Kezdjük a végén! Harminc év távlatából miként látja: elbukott a rendszerváltás?
Erre a kérdésre szerintem nem lehet válaszolni. Én legalábbis nem tudok.
Akkor úgy kérdezem: ha 1989–90-ben rendszerváltás történt, akkor 2010-ben is?
Ezzel kapcsolatban elfogadom Orbán Viktor értékelését: a NER létrehozása több volt, mint kormányváltás, de kevesebb, mint rendszerváltás. Hiszen a gazdasági-társadalmi-politikai rendszer alapjai nem változtak meg. 1990 óta kapitalizmus van.
Ezek szerint a rendszerváltás nem bukott el.
Ilyen értelemben nem. Viszont nagyon sok minden megváltozott. Például az emberi kapcsolatok. Emlékszem, hogy 1989-ben volt az ötvenedik születésnapom, amit itthon ünnepeltem a barátaim körében egy hatalmas házibulival. A nagyobbik lányom gimnazista volt, akkor még Fidesz-tag, és ígéretes káder, úgyhogy meghívott a bulira néhány prominens személyt a fiatal demokraták közül. Ott volt Orbán Viktor és Fodor Gábor is. Tíz évvel később, a hatvanadik születésnapomra minden résztvevőnek küldtem meghívót, aki itt volt az 1989-es házibulin. Rövid, kétsoros invitálások voltak, kivéve Orbán Viktorét, aki akkor már miniszterelnök volt. Neki egy hosszabb levelet írtam, megjegyezve, hogy ugyanabban a házban, ugyanabban a lakásban lakom, mint tíz évvel korábban, csak a címem változott: Felszabadulás tér 4.-ről Ferenciek tere 11.-re. Emlékszem úgy fogalmaztam a levélben, hogy ez
kevesebb ugyan, mint egy költözés, de több, mint egy lakcímváltozás.
És Orbán Viktor válaszolt. Egész pontosan felhívott a titkárnője, és elnézést kért a kormányfő nevében, de a miniszterelnöknek, sajnos, más irányú elfoglaltsága van a születésnapi parti időpontjában: Bill Clintonnal találkozik. Ezt a kifogást akceptálnom kellett.
Rákosi-Kádár-Orbán
Ha már szóba hozta Orbánt: ön nyilvános megszólalásaiban többször is párhuzamot vont az Orbán-rezsim és a Kádár-rendszer között. Nem túlzás ez?
Valójában az orbáni hatalomgyakorlás és a Rákosi-rendszer között.
Pláne!
Nyilván nem arról van szó, hogy ma bárkit is kivégeznének a politikai meggyőződése miatt. De én már elmúltam nyolcvan, nem a tankönyvekből ismerem a negyvenes-ötvenes éveket, hanem személyes tapasztalatokból. Pontosan emlékszem rá, miként formálható át a társadalom véleménye bármilyen témáról akár néhány hónap leforgása alatt. Később sok akkori folyóiratot olvastam át, és egészen megdöbbentett, hogy 1947 vége és 1948 eleje között akár egyik lapszámról a másikra miként változott meg az adott sajtótermék hangvétele. Az egyik hónapban még a demokráciát éltette ugyanaz a szerző, aki a következőben Rákosi Mátyást és a proletárdiktatúrát.
Hogy jön ez Orbánhoz?
Egyrészt a változás intenzitása, másrészt a feltétel nélküli igazodás megkövetelése miatt. Aki nincs velünk, az ellenség. Ez súlyos párhuzam a két korszak között.
Az emberek minden korban képesek viharos gyorsasággal alkalmazkodni. Ez nem általános életösztön?
Az emberek többsége nem akar mártír lenni, én sem. A legtöbben be akarnak illeszkedni a társadalomba, akkor is, ha ennek alkalmazkodás az ára.
Haragszik ezért rájuk?
Dehogy haragszom. Egyébként is, ha a társadalom jelentős része el van zárva a valós információktól, vagy megnehezedik az ehhez való hozzáférése, ki van szolgáltatva a kormányzati propagandának.
Azért az alkalmazkodás formái nagyon különböznek a Rákosi-korban és a NER-ben.
Nagyon sok mindenben eltérnek, de abban az értelemben nem, hogy mindkét időszakban a különböző intézmények egyik napról a másikra veszítették el az integritásukat, és képtelenek betölteni a tényleges funkciójukat. Nem csak a politikai intézményekre gondolok, hanem a kultúrára és a médiára is.
És persze nem mindenki idomul. Önnek sem ment a nyolcvanas években.
Amikor ’80-ban kirúgtak az Európa Könyvkiadótól, elmentem könyvesbolti eladónak. Akkoriban egy könyvesboltban ritka volt a diplomás eladó, a kollégáim közül többen is csak nyolc általánossal rendelkeztek. Ehhez képest mindenki hallgatta a Szabad Európát.
