtalanul vették el”, állítja Puskás Szervác.
Visszaérkezünk Kolompárék portája elé. „Ha mi nem csináljuk meg a dolgokat, nem csinálja meg a tanács. Ha mi nem vágjuk le a füvet, nem csinálja meg a Benecz Rita, mert cseszik rá”, mondja Ivett.
„Benecz Ritára csak ne mondjatok rosszat, sokat segít a cigányoknak”, mondja Erika.
„Persze”, kiáltja a szomszédasszony. „Minek hozattad ki az újságírókat, ha szembe beszélsz velünk? A nagy semmit, azt segít.
Szaros kilencvenöt forint volt a tartozásom, és mire hazaértünk, itt voltak a rendőrök meg a végrehajtó, hogy menjünk el innen. Négy gyerekkel, köztük egy három hónapos csecsemővel télvíz idején. Pedig ki lett fizetve, csak nem ért be nekik időben.
Ha nincs az édesapám meg a nagynéném, hogy segítsen, meg tárgyaljon velük, akkor föltörik a házamat, és kibasznak innét, mehettem volna az ég alá.”
„Jaj, jobb lenne, ha a kislányom nevét mégsem írnák ki”, véli Erika.
„Írják csak ki”, kiáltja Ivett. „Egy nagy plakátra is kiírom, hogy Kovács Ivett, mert nem fogom ezt annyiban hagyni! Ha kell, tüntetést szervezek! Egyszerre vagyok Kossuth Lajos és Mózes!”
Mózes?
„Igen, mert kivezette a népét a sötétségből. Én sem hagyom cserben a Rigó-lakótelepet! Itt nőttem föl, itt szaladgáltam én is, mint az a kisgyerek. És ha újra születhetnék, mást nem is kérnék a Jóistentől, csak hogy megint ők legyenek a szüleim, olyan jó emberek. És nem fogom hagyni kisemmizni őket.”
„Mindenesetre elsőbbséggel elküldtem a levelet Orbán Viktornak, remélem, hogy egy kicsit elgondolkodik rajta. Én imádom a Fideszt, nyugodtan leírhatja”, mondja Erika.
„Én meg nem imádom”, vágja rá Ivett. „Ugyanazt csinálja mindegyik politikus, csak hizlalja a seggét a Parlamentben, meg alszik a padban, a saját szememmel láttam a tévében. Ugyanaz van, mint Egyiptomban.
A fáraó ott fönt, a szegény ember meg dögöljön meg a korbács alatt.
„Ivett, Ivett, ne csináld a feszültséget, van elég bajunk”, csitítja a lányát Erika, és már nagyon fáradt a hangja. „Nagyon jól teszi az Orbán Viktor, hogy segít a nyugdíjasoknak meg a nagycsaládosoknak. Meglátod, nekünk is segíteni fog.”
„Akkor ne emelje a kenyér árát! Meg a benzint. Egyébként tény és való, hogy az Orbán Viktor katolikus, meg azt mondják, hogy cigány is félig-meddig, szóval igazán segíthetne”, véli Ivett.
„Az önkormányzat türelmes és méltányos volt eddig”
A Pápai Városgondnokság vezetője, Bakó István ezt mondja a telefonban:
„Kolompár Erika? Várjon, van egy nyilvántartásunk a tartozásokról. Nulla forint, ezek szerint kiegyenlítette a hátralékot. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek ellenére kilakoltatják-e. Annyit tudok, hogy ott jó néhány lakóval szemben van végrehajtás. Azokkal a szeméthegyekkel kapcsolatban, hát nézze, elég erős állítás, hogy a városiak hordták volna oda, de kérdezem én, ha a maga portájára odahordaná valaki a szemetet, csak rendőrt hívna, nem? Amúgy meg látta biztosan azt a két romos házat, tele szeméttel. A héten megyünk elbontani, a szemetet meg elvisszük, legalább onnan, mert az önkormányzati terület”.
Amikor Nagy Krisztina jegyzőnél Kolompárék ügyében érdeklődtünk, azt az írásbeli választ kaptuk, hogy a lakásbérleti szerződés 2012-ben lejárt, tehát több mint kilenc éve jogcím nélküli lakáshasználók, s e minőségükben úgynevezett lakáshasználati díjat kötelesek fizetni. Új szerződés megkötésére a jegyző szerint nem volt mód, „tekintettel a jelentős és folyamatosan halmozódó lakbér- és lakáshasználati díjhátralékra. (…) A lakás kiürítéséről a Pápai Járásbíróság döntött, (…) az önkéntes teljesítés elmaradása esetén pedig az önkormányzat, mint jelen esetben is, végrehajtási eljárást kezdeményez.”
Újabb kérdésünkre, hogy mi lesz Kolompárék sorsa, és igaz-e, hogy a Rigó-lakótelep több lakójára is kilakoltatás vár, már nem írásbeli választ kaptam, hanem telefonhívást: Nagy Krisztina jegyző, és Benecz Rita, a szociális osztály vezetője jelentkezett a vonalban. A nyilatkozatot meglepetésemre azzal kezdték, hogy a hívásukat informális háttérbeszélgetésnek szánják. Általánosságban is jelezték fenntartásaikat a készülő cikkel kapcsolatban.
A felvetésre, hogy a szemét a telepiek szerint a városból került a házaik közé, mégis az ő segélyüket vonták meg miatta, most pedig kilakoltatással néznek szembe, érdemben sem a jegyző, sem a szociális osztályvezető nem felelt, viszont mind Kolompárék ügyében, mint a telep többi lakóját illetően részletesen kifejtették az álláspontjukat.
Mivel közhivatalt betöltő személy újságírói kérdésre adott nyilatkozata nem „háttérbeszélgetés”, azt javasoltam, kezeljük igazi interjúként a helyzetet, tehát a jegyzeteim alapján megírom a beszélgetést, és átküldöm megtekintésre. Ebbe bele is egyeztek, majd amikor a megállapodásunknak megfelelően átküldtem a szöveget, azt válaszolták, hogy csak a korábban, írásban adott nyilatkozataikat tekintik hivatalosnak. További megkeresésemre már nem reagáltak. Ezért az alábbi keretes írásban összefoglaltam a különböző hivatali forrásokból származó információkat.
Bakó Istvánt újra megkérdeztük, hogy miképp halad a szemét eltakarítása.
„Szóltak az önkormányzattól, hogy nem mondhatok maguknak a továbbiakban semmit, sajnálom”, felelte.
De annyit csak elárulhat, hogy befejezték-e ezt a munkát, nem?
„Van egy nyilvános Facebook-oldalunk, minden munkáról kiposztolunk fotókat, onnan tájékozódhat.”
Megkérdeztük a Miniszterelnökséget, hogy megkapták-e Kolompár Erika levelét, esetleg Orbán Viktor tervezi-e, hogy megválaszolja. A kormányzati szerv nem reagált a megkeresésünkre, de Ivett egyszer csak rám írt, hogy megkapták a válaszlevelet, ami általános információkat tartalmaz arról, milyen szociális intézményekhez lehet fordulni nehéz anyagi körülmények vagy lakhatási gondok esetén.
Melczer Roland, a pápai bírósági végrehajtó elzárkózott attól, hogy konkrét információkat adjon Kolompárék ügyében. Általánosságban arról tájékoztatott, hogy a Covid-veszélyhelyzetre való tekintettel a kormány felfüggesztette a kilakoltatásokat december 31-ig, azután pedig három hónapos moratórium lép életbe, tehát a most következő télen nem fognak egy lakást sem kiüríteni a Rigó-lakótelepen.
A végrehajtó úgy látja, az önkormányzat türelmes és méltányos volt eddig a Rigó-lakótelepen élőkkel szemben.
„Megnyugodott, hogy legalább egy ideig még maradhatnak?” – kérdezem Erikát.
„Hát, olyan nagyon nem nyugodtam meg. Nagyon megköszönöm a Fidesznek, hogy maradhatnak az emberek a lakásban, amíg tart ez a veszélyhelyzet. Ezt nagyon jól döntötte az Orbán Viktor. De azért azt is szeretném kérni, hogy ne kelljen egyáltalán kimennünk, vagy ha mindenképp kötelező lesz, adjanak másik lakást.
Nem akarnék hajléktalan lenni.
Ott fent azok az emberek olyan okosak, műveltek, hát törődjenek már kicsit a szegény néppel. Én nem tudok lakásra gyűjteni, se albérletet fizetni. Hová menjek a párommal, ha lejár az a moratórium, mondja meg nekem. Hová?”
