Amikor ez a freskó készült, az egyik kislány odafutott a művészhez, hogy megkérdezze, mit fog festeni. Ahogy elkezdte volna mondani, a kislány közbeszólt, hogy »nem, mi, gyerekek mesélünk, te festesz«.

Bódvalenkén járunk, egy 230 fős borsodi faluban, a szlovák határnál – mintha a világvége után két megállóval szálltunk volna le. A gyönyörű környezetben fekvő kicsiny település egy szabadtéri kiállításra hajaz, freskófalunak is nevezik, nem véletlenül. Pásztor Eszter, a freskófalu ötletgazdája 2009-ben európai roma festőművészeket kért fel arra, hogy fessenek képeket a házak falára, jelenleg 18 művész 33 alkotása látható a faluban.

Ahogy a fenti idézet is mutatja, a helyi gyerekek nem maradhattak ki az alkotói folyamatból, ezt a településre érve, a legelső bódvalenkei ház felé kanyarodva meséli Kocsis Zsófia, a Juszt-is teszünk! Alapítvány egyik önkéntese. A házak előtt elhaladva először az autót szkeptikusan szemlélő arcok tűnnek fel, ám Zsófit megpillantva a gyanakvó tekintetek mosolyra váltanak.

Péntek délután négy óra körül lehet, amikor leparkolunk az alapítvány főhadiszállása előtt, ahol már több önkéntes is szorgosan készülődik. A szervezet tagjai minden hónapban egyszer birtokba veszik a házat, hogy egy hétvégét tölthessenek a bódvalenkei gyerekekkel, az első lépteiket megtevő – vagy akár még az előtt álló – babáktól az óvodásokon át az iskolásokig.

Minden gyereknek van olyan tulajdonsága, amiért iszonyatosan szerethető, és amiért megéri újra és újra elindulni reggel hétkor, hogy ideérj délután négyre

– mondja Zsófi, aki Pécsen dolgozik színészként és drámapedagógusként, azaz szinte az egész országot át kell szelnie, hogy láthassa a bódvalenkei gyerekeket.

A háznál elsőként felbukkanó kislányt látva képtelenség lenne megmondani, ő vagy az önkéntesek örülnek jobban az újbóli találkozásnak, úgyhogy egy darabon el is kísér minket a helyi „körutunk” elején. Mellette szorosan az alapítvány egyik segítője, ám az öleléshez csak egyik keze szabad, a másikban egy vödör – mivel mindössze négy-öt házba van bevezetve a víz, ő is a kútról igyekszik hazavinni épp egy adagot.

Évekkel ezelőtt a Facebookon láttam, hogy önkénteseket keresnek Bódvalenkére, és habár sosem volt bennem ilyen késztetés korábban, egyszer csak azt vettem észre, hogy már játékokat gyűjtök, és kesztyűs bábot készítek a gyerekeknek. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg komolyan ezt szeretném csinálni

– meséli Zsófi a kezdetekről. Az első élménye egy bódvalenkei gyerektáborozás volt, amelynek végén aztán Szil Tolmival, a Juszt-is vezetőjével elhatározták, hogy legalább havi egy hétvégét a faluban töltenek azért, hogy segítsenek az itteni gyerekeknek.

Az elhatározásból valóság lett.

A nyári táborok még 2016-ban kezdődtek, egy csapat önkéntes bevonásával. „Szeptemberben ketten Tolmival tömegközlekedve átszeltük az országot, lejöttünk a faluba két zsák játékkal, hogy akkor mi most megváltjuk a világot. Nem is értem, hogy gondoltuk, hogy mi majd bemegyünk ezekhez a családokhoz, és öt-hat gyerekkel játszunk együtt” – emlékszik vissza a kalandvágyónak tűnő ambícióikra.

A világmegváltás végül olyan jól sikerült a csapatnak, hogy októberben is mentek, ám akkor már nem csak ketten. Pár hónap eltelte után megbeszélték, hogy ideje komolyabb keretek közé terelni a működésüket, 2018-ban pedig már úgy érezték, elérték, hogy alapítványként folytassák tovább. A táborok azóta is megmaradtak, különféle kézműves feladatokkal, játékokkal, aztán megesik, hogy a gyerekek nem éppen arra vevők, amit az önkéntesek otthon megálmodtak, ilyenkor jön az újratervezés. „Nem szeretnénk, hogy az legyen, amit mi akarunk, és azt nekik muszáj legyen megcsinálni, abból kapnak elég sokat máshonnan”, mondja Zsófi.

A faluban nincs sem iskola, sem óvoda, csak egy, a Magyar Református Szeretetszolgálat által fenntartott Biztos Kezdet Gyerekház, ami azért jött létre, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek lehetőséget kapjanak arra, hogy felzárkózzanak a kortársaikhoz. Az iskoláskorúak a szomszédos Bódvaszilason tanulnak, az alapítvány jó kapcsolatot ápol az ottani iskolával, hiszen fontosnak tartják, hogy nyomon kövessék, miként tanulnak a diákok, mikre kell épp még jobban ráfeküdniük.

Van két helyi segítőnk, Adri és Zsuzsa, nélkülük ez az egész nem működne

– hangsúlyozza Zsófi. Elsőként Adrihoz látogatunk el, aki épp az egyik elsős kislánnyal tanul, előkerülnek a színes, különböző készségeket fejlesztő feladatok, amelyeket mind az alapítvány önkéntesei készítettek a gyerekek számára.

Noha a csoportos foglalkozás és játék is jól működik, Zsófi szerint mégis a legfontosabb pillanatok azok, amikor egy gyerekkel egy önkéntes foglalkozik – ez rengeteget ad hozzá a kettejük kapcsolatához, ráadásul a legelevenebb gyerekek ilyenkor olyanok, mint akiket kicseréltek.

Vannak, akikről azt gondolnád, hogy sosem fog veled kettesben rajzolni, beszélgetni vagy sétálni. Aztán egyedül maradsz vele, és amint megérzi a figyelmed, megnyílik, kezelhetővé válik. Nem csoda: ez az, ami leginkább kimarad az életükből. Ha figyelmet és szeretetet kapnak, a csillagokat is lehozzák neked az égről.

Korábban egyébként házról házra járva játszottak a gyerekekkel, ez most kicsit változott, mostantól hétvégente előre beosztott idősávokban érkeznek a gyerekek az önkéntesházba, ahol minden hónapban egy adott téma köré épülnek a foglalkozások. Előző hónapban a földrajz és a csillagászat, most a magyar irodalom és nyelvtan a téma. A terv szerint ennek keretében újságcikkek, képregények készülnek majd.

Az első nagy kihívás Bódvalenkén az volt, amikor felmértük, hogy a gyerekeknek nem megy az értő olvasás

– hangsúlyozza Zsófi. Rájöttek, a tanulásnál azzal kezdődnek a nehézségek, hogy sokan nem értik, amit olvasnak, ezért megy el 20–25 perc azzal, hogy egyáltalán értelmezzék a feladatot.

Az alapítvány a legkisebbekkel is foglalkozik, hogy a jövőben ne ezek legyenek a legnagyobb problémák. A koragyermekkori fejlesztés továbbra is a családoknál zajlik, az egyik kislánynál meg is nézzük, hogyan. Házukat egy megszeppent kutya őrzi, aki szinte ránk se hederít. Odabenn a család fogad minket, a kislány bátyja máris érdeklődik, ő mikor jöhet majd órára a hétvégén. A házban egyetlen lámpa fénye pislákol, így igazi színt visz a berendezések közé a régóta önkéntesként dolgozó Péter által kiterített színes pléd, amelyet rögtön birtokba is vesznek a játékok.

Egymás után kerülnek elő a fejlesztő eszközök, a kislány hol egy teknősbékát próbál összerakni a szatyor mélyén megbúvó darabjaiból, hol inkább a méretes fényképezőgépet figyeli kikerekedett szemekkel, kicsit bátortalanul, de annál inkább rácsodálkozva – ilyen játékot, mint a hatalmas objektív, még biztosan nem látott korábban, így meg is mutatjuk neki, hogy fest az elkészült képeken.

A nap már egyre lejjebb jár, és az eltelt órák dacára képtelenségnek tűnik hozzászokni a falu levegőjéhez, ami a festői környezet ellenére távolról sem emlékeztet semmiféle hegyi levegőre. „Itt? Mindennel”, vágják rá az önkéntesek a választ arra a kérdésre, mivel fűtenek a helyiek.

2017 nyarán azt láttuk, hogy rengeteg gyerek bukott meg, és valamit kezdenünk kellett ezzel. Ekkor csináltunk először online pótvizsgára való felkészítést, és rájöttünk, hogy működőképes, ha a gyerekek Bódvalenkén, az őket tanító önkéntesek pedig Budapesten vannak

– avat be Zsófi az alapítvány online tanodájának előzményeibe. Miután látták, hogy két hónapon keresztül sikerült megoldani a feladatot, szerették volna folytatni, sőt, továbbfejleszteni: mára már 15 önkéntes, átlagosan heti húsz órában tanítja Skype-on keresztül a gyerekeket másodiktól nyolcadik osztályig.

