Én csak a munkámat végzem. Én egy kisember vagyok. Hová menjek dolgozni, ez a szakmám! Szűkülnek a lehetőségek, máshoz nem értek. Ez az életem. A színház, a film, a rendezvények és az igényes könyvkiadás mindig az államtól függött. Ha másnak jut, nekem miért ne jusson a tortából? Mért csak én legyek hülye, vesztes? Mit számít, kicsit elfordulok, kicsit befogom az orrom. Mindenki megköti a szükséges kompromisszumokat. Nekem családom van! Nekem már csak két évem van a nyugdíjig. Majd vége lesz ennek, de addig is túl kell élni.
Ezeket hallgatom évek óta. És azt is, igen, amit Eszenyi Enikő mond. Hogy rengeteg emberért felelős. És hogy a szakmaiságban, nem a hőbörgésben bízik, ezért nem ment el a kultúra rendszerét megváltoztató törvény elleni tüntetésre, amelyet a Katona József Színház szervezett. Szép gondolat, kétség nem fér hozzá. Egy ideális kulturális közegben maximálisan egyet is értenék vele. Milyen jó lenne, ha valóban a szakmaiság számítana, a kultúrába nem szólna bele a politika. De elképzelhető az, hogy Eszenyi nem vette eddig észre, hogy mintha egy kicsit mégis beleszólna? És az is elkerülte a figyelmét, hogy a „Gothár-ügy” sem Gothárról és az áldozatáról szól?
A kultúra új terepfoglalói a bizottságokba, kuratóriumokra feltétlenül szakmai alapon kerültek bele? Az irodalmi életben történt gyalulások is szakmai alapon történtek? Lassan tíz évnyi tapasztalat, a kultúra és a sajtó kitisztítása, a bedarálható részek bedarálása után kicsit nevetséges szakmaiságot emlegetni. Biztosak vagyunk abban, hogy például az NKA döntései szakmai alapokon nyugszanak? A független színházakat azért sodorták a megszűnés szélére, mert szakmai alapon ezt érdemelték?
Emlékszünk még arra, hogyan jött létre a KMTG, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.? Szakmai vagy esetleg totálisan haveri alapon csöpögnek bele a milliók, miközben a nagy múltra visszatekintő írószervezetek filléres gondokkal küszködnek? De elég lenne csak a CEU-ra, az MTA-ra gondolni. Vagy az MMA hihetetlen térnyerésére. Vagy arra, hogyan zajlik például a kormánynak olyannyira kedves zenészek stafírozása. Ákos, Mága Zoltán, Demjén Ferenc, micsoda névsor. És hol lehet még a vége? Önkormányzati megrendelések, külföldi turnétámogatások, minisztériumi ajándékpénzek az extra keretből a haveroknak, a teljesség igénye nélkül. Kipárnázott produkciók, a propagandamédiában ingyen felület. Értékalapon, persze, hogyan máshogy.
De gyorsan hozzáteszem: nem tartom igