„Mások vagyunk, de közös a célunk” – ezzel a címmel indított nemrég kampányt a Pedagógusok Szakszervezetének Gyógypedagógiai Tagozata. A résztvevők szeretnék, ha minél többen megismernék, a gyógypedagógia területén dolgozók milyen sokrétű feladatokat végeznek, illetve szeretnék tudatosítani, hogy „a gyógypedagógiai intézmények nem elfekvők, gyermekmegőrzők, hanem komoly és felelősségteljes diagnosztikai, illetve fejlesztő munka folyik a falaik között”.
Kollai Krisztina 32 éve dolgozik első munkahelyén, tanulásban akadályozottak pedagógiája szakos gyógypedagógus. Tanított már az előkészítő osztálytól a szakiskoláig minden területen, jelenleg az általa legkedveltebb helyén dolgozik, alsó tagozaton tanít tanulásban akadályozott gyerekeket.
Egyre nehezebb a nevelő-oktató munka alsóban, egyre kevesebb tanulónk van az integráció miatt, egyre súlyosabb esetek kerülnek hozzánk, alsó határeset jellegű elmaradású és/vagy iskolaéretlen gyerekek
– mondta Krisztina.
A munkanapok a gyerekekre szabott egyéni fejlesztési tervek készítésével, kiscsoportos habilitáció-rehabilitáció foglalkozásokkal telnek. Áldásos dolognak tartja, hogy gyógypedagógiai asszisztens segíti a munkáját az összevont első és második osztályban, noha az egész alsó tagozatra mindössze egy asszisztens jut, ami édes kevés.
Mivel kevesen vannak, egy hétre több ügyelet is jut, illetve tanulószobákat tartanak. Munkaidőn kívül pedig Krisztina egy városi tanodában is dolgozik, illetve otthonában fogad magántanítványokat.
Miben vagyunk mások? Speciális ismeretekkel rendelkezünk a különböző képességek fejlesztésére, az ismeretek kis lépésre lebontott, elemi szinten kezdődő, egymásra épülő magyarázatára, nehéz szociokulturális környezetből érkező, akár magatartásproblémás tanulókkal való foglalkozásra. Miben vagyunk közösek? Célunk a ránk bízott gyerekek legjobb tudásunk szerinti nevelése-oktatása.
Az oktatásra jellemző nehézségek a gyógypedagógusokat is ugyanúgy érintik, mint mindenkit aki a köznevelésben részt vesz, tette hozzá. Krisztina úgy véli, vegyes a megítélésük, többen talán azt sem tudják, pontosan mivel foglalkoznak. „Nem tudják, hogy tanmenet szerint haladunk, és az olvasást, írást, számolást tanítjuk, felső tagozaton pedig történelmet, földrajzot is.”
Mivel minden iskolában integrálnak gyerekeket, a gyógypedagógus jelenléte ennek feltétele, ők „vesznek ki” tanulókat bizonyos tanórákról, a pedagógusok pedig meg tudják beszélni a nehézségeket velük vagy az utazó gyógypedagógusokkal. Krisztina szerint mivel a többségi iskolában dolgozó pedagógusok nincsenek teljesen felkészülve a sajátos nevelési igényű tanulók nevelésére-oktatására, minden bizonnyal tisztelik a gyógypedagógusok munkáját. Mindezt a következőképpen illusztrálta:
Van egy tanítónő barátnőm. Ha beszélgetünk, azt szokta mondani, ha úgy érezné, hogy nehéz neki az iskolában, akkor csak fel kell hívnia engem.
A koronavírus-járvány természetesen a gyógypedagógusok munkáját sem tette könnyebbé, sőt. Krisztina egyebek közt azt emelte ki, hogy a megváltozott körülmények miatt nehézkes volt a szülőkkel kommunikálni, illetve sajnos többen betegen is elvitték a gyerekeiket iskolába, nem küldtek velük maszkot, vagy épp a meglévő tisztasága okozott gondot. Ezeknek a gyerekeknek egyébként az iskola biztosított textilmaszkot.
Az online oktatás során az intézmény toleráns, az ideiglenes órarend, a tananyag mennyisége a tanulók számára reális. Van olyan gyermek is, akinek semmiféle internetes elérhetősége nincs. Van olyan család, ahol öt-hat gyerekre egyetlen telefon jut. Tehát nem várhatunk mindenkitől maradéktalan feladatvégzést
– hangsúlyozta.
Egy, a kampányban résztvevő, névtelenséget kérő gyógypedagógus és szociálpedagógus jelenleg huszonéves értelmileg akadályozott fiatalokkal foglalkozik. Szerinte a munkájukat tekintve van egy általános vélemény a társadalomban, illetve egy olyan, ami azoktól származik, akik jobban rálátnak arra, pontosan mit is csinálnak. „Problémának tartom az előítéleteket. Gondolok arra, hogy mi pedagógusok nem dolgozunk az online oktatás alatt, hogy a fogyatékosok úgysem értik, mi zajlik körülöttük”, tette hozzá.