A faluban persze nem alapvetés, hogy minden házban van internet – néhol még áram sincs –, így szükség volt valakire, aki gondoskodik a technikai háttérről, illetve arról is, hogy az órarendbe beírt gyerek a megadott időpontban a számítógép előtt üljön. Ez a nélkülözhetetlen segítség Zsuzsa, akinél éppen egy harmadikos kislány vendégeskedik. „Az olvasást jobban szeretem, mint a matekot”, vall őszintén az iskolai preferenciájáról, miközben már jelentkezik is a vonal túloldalán segítője, Erzsi, aki igyekszik meghozni a kislány kedvét az olvasásra váró szöveghez: „én mindegyik unokámat ezzel a mesével altattam”, mondja.

Erzsi egyébként fizikus, 2009-ig dolgozott kutatóként és oktatóként a BME Fizikai Intézetében. Mivel ezen a hétvégén ő Cinkotáról segíti a gyerekek tanulását, még a Bódvalenkére vezető út előtt mesélt egy kicsit arról, hogy került a Juszt-is segítői közé. Mint mondta, amikor 44 év munka után nyugdíjba ment, a rögeszméje volt, hogy valahol még tanítania kell, így került először egy cinkotai iskolába, aztán egy darabig az Igazgyöngy Alapítvány munkáját segítette, majd, amikor meglátta, hogy Bódvalenkére keresnek önkénteseket, azonnal lecsapott a lehetőségre.

Úgy gondolom, hogy jobb, ha időnként megjelenek a magam valójában, nem csak leóbégatok Skype-on a gyerekeknek, mint Zeusz a Parnasszusról

– mesélte Erzsi, akinek fontos, hogy ne csak virtuális kapcsolata legyen a bódvalenkei diákokkal, szeptemberben is velük töltött egy hétvégét, és így tesz majd novemberben is.

A távoktatás persze nem a világ legegyszerűbb küldetése, ha hátrányos helyzetű gyerekekről van szó, vallja be, hiszen nehéz a sokszor figyelemzavaros, SNI-s gyerekeket lekötni úgy, hogy nem ülnek mellettük, hiába találni az interneten megannyi jó ötletet és interaktív programot. Ráadásul a környezet sem olyan, mint egy csendes osztályteremben, néha átviharzik a szobán egy-egy kistesó, a gyerek figyelme pedig azonnal elillan.

Az online tanodásoknak sokszor kreatív megoldásokat kell alkalmazniuk, hogy fenntartsák a bódvalenkei diákok figyelmét, de láthatóan ezekben nincs hiány, mivel az olvasásórába is belefér az aktuális mese videós változata is YouTube-ról. Aztán szótagolva ismerkednek egy szöveggel, A török és a tehenek szótagolása Erzsi bevallása szerint neki is eltartott egy jó ideig.

Nem az a cél, hogy hármasról négyesre javítson a gyerek, hanem az, hogy egyáltalán tanuljon meg tanulni. Nem arra van szükség, hogy tudják, mi az a Pitagorasz-tétel, vagy ki volt Homérosz, de tudjanak százalékot számítani, így tudni fogják, hogyha valami jövő héten akciós lesz, mennyit nyernek azzal, ha nem most veszik meg

– hangsúlyozta.

A kulcs, hogy a gyerekek érezzék: szeretik őket, odafigyelnek rájuk és foglalkoznak velük. „Mikor lemegyek, mindig nagy öröm van”, tette hozzá. Amikor legutóbb Bódvalenkén járt, az egyik kamasz – aki elmondása szerint már kinőtt a kezei alól –, úgy fogadta, hogy „ha írtad volna, hogy jössz, akkor itt várlak”.

Erzsi – lévén fizikus – eleinte a nagyobbakkal foglalkozott, de mostanra már a kicsiket tanítja, bármi jöhet a szorzástól az írásban kivonásig. Az átadott tudáson kívül próbálják motiválni is a gyerekeket: aki elmegy órára, tanulós pontokat kap, ha több összegyűlik, beválthatja például fülbevalóra vagy ceruzára, ha viszont nagyon sok összejön, akár iskolatáskára vagy biciklire is. Az első tanítványából azóta varrónő lett, de úgy érzi, nem mindig látszik meg a gyerekek iskolai előmenetelén, hogy mennyit tanulnak.