Mindenki?
Az összes kollégám. Rendszeresen előfordult, hogy odajöttek hozzám a többiek, hogy magyarázzam el nekik, miként is kell értelmezni egy-egy hírt, amit a Szabad Európában hallottak, mert nem ismerték a hátteret. Ez egyébként ma is így van: akármilyen egyenkonzervekben is adagolják az embereknek az információt, valahogy mégis eljutnak hozzájuk a valós hírek is. Ha nem így lenne, nem törhetett volna előre az ellenzék az önkormányzati választásokon.
Amikor 1981-ben szamizdatként – többek között az ön szerkesztésében – megjelent a Beszélő első száma, gondolt arra, hogy előbb-utóbb rendszerváltozás is lehet Magyarországon?
Az biztos, hogy ez a kérdés nagyon élesen vetődött fel az első szám megjelenése kapcsán. A magyar ellenzék létrejötte szorosan kötődött a Kelet-Európában, elsősorban Lengyelországban kibontakozó ellenzéki mozgalomhoz. Magát a szamizdatot fontosnak tartottam, de még nem éreztem azt, amit Kis János már akkor vallott, hogy mélyreható változások történhetnek az elkövetkező években. Nekem már az is elég volt, hogy kicsit bosszanthatjuk a rendszert. A hadiállapot lengyelországi kihirdetése, a Szolidaritás elleni fegyveres fellépés után sokan azt gondolták, nincs értelme az ellenzéki mozgalomnak, itt a térségünkben húsz évig nem lesznek változások. Kis János ezzel szemben azt vallotta, ami Lengyelországban történt, nem a harmadik példa arra, hogy egy nagy társadalmi mozgalmat fegyveres erővel levernek, hanem az első, amikor egy mozgalmat fegyverrel sem sikerült felszámolni. Azt írta Kis János a Beszélő második számában, hogy ami Lengyelországban történt, az nem az adott mozgalom vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete.
Mikor jött el az a pillanat, amikor ön is biztossá vált a Kádár-rendszer bukásában?
Ezt nehéz megmondani, mert egy hosszú, sok apró lépésből álló, számos részeredményt hozó folyamatról volt szó. Talán két olyan pillanata volt, amelyeket marxista kifejezéssel minőségi ugrásnak lehet nevezni. Az egyik 1987 nyarán a Társadalmi szerződés című dolgozat megszületése, amelynek a megszövegezésében (Kis János és Solt Ottilia mellett) magam is részt vettem. A megváltozott légkörről tanúskodik, hogy az írásról széles körben nyilvános vita folyhatott, a szerzőket pedig nem csukták be, holott olyan mondat is szerepelt szövegben, hogy
Kádárnak mennie kell.
Nem telt el egy év, és ’88 májusában Kádár valóban ment, leváltották a főtitkári posztról. Ami pedig teljesen egyértelművé tette, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, az az 1989 novemberében megtartott négyigenes népszavazás volt. Egész más légköre lett a referendumnak attól, hogy pár héttel korábban leomlott a berlini fal, Csehszlovákiában pedig győzött a bársonyos forradalom. Emiatt idehaza is jelentősen oldódott az emberek félelme. A négyigenes népszavazással Pozsgay Imre elbukta a lehetőséget, hogy államfő legyen, személyében pedig az akkor messze legnépszerűbb állampárti politikus szenvedett vereséget. Többek között ezért volt kiemelkedő jelentőségű a referendum.
Nagy zakó lesz, fiúk!
Mi volt az ön számára a rendszerváltás legnagyobb csalódása?
Az, hogy az 1990-es választásokat az MDF nyerte meg, méghozzá jelentős fölénnyel. A négyigenes népszavazást követően az SZDSZ népszerűsége meredeken emelkedett, a parlamenti voksolás első fordulójában, a pártlistára leadott szavazatok tekintetében a szabaddemokraták alig három százalékkal maradtak el az MDF-től. Azt reméltük, hogy az SZDSZ a második fordulóban ledolgozza a hátrányát. Igaz, hogy akadt köztünk valaki, Eörsi János, a Beszélő egyik szerkesztője, aki előre megmondta: „Nagy zakó lesz, fiúk!”. Választókerületenként átnézte az első forduló eredményeit, és arra jutott, hogy az MSZP nagyon sok helyen a második fordulóban már nem vehet részt. Eörsi úgy számolt, hogy a SZDSZ éles kommunistaellenes retorikája, rendszerváltó radikalizmusa miatt az MSZP-szavazók inkább a mérsékeltnek vélt MDF-re fognak voksolni a második fordulóban. Pontosan ez történt.
