Mikor idejöttünk, többen az általános iskolából is kimaradtak, ma már ez nincs. Mindenki továbbtanul, az első gyerekek most jutnak el odáig, hogy megszerezzék az első szakmájukat. Zömében szakközépiskolába járnak, van, aki az osztály egyik legjobb tanulója, úgyhogy elhatározta, hogy le fog érettségizni

– meséli Kalina Yvette, a csörögi tanoda vezetője.

A Pest megyei, alig több mint kétezer fős községben a tanoda épülete egy kis utca végében bújik meg. Semmiféle tábla nem jelzi, hogy ez nem egy átlagos lakóház, ám erre nincs is szükség: az idejáró gyerekek valószínűleg csukott szemmel is idetalálnának. Három óra múlt, a diákok buszának érkezéséig még van egy kis idő, addig megtudhatjuk, honnan jutott el a tanoda odáig, hogy nemrég megkapta a TASZ SZABAD-díjának BOOKR Kids különdíját.

A történet 2011-ig nyúlik vissza, ekkoriban még csak közösségépítő programokat szerveztek, maga a tanoda egy évvel később nyitotta meg a kapuit, habár akkor még csak hetente egyszer, szombaton tartott nyitva – a dolgozók is kevesen voltak, ráadásul mindenkinek volt egy főállása valahol máshol. A 2016-os tanodapályázaton viszont sikeresen szerepeltek, ezt követően már heti háromszor fogadhatták a gyerekeket, sőt, a következő pályázat után már heti öt napon – miközben persze a program is sokat változott.

A tanodában a hétköznapi alkalmakon jelenleg többek közt egyéni fejlesztéseket tartanak, de mindig marad idő a játékra is. Olykor évfolyamszinten igyekeznek kisebb csoportos foglalkozásokat is szervezni, de az is előfordul, hogy az összes alsós vagy felsős egyszerre van jelen. Szombatonként napindító beszélgetéssel kezdenek, majd az alsósoknál rövidebb, a felsősöknél hosszabb foglalkozások következnek, utóbbiak körében épp egy vállalkozásfejlesztő ötlet elindítása van tervben.

Beszélgetés közben új arcok bukkannak fel, ám nem a diákok, hanem az önkéntesek csapata bővül. Horváthné Stumm Erzsébet a váci piarista gimnázium tanára, de hétfőnként Csörögön tart foglalkozásokat, ő hozott magával három középiskolás piarista diákot, akik mostantól egy ideig a tanoda önkéntesei lesznek. „Nagy vállalás ez tőlük, nagy segítség ez nekünk”, fogalmaz a tanoda vezetője, miközben megbeszélik, melyik önkéntes lány kezdhet el matekozni, angolozni vagy épp a környezetismeret javító dolgozatra készülni valamelyik csörögi növendékkel.

Itt szinte mindenki rokon: unokatestvérek, másodunokatestvérek járnak ide, ők testvérnek hívják egymást. Elég családias a hely

– mondja Kalina Yvette. Zömében mindenki csörögi, egy-egy kivétel akad csak, például az egyik önkéntes testvére Budapestről vagy egy testvérpár Váchartyánból – ám a családjuk nekik is csörögi kötődésű.

Pillanatnyilag 11 iskolából összesen 45 gyerek jár a tanodába, zömében hátrányos helyzetűek. Egy időben a gyermekjóléti szolgálaton és főleg iskolákon keresztül toboroztak, ma már erre nincs szükség, sőt, ahogy a tanoda vezetője is jelzi, komoly dilemmát jelent, miként tudnak úgy minőségi munkát végezni, hogy közben beengednek minden jelentkezőt. Ráadásul a munka minősége nagyban függ attól is, hány önkéntessel tudnak együtt dolgozni, hiszen azért nem mindenki alkalmas erre a feladatra.

De közben meg itt egy csomó gyerek, és mindegyikőjüknek szüksége lenne ránk.