A kampányt egy kolléganője indította el az intézményükben, aki helyben is sokat tesz az elfogadásért. A legfontosabb a rájuk bízott gyermek fejlődése, nem azt nézik, ki milyen beosztásban dolgozik, és úgy véli, a saját szintjükön sokat tehetnek a fogyatékkal élők elfogadásáért.
Személy szerint sok – divatos szóval – érzékenyítő programot szervezek, hogy megismerjenek és elfogadjanak minket. Az osztályommal kapcsolatban állunk több iskolával, társadalmi szervezettel és sportegyesülettel. Érdekes példa, hogy a tanítványaimat egyaránt támogatja egy egyházi iskola közössége és egy focicsapat szurkolói csoportja is
– mesélte a pedagógus.
Szerint a gyógypedagógusnak, a gyógypedagógiában dolgozónak a rábízott gyerekeket és fiatalokat teljes egészében kell néznie. „Nem lehet csak azt szem előtt tartani, hogy például megtanuljon írni, fel kell mérni a teljes állapotát, amihez az is hozzátartozik, hogy kapott-e reggelit aznap.” A gyógypedagógus pedig minden reggel visz magával olyan ételt, amit oda tud adni a rászoruló tanítványainak.
Munkájában partnernek tekinti a vele dolgozó gyógypedagógiai asszisztenst, akivel egymásra utaltságban dolgoznak, nem azt nézik, kinek mi a végzettsége.
A mi munkánk során minden kicsit más, minden kicsit átértékelődik. Szükség esetén huszonéves fiataloknak is megtöröljük az orrát és bekötjük a cipőjét
– mondta.
A járvány az ő életére is jókora hatással van, bevallása szerint sokat kellett tanulnia, hogyan tudja felvenni a digitális munkarend ritmusát. Látta, miként veszítik el egyes szülők a munkájukat, folyamatosan aggódik, hogy nagyobb baj nélkül vészeljék át a családok a járványt. „Őszintén szólva volt olyan család, ahova a tananyag mellé vagy helyett tartós élelmiszereket vittem, mert nem volt mit enniük.”
A diákokkal való kapcsolattartáshoz tantárgyanként készít digitális tananyagot, illetve olyan formátumokat is használ, amiket papír alapon is át tud adni, hiszen nem mindenhol van mód számítógép-használatra. Sok helyen maguk a szülők is sérültek, akadályozottak, így nagyon át kell gondolnia a napi munkáját.
Vörösházi-Bóta Julianna egy veszprémi általános iskolában dolgozik gyógypedagógiai asszisztensként. Egy alsó tagozatos osztályba járó autista kisfiúnak segít a tanulásban, a feladatok megértésében, feldolgozásában, de meglátása szerint a fő szerepe inkább a szociális kapcsolatok elfogadásában és a személyes kapcsolatok kialakításában van. Mivel egyik gyermeke is autista, úgy érzi, érintett szülőként, nem csak szakemberként még inkább átlátja a kérdést.
Alapjában véve önálló a feladat kezelésben, nagyon ügyes és szorgalmas kisfiú, de mikor »besokall« a hangoktól például vagy a sok ingertől, akkor kell nekem kiemelnem őt az adott szituációból
– mesélte az általa segített kisfiúról.
Julianna szerint az emberek kezdik belátni, milyen fontos a munka, amit a gyógypedagógusok végeznek nap mint nap az iskolán belül és kívül is.
Probléma viszont az, hogy versenyt futunk az idővel. Sajnos megítélésem szerint azt gondolják sokan, hogy ez hasonló betegség mint az influenza. Pedig nem. Ez nem betegség, ez állapot, nem gyógyítható
– tette hozzá. Egy-két fejlesztéstől még egy gyerek nem fog jobban beszélni, kevesebb autisztikus tünetet produkálni, illetve egyből folyékonyan írni, olvasni.
Ezek mind időt és türelmet igénylő, hosszú, összetett folyamatok, amíg egyik lépcsőfokról a másikra jutnak. „Onnan lehet kettőt visszaesünk, de aztán hármat előre, egyet vissza és így tovább. Lehet, hogy magát a kitűzött célt csak években tudjuk mérni, és az a probléma, hogy nem tudunk várni, vagy épp örülni a legkisebb elért eredménynek is”, jegyezte meg.
A kampányhoz való csatlakozását az elfogadás és a megismerés vezérelte, hiszen meglátása szerint nagyon összetett munkakör az övék, amiben minden egymásra épül, és egyik elem sem működik a másik nélkül.
Minden kisgyermek más. Nincs két ugyanolyan autista, nincs két ugyanolyan diszlexiás
– hangsúlyozta. A munkájuk célja, hogy megfelelő fejlesztésekkel és az egyéni képességekhez igazítva javítsanak a gyerekek életminőségén. Ezen kívül lényegesnek tartja a külvilág felé is jelezni, hogy fontos lenne nagyobb hangsúlyt fektetni több szakember taníttatásra és az intézmények megfelelő eszközeinek a biztosítására.