És az nem csalódás, hogy nem lett önből belügyminiszter, holott a kilencvenes választások előtt – SZDSZ-győzelem esetén – a poszt egyik várományosaként emlegették?
Az nem. Természetesen én is hallottam ezt a pletykát annak idején, de szerintem ezt még az SZDSZ-en belül sem gondolta komolyan senki. Ismertek jól, tudták, hogy nem lennék alkalmas egy ilyen feladatra.
Nem próbálta ki.
Biztosan nem lettem volna jó belügyminiszter. Nem vagyok köztisztviselő alkat. Viszont a két parlamenti ciklusom alatt képviselőként számos belügyi témájú jogszabály kidolgozásában vettem aktívan részt.
Az előbb pártkudarcokat említett, de az eredeti kérdésem arra vonatkozott, hogy a rendszerváltás egésze hozott-e olyan negatív változásokat, amelyekkel korábban nem számolt?
Azt, hogy az áttérés a piacgazdálkodásra az életszínvonal zuhanását, tömeges munkanélküliséget fog eredményezni, minden közgazdász előre jelezte. Nem a kapitalizmussal volt bajom, hiszen az SZDSZ kezdettől fogva elutasította a harmadik út illúzióját. Harmadik út nincs, mondtam egyszer egy vita során, de a kapitalizmusnak sok útja van. Én a svédországi kapitalizmust szeretném, nem a törökországit. Nem a kapitalizmussal volt bajom, hanem azzal, amit Árva László a szamizdat Beszélő utolsó számában a „haverok kapitalizmusának” nevezett. Meg azzal, hogy miközben a jobboldal hevesen támadta a nyolcvanas évek rendszerkritikus, liberális újságíróit, védelmébe vette azokat a rendőri, titkosszolgálati vezetőket, akik még 1988-ban is erőszakos fellépéseket vezényeltek a tüntetők ellen, és 1989 decemberében is szorgalmasan írták a jelentéseket a már legálisan működő pártok ellen.
Visszatérve az SZDSZ-re: ön 1998-ban kiszállt a napi politikából, de érez-e bármilyen személyes felelősséget a párt későbbi sorsáért?
Azt gondolom, hogy az SZDSZ az MSZP-vel 1994-ben kötött koalícióval lépett téves útra. Emiatt nem érzek személyes felelősséget, mivel azok közé tartoztam, akik ellenezték a koalíciót.
Miért nem lépett ki?
Elgondolkodtam rajta. Azon is sokat töprengtem, hogy lemondok a parlamenti mandátumomról. Az viszont, hogy egy másik pártban politizáljak, fel sem merült bennem.
Miért nem adta vissza a mandátumát?
Egzisztenciális okokból. Kiszámoltam, ha maradok 1998-ig, elmehetek nyugdíjba. Viszont már a ciklus vége előtt jeleztem a pártvezetésnek, hogy ’98 után nem folytatom. Emlékszem, ’97 tavaszán levelet írtam Pető Iván pártelnöknek, amelyben közöltem a döntésemet, mire visszaírt, köszöni, hogy jeleztem neki a dolgot, de már nem ő az SZDSZ elnöke, mert épp az előbb mondott le.
Elkerülhetetlen volt az SZDSZ megszűnése?
Szerintem nem volt szükségszerű. Azt persze csak találgatni lehet, mi lett volna a sorsa, ha nem lép koalícióra a szocialistákkal ’94-ben. Ha ellenzékbe kerül az SZDSZ, talán az akkori összes ellenzéki pártnak másképp alakult volna a története. A ’94-es választások előtt készítettem a Beszélőben egy interjút Orbán Viktorral, aki azt mondta, az országnak rosszat tenne, ha összeállna a szocialista és a liberális baloldal, a másik oldalon pedig a konzervatívok és a radikálisok, mert akkor a két tábor közti lövészárokban egy újabb nemzedéknyi időre nem nőne fű. Akkor elhittem, hogy Orbán valóban tart ettől, ám utóbb kiderült, hogy saját politikai érdekeinek nagyon is megfelelt a szociálliberális koalíció létrejötte, és mindent elkövetett, hogy a két tábor közti szakadék egyre mélyebb legyen. Ettől függetlenül, ha az SZDSZ nem áll össze az MSZP-vel, minden másképp alakul, Orbánnak is egy másik pozícióból kellett volna politizálnia. Hosszú időn át az SZDSZ liberális centrumpártnak tartotta magát, ezt a pozícióját adta fel 1994-ben.
Szex és baloldal
Idén töltötte be a nyolcvanat. Ha visszatekint, melyik időszak volt az életében az aranykor?
