A rendőrség, a bíróság és az egészségügy, de még az oktatási rendszer is elárulhatja azokat a bántalmazott nőket, akik segítséget remélve fordulnak az őket védeni hivatott intézményekhez – ez volt annak a hétfő esti, a Facebookon közvetített beszélgetésnek a fő témája, amelyet a Patent Egyesület és a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) szervezett a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen elnevezésű akciósorozat keretében.
A 2006-ban alakult Patent jogásza, Spronz Júlia már 15 éve segít bántalmazott nőknek, és folyamatosan tapasztalja kliensei történetein keresztül az intézményi árulást: vagyis azt, hogy azok a szervek és intézmények, amelyekhez a bántalmazott védelemért fordul, cserben hagyják őt.
Másodjára is traumatizálódnak, csak nem a konkrét elkövető, hanem egy komplett állami rendszer az, ami tovább bántalmazza a bántalmazottat
– fogalmazott a jogász, hozzátéve: ilyenkor a rendszer, amelyben az áldozat bízik, és amelytől igazságot vár, nem az ő oldalára áll, hanem az elkövető cinkosává válik.
Azért is fájdalmas ez az árulás, mert sok nő nagyon sokáig gyűjti magában a bátorságot, hogy segítségért forduljon a hatóságokhoz. Ezek után tapasztalják meg azt, hogy rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a segítségkérés előtt – vázolta fel Spronz Júlia, mi várhat nagy eséllyel azokra a bántalmazott nőkre, akik intézményesített segítséget szeretnének kapni.
Úgy tűnik, sem az áldozat, sem az ügy nem érdekli őket
Azt, hogy mennyire nem az áldozatot segíti az intézményi rendszer, a beszélgetésbe bekapcsolódó Renner Erika példája is mutatja. Azt mondta, nem elsősorban azt várta az igazságszolgáltatástól, hogy az ő oldalára álljon, hanem azt, hogy értsék az ügyét. „Magamra hagynak, és úgy érzem, hogy még az ügy sem érdekli őket” – mondta Renner, aki közel nyolc évig pereskedett, hogy felelősségre vonják orvos támadóját, aki maró lúggal öntötte le.
Az ő ügyében egyértelmű volt az elkövető kiléte, akit le is tartóztattak az első 24 órában, megvoltak a bizonyítékok és a szemtanúk is, mégis az ügyészség megszüntette ellene, és még ismeretlen tettes ellen sem indított eljárást.
Mint ismert, a nőt 2013-ban volt barátja, a Budai Irgalmasrendi kórház akkori igazgatója támadta meg az otthonában. Bene Krisztián elkábította áldozatát, majd maró lúggal öntötte le a nemi szervét és annak környékét. A bíróság öt évvel a támadás után, 2018-ban ítélte 11 év szabadságvesztésre Benét, ám a jogi eljárás itt nem ért véget. 2017-ben Renner Erika kártérítési pert indított támadója ellen, a polgári peres ügyet viszont a büntetőügy jogerős lezárásáig pihentették, végül érdemben 2018 decemberében kezdték el tárgyalni.
Csak az idén nyáron vált jogerőssé, hogy Bene letölti 11 éves börtönbüntetését (jó magaviselet esetén hét és felet). Nemrég pedig a Fővárosi Törvényszék hirdetett ítéletet, amely szerint a támadónak 25 millió forint kártérítést kell fizetnie Renner Erikának.
Renner szerint azért is húzódott eddig az ügye, mert nem tudta egyértelműen megmondani, hogy ki támadta meg, hiszen a támadója maszkban volt, ráadásul el is kábította őt. Bár bizonyítani nem tudta, biztosan tudta, hogy egykori barátja támadta meg.
Tőlem várták, hogy bizonyítsam a bántalmazást, az erőszakot
– mondta Renner, aki az eljárás során végig úgy érezte, magára hagyták, nem hittek neki, és nem vették komolyan.