A gyerekek fejlesztéséhez folyamatosan mérik a diákok teljesítményét, épp nemrég írattak velük matematikából és szövegértésből felmérőt. Ha azt tapasztalják, hogy valaki kiemelkedően teljesít vagy épp le van maradva valamiből, azt megosztják egymást között, de ahogy a tanoda vezetője is mondja, ez pont úgy működik, mint egy normál iskolában, ahol az osztályban a gyerekek különböző tantárgyakból különböző szinten állnak. Nem biztos, hogy az évfolyamot jelző szám bármit is jelent, náluk is van olyan negyedikes, aki szinte hibátlanra írta meg a felmérőt, míg a kortársa körülbelül másodikos szinten tarthat.

A foglalkozásokat megpróbálják a gyerekek szintjéhez igazodva tartani, e törekvést persze jócskán megnehezítik az iskolai elvárások. „Nagyon fontos, hogy az iskolában sikerélményeik legyenek, hiszen ezek motiválják őket a tanulásban, de közben egy csomó dolgot, akár az együttműködési képességet vagy a problémamegoldást ott nem igazán fejlesztik” – jelzi, miközben a polcokon tornyosuló társasjátékokra mutat, amelyekre ugyan ráírják, milyen tantárgy tanulásában hasznosítható, azért inkább a szociális kompetenciák fejlesztésére szolgálnak.

„Kik ezek az új lányok?” – szalad be az udvarról Klári, a tanoda másodikos növendéke, aki hirtelen nem tudja hova tenni a nemrég érkező önkénteseket. A gyerekek aztán gyorsan megbarátkoznak az új arcokkal, egymás után kerülnek elő a különböző leckék. Úgy tűnik, felelőtlen ötlet volt hátizsákkal érkeznem, mivel hiába próbálok erősködni, hogy én nem a váci gimnazistákkal jöttem, mert sajnos már nem járok iskolába, Klári megfogott a kérdésével: „de hát akkor miért van rajtad iskolatáska?”

Ma még nem trendi a tanulás a csörögi cigánysoron, de ez a távlati célunk, és már vannak változások

– hangsúlyozza a tanoda vezetője, aki nagyon hálás többek között a már említett váci piarista gimnáziumnak, amellyel van egy megállapodásuk arról, hogyha látnak olyan gyereket, akinél azt érzik, van esély arra, hogy elvégezze, akkor felveszik oda. Arról szó sincs, hogy a felvételi elmaradna, illetve egy beszélgetésen is részt kell venni a növendéknek, hogy kiderüljön, bírni fogja-e az ottani terhelést.

Már van olyan csörögi diák, akinél úgy érezték, bírni fogja, és ez később be is igazolódott.

Kalina Yvette egyébként sokáig tanárként a Közgazdasági Politechnikumban dolgozott, így pontosan emlékszik arra, amikor a rendszerváltás környékén több mint tízszeres túljelentkezés volt az iskolában, majd ez különböző okok miatt jócskán csökkent, mára pedig ismét az egekben a jelentkezők száma. „Még középosztálybeli gyerekként sem olyan egyszerű bejutni egy hat- és nyolcosztályos gimnáziumba, cigánygyerekként viszont nagyon-nagyon nehéz”, magyarázza, miért olyan fontos számukra a váci iskola adta lehetőség.

Amikor idekerültem, nem gondoltam, hogy ezt a hátrányt ennyire nehéz behozni. De tényleg nagyon nehéz behozni

– vélekedik a tanoda vezetője az elmúlt tíz év munkájának fényében. Az okok közül elsőként a szókincs jut eszébe, „az iskola gyakorlatilag néha olyan ezeknek a gyerekeknek, mintha hottentottául beszélnének hozzájuk”, magyarázza. A tanodában is gyakran tapasztalják, hogy egy iskolai olvasmány során mennyi szót kell megmagyarázni, és noha folyamatosan fejlesztik a gyerekek szókincsét, ezen a téren sem lehet egyik napról a másikra szignifikáns változást elérni: „iszonyúan meghatározó, hogyan beszélnek valakivel a gyerekkorában, hogy valaki hall-e mást tőmondatokon kívül”.