Megesik, hogy a valóság nem foglalkozik azzal, kinek hány pontja van épp: ha a közeli erdőkben megjelenik a gomba, a falu népe elmegy gombát szedni, a gyerekek pedig nem mennek órára. Ugyanígy, ha jön a hideg, az egész család megy fáért az erdőbe. Nincs az a mateklecke, ami felülírná a meleg szoba fontosságát.

Annak dacára, hogy már 80 éves, Erzsi azt mondja, amíg tudja, bírja és van rá igény, csinálni fogja, mivel az az alapelve, „ha te tudsz valamit, akkor azt add át másoknak ingyen és bérmentve”. Ez az önzetlen segítség nagyon jól jön egy faluban, ahol a megélhetést kizárólag a közmunka biztosítja, és ahol egyetlen lakos sincs, akinek legalább egy érettségije lenne.

Ha eljutnánk odáig, hogy valaki leérettségizik, és mi ebben tudnánk segíteni, nagyon boldogok lennénk. Az a célunk, hogy a gyerekek továbbtanuljanak, olyan szakmát találjanak, amiben jól is érzik magukat és el is tudnak helyezkedni

– mondja Zsófi, miközben bevallja, ehhez egyelőre hiányoznak az alapok, a gyerekek sokszor iszonyúan le vannak maradva. Nem az aktuális anyaggal, hanem több évvel.

Sötétedéskor visszatérünk az önkéntesek főhadiszállásához, ahol már a kerítésen sorakoznak a papírlapok, a szombati órák névsoraival. Gyorsan híre is megy a kitett listáknak, így hamar láthatóvá válik, ha valami nem stimmel. „Most szóltak, hogy egy kistestvért lehagytunk a listáról”, mondja az önkéntes, jelezve, hogy nemrég itt járt a kisfiú, aki nehezményezte, hogy sehol nem találta a nevét. A problémát persze azonnal orvosolják, senki nem maradhat ki.

A nap vége felé előkerülnek az új eszközök és játékok, Adrit beavatják, melyiknél mi a feladat, mire figyeljen majd. Unalmas tankönyveknek se híre, se hamva, van viszont például ugróiskola, amivel gyakorolhatják majd a számolást, miközben a mozgás sem marad el.

Nem mondom, hogy néha nincsenek álmatlan éjszakáim emiatt

– vallja be Zsófi, a folytatásból pedig gyorsan kiderül, hogy miért. „Szeptemberben az egyik kislány egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy »te szoktál kukázni Pécsen?«, és amikor mondtam neki, hogy nem, nem szoktam, teljesen elkerekedett a szeme, hogy »de az hogy lehet?«. Mondtam neki, hogy hát, szerencsére keresünk annyit, hogy amire szükségünk van, meg tudjuk venni, mire elgondolkozott, és a következő kérdés már az volt, hogy »jó, de gyerekkorodban sem?«. Mondtam, hogy nem, hálistennek akkor sem. »Akkor nektek mindenetek megvolt?« Hát, végül is igen.”

Az ilyen történetek mellett viszont ott vannak azok az élmények, amelyek folyamatosan erőt adnak az önkénteseknek a folytatáshoz. „Van egy kisfiú, aki annyira udvarias, hogy mindig ellágyul a szívem. Bódvalenkére azért nem a legcsinosabb ruháimban szoktam megérkezni, de ettől még, amikor meglát, az otthoni, takarítós pólómban, melegítőben, azt mondja nekem, »Zsófi, te annyira gyönyörű vagy!«”.

Amikor Pécsre költözött, azért átgondolta, hogy biztosan bele fog-e férni az életébe, hogy a horvát határtól a szlovák határig utazzon, de már a puszta gondolattól, hogy nem indul el, elkezdte nagyon rosszul érezni magát. „Akkor én már nem fogom látni ezeket a gyerekeket? Nem fogom látni, ahogy felnőnek? Egy idő után el fogom felejteni a nevüket” – ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, majd rájött, hogy ezt biztosan nem akarja, úgyhogy megcsinálta a jogsit és vett egy autót. Ha ez kell hozzá, ez kell hozzá, mondja.

Fontosnak tartom, hogy ne engedjük el a gyerekek kezét, és nyilván a középosztálybeli gyerekekkel is sokat kell foglalkozni, de ők eleve más esélyekkel indulnak. Én csak szeretném, ha kisebb lenne a szakadék a bódvalenkei Zsófi és a pécsi Zsófi között, még ha naiv álom is, hogy ugyanannyi esélyük legyen, de legalább legyenek itt is esélyek.