Jó szívvel emlékszem vissza a rendszerváltásra is, de a legjobb időszak a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig tartott.
Az illegalitás volt az igazi?
Olyan volt, mintha meghosszabbítottuk volna a kamaszkorunkat, vagy én, túl a harmincon, visszatértem volna a kamaszkorba. Sűrű, élményekben gazdag baráti és társadalmi életet éltünk. A szamizdat Beszélő hetenként tartott szerkesztőségi üléseket, sokszor nálunk gyűltünk össze, jöttek érdeklődők, szamizdat-vásárlók, mindig tele volt a lakás. Nem kellett foglalkoznunk az egyéni karrierrel, az egyikünk számára sem volt érdekes. A gyerekeim akkor voltak óvodás korúak, sokszor beszéltem velük arról az időről, azt hiszem, alapjában ők is jól érezték magukat, annak ellenére, hogy időnként voltak házkutatások, rendőri zaklatások.
Plusz a barátok még ki is festették a lakását.
Ha Kemény György szekkójára utal, annak az elkészítése valóban közösségi élmény volt. Azzal kezdődött, hogy Kenedi János és Bence György kivette dolgozószobának az udvarra néző helyiséget. Kenedi, akinek rengeteg barátja, ismerőse volt, megkérdezett, mi lenne, ha Kemény Gyuri kifestené ezt a szobát. Ismertem Kemény plakátjait, tetszett, amit csinált, úgyhogy ráálltam. Szombat esténként mindig összejött egy nagyobb társaság, az éppen jelenlévők találták ki az ikonográfiát, vagyis hogy milyen portré vagy motívum kerüljön fel a falra. A művészi megvalósítás viszont kizárólag Kemény György műve. Ő festette meg a kontúrokat, keverte ki a színeket, a többiek kizárólag az ő irányításával vihették fel a színeket a kontúrok közé. A falképet a hazai pop-art kiemelkedő teljesítményeként tartják számon, a Nemzeti Galéria védetté nyilvánította, tavaly fejeződött be a restaurálása. Erre nagyon is szükség volt, hiszen a mű majdnem ötven éves, a festés 1971 tavaszán fejeződött be. A restaurálás befejezése óta a kép hetenként egyszer, előzetes bejelentkezés nélkül szabadon megtekinthető.
Értem, hogy felemelő lehetett a sok közösségi élmény, de a három kicsi gyerekkel nem aggasztotta a létbizonytalanság?
El lehetett viselni a helyzetet. A fenyegetés, hogy letartóztatnak, börtönbe kerülünk, mindig jelen volt, de erre szerencsére nem került sor. Csak az útlevelemet vették el, meg nem volt állásom. De könyvesbolti eladóként, később pedig német nyelvtanárként nem kerestem rosszabbul, mint könyvkiadói szerkesztőként. Elmesélem, hogy lettem könyvesbolti eladó. Amikor kirúgtak az Európa Könyvkiadótól, mindhárom gyerekem az Állami Könyvterjesztő Vállalat óvodájába járt. Az óvodai hozzájárulást a könyvkiadó fizette, az állásommal együtt ez is megszűnt. Megpróbáltam szabadúszóként megélni, de hamar rájöttem, hogy ez nem megy. Az egyetlen megoldás az volt, hogy elmegyek könyvesbolti eladónak, akkor hozzájárulás nélkül jár a vállalati óvoda. Egy másik könyvesbolt vezetője, akihez volt valami összeköttetésem, először azt mondta, felvesz, de másnap felhívott, hogy a személyzeti osztály nem járult hozzá. Erre bejelentkeztem a könyvterjesztő vállalat személyzeti vezetőjéhez, hogy megkérdezzem, miért nem vehetnek fel. Fogadott, láttam rajta, nem is érti, miről beszélek, vagyis a boltvezető a saját félelmét rejtette a személyzeti osztály állítólagos tilalma mögé. A személyzeti vezető megkérdezte, miért akarok egyetemi végzettséggel eladó lenni. A gyerekeim a könyvterjesztő óvodájába járnak, feleltem, és csak akkor maradhatnak ott, ha én a vállalat dolgozója leszek. Mire a személyzetis felkiáltott:
Maga a Kőszeg Áron apukája? Hát az én óvodás lányom szerelmes a maga fiába!
A hároméves fiam protekciójával fel is vettek a Lenin körúti Erkel könyvesboltba.
Szóval ilyen volt a pártállami üldöztetés.
Azért olyan sokan mégsem vállalták.
Visszatérve a nyolcvan évre: összeállt egy történetté az élete?
Mindent megtettem, hogy történetté kerekedjen. A tíz évvel ezelőtt megjelent K. történetei sorozat tárcái szerintem kiadnak egy életrajzot.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