Nehézséget okoz az is, hogy a gyerekek az iskola után, valamikor négy óra körül érkeznek csak meg a tanodába, addigra már meglehetősen elfáradtak. Emiatt leginkább a szombati napot tudják hasznosítani, illetve óriási jelentősége van a tanítási szüneteknek is.

A hátrányos helyzetű gyerekeknek a szünetekben nincs olyan sok program, amin részt vehetnének

– indokol a tanoda vezetője, hozzátéve, olyankor persze igyekeznek a játékosságra helyezni a hangsúlyt, de azok a foglalkozások mindenképp nagyon sokat számítanak.

Nemrég Waldorf-diákok is jártak náluk, a tanoda vezetőjében mély nyomot hagyott, amit az egyik fiú távozásakor mondott: szerinte ezeket a gyerekeket az iskolai feladatok nem igazán motiválják, de nagyon meghatározók számukra azok az emberi kapcsolatok, amelyeket a tanodától kapnak, és ezen keresztül biztosan könnyebben lehet őket motiválni.

A motiváció azért nem csak ennyiből áll: próbálnak rengeteg játékot összegyűjteni, amikkel igyekeznek bevonzani a gyerekeket, van trambulin, csocsó- és pingpongasztal, ezek is alkalmasak fejlesztésre, még ha nem is pont úgy, mint egy matematika tankönyv vagy egy angol munkafüzet.

A játékokra tanulás közben is jut idő, Krisztián például nagy elánnal csukja be a füzetét a lecke befejezése után, majd boldogan nyugtázza, hogy „mindent megtanultam, mehetünk játszani”. Már veszi is az irányt a trambulin felé, ami láthatóan ideális kikapcsolódást jelent két házi feladat között. Ezen kívül a közös játék sem maradhat el, a gyerekek és az önkéntesek körben állva mutatják meg nekem is, hogyan tartsam a kezem, hogy ne én legyek az első kieső, de a csörögi kislányok egy szempillantás alatt leiskoláztak. Aztán a játék végeztével érkezik is a tanári intelem:

Gyerünk vissza tanulni!

A csörögi gyerekek egyébként abból a szempontból szerencsés helyzetben vannak, hogy nekik megadatott az, ami nagyon sok hátrányos helyzetű kistérségben nem: az integrált oktatás. Minden reggel iskolabusz viszi be őket a környék különböző iskoláiba, ahol viszont rögtön találkozhatnak is ennek az árnyoldalával: sokszor teljesen magukban kénytelenek boldogulni az osztályközösségekben. Így nem csoda, hogy a tanodai közösség a gyerekek életének meghatározó részét jelenti: az óvoda után itt újra együtt lehetnek.

Tavaly tavasszal aztán ők is komoly kihívással találták szembe magukat, amikor a járványhelyzet miatt egyik napról a másikra – az iskolákhoz hasonlóan – be kellett zárniuk. Nem tétlenkedtek sokáig, rögtön elkezdtek eszközöket gyűjteni, a tanoda vezetője szerint elengedhetetlen volt, hogy minél gyorsabban reagáljanak. Rövid idő alatt létrehoztak egy mentori rendszert, amelynek keretében egy gyerekkel egy mentor foglalkozott, ehhez persze bevonták a középiskolásokat is.

Nehézséget főként a beosztás betartása okozott, de ez a probléma egyáltalán nem volt újkeletű: egy szürke hétköznapon is nehéz elérni, hogy a gyerekek pontosan érkezzenek, van, aki előbb jön, van, aki később, illetve az nem jön, akinek kéne, az pedig igen, akinek nem kellene. A járvány alatt voltak diákok, akik eltűntek, többeket vissza lehetett hozni, három gyerekkel viszont teljesen megszakadt a kapcsolat. A tanoda vezetője szerint itt minden a szülőkön múlt, akikkel egyébként folyamatosan tartják a kapcsolatot, időről időre úgynevezett szülőfórumokon is megosztják egymással a tapasztalataikat.