Nem bántalmazták, hiszen nincs monoklija
Az áldozatok sokszor tapasztalják ezt, hiszen sokuk nem kék-zöld folttal, véresen érkezik a bíróságra, sőt semmilyen fizikális sérülés nem látszik rajtuk. Nem sírnak, nem néznek ki rosszul, de ez nem jelenti azt, hogy nem traumatizáltak – mondta Spronz Júlia, aki hangsúlyozta, a bántalmazott nőről sokszor csak akkor hiszik el, hogy bántalmazták, ha monoklis, sír, szomorú, rosszul néz ki, de az nem vált a köztudás részévé, hogy egy traumatizált, bántalmazott nő is posztolhat mosolygós képet a Facebookra, és sétálhat kézen fogva bántalmazójával, attól még őt bántalmazzák.
„Az, hogy nem zokogok folyamatosan, azért van, mert nyolc éve járok rendszeresen pszichológushoz, műtéteim voltak, de ez nem jelenti azt, hogy nem történt meg az, ami” – mondta Renner Erika, aki az egyik utolsó orvosszakértői vizsgálat anyagából idézve hangsúlyozta: megtanult együtt élni a történtekkel, de feldolgozni nem tudta. Az ő helyzetében különösen nehéz volt az, hogy a nemi szervére öntött maró lúg által keletkezett borzalmas sérülés csak a ruhája alatt látszódott, és volt olyan, hogy meg is jegyezték a tárgyaláson, mennyire jól néz ki, és még párkapcsolata is van.
Az intézményi árulást az egészségügyben is megtapasztalta Renner Erika, aki közvetlenül a támadás utáni intenzív ellátást kapott, de ahogy kiderült, hogy rendőrségi ügyről van szó, az orvosok vonakodtak ellátni. Pedig az, hogy az első egészségügyi ellátáskor pontosan dokumentálják, milyen sérülései vannak a bántalmazott nőnek, kulcsfontosságú a későbbi eljárás során. Nincs arra protokoll a kórházakban, hogyan álljanak egy bántalmazott nő esetéhez azon kívül, hogy ellátják sérüléseit. Hiába egyértelmű, hogy bűncselekmény történt, az orvosok nem tesznek feljelentést, mert nem akarnak belekeveredni az ügybe és bíróságra járni – összegezte tapasztalatait Renner Erika és Spronz Júlia is.
A Facebookon közvetített beszélgetés során felmerült az is, hogy az intézményi árulás nemcsak a rendőrségen, az ügyészségen, a bíróságokon és az egészségügyben érhető tetten, hanem akkor is, amikor egy bántalmazott nő gyerekéről van szó. Ahogy a rendőrök, a bírók és az egészségügyi dolgozók zöme nincs felkészítve ilyen esetekre, úgy a legtöbb esetben a pedagógusok sem tudják felismerni és/vagy kezelni a bántalmazás különböző formáit, amiket nemcsak az anya, hanem a gyerek is elszenved.
Sok pedagógus olyan alapvető ismerettel sem rendelkezik, hogy ha az egyik szülő gyakorolja a felügyeleti jogot, akkor a másik kaphat-e hozzáférést az e-naplóhoz. Ha az apa bántalmazó, sok tanár hajlamos azt mondani, hogy civakodnak a szülők, kommunikációs problémáik vannak, és a gyerekkel egyik sem foglalkozik, miközben a bántalmazott anya folyamatosan próbál küzdeni érte.
Renner Erika megjegyezte, bár az intézményrendszer működése összességében nem az áldozatokat segíti, apró pozitív változásokat megfigyelt nyolc év alatt. A megismételt másodfokú eljárás során például, amikor szembesítették őt támadójával, a tárgyalóteremben figyeltek arra, hogy a férfi ne mögötte üljön, hanem oldalt, így hallotta őt, de nem látta. A teremberendezés sokat segített Erikának, mint ahogy az is, hogy nem a támadójának kellett válaszolnia, hanem a bírónak.
A másfél órás beszélgetés itt nézhető meg.