Nem lehet úgy tanodát csinálni, hogy a szülőkkel nem erős a kapcsolat. A digitális oktatás itt nagyon nehéz helyzetet eredményezett, főleg olyan szülőkkel, akik amúgy is tele vannak kisebbrendűségi érzéssel, hogy márpedig ők ezt nem képesek megoldani

– fogalmaz. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy habár a szülők megpróbálják éreztetni a gyerekekkel a tanulás fontosságát, sokszor a metakommunikációjuk egészen mást sugall. Nem csoda, mivel zömében ők is rossz élményeket szereztek az iskolában egykor.

Az első hullám után a tanoda munkatársai arra jutottak, hogy kicsit túlzottan is átvették a szülőktől a felelősséget, a második hullámnál ezért változtatni akartak az arányokon, mondván, van, amit a szülő maga is meg tud csinálni. A lakáskörülmények nem voltak tökéletesek, a zaj sokszor megnehezítette a foglalkozások tartását, ugyanis a család ugyanott élte az életét, ahol a gyerekek tanulni próbáltak.

A tanoda tapasztalatai szerint a tanárok, tanítók jelentős része nagyon igyekezett, de az órák színvonala között adódtak eltérések, visszatérő jelenség volt például, hogy csak elküldték a feladatokat, majd várták, hogy azokat megoldva visszakapják. A járványhelyzet alatt minden gyereknek legalább heti négy óra odafigyelést biztosítottak, persze volt olyan önkéntes, aki annyira elkötelezett volt, hogy minden este munka után még két órát foglalkozott az adott gyerekkel. „Ő megbukott volna abban az évben, úgyhogy kijelenthetjük, hogy a digitális oktatás mentette meg”, mondja a vezető.

A tanoda immár közel tízéves működése alatt jó néhány gyerek sorsát követhették végig: vannak, akik ma már dolgoznak vagy gyereket nevelnek. Kalina Yvette egy Amanda nevű lányt emel még ki, aki a kezdetek óta hozzájuk jár, jelenleg tizedikes középiskolás. Iszonyú büszke rá, mert azt látja, hogy az évek során segítőkész, nyitott fiatallá vált.

Nem feltétlenül arra vagyok büszke, hogy tudja a logaritmust, hanem arra, hogy azt látom, a többiek bármikor számíthatnak rá, és biztos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét az életben

– meséli a lányról, aki jelenleg szakácsnak tanul.

A tanoda legfontosabb célkitűzése, hogy minél többen érettségizzenek le, tanuljanak tovább. Kalina Yvette elismeri, azt hitte, hogy ez a folyamat gyorsabban zajlik majd, illetve olyan reményei is voltak, hogy mindenki felsőoktatási intézményben folytathatja a tanulmányait, de mára rájött, hogy ez teljesen irreális. Ugyanakkor hozzáteszi, rengeteg múlik azon, hogy a szülők mennyire látják be a tanulás fontosságát, ám „ha az embernek nincs pénze, akkor sokkal inkább a pillanatnyi helyzetet akarja megoldani, kevésbé gondolkodik hosszú távon”.

Azonban nem éli meg csalódásként a tanoda eredményeit, csak be kellett látnia, hogy ez egy lassabb folyamat, mint amire előzetesen számított. Ettől még biztosan vannak nagyon tehetséges gyerekek, akiket motiválnak és segítenek a szüleik és a tanáraik, de mára már inkább úgy érzi, hogy lépésekben lehet haladni: ha például valaki már eljut odáig, hogy megszerez valamilyen szakmát, az ő gyereke majd nagyobb eséllyel érettségizhet le vagy folytathat felsőfokú tanulmányokat. Mint mondja:

Természetesen vannak annyira tehetséges gyerekek, akik egyszerre tudnak lépni hármat-négyet. De nem mindenki tud annyit lépni.

A tanodában mindennap azon dolgoznak, hogy mindenki legalább annyit léphessen előre, amennyit tud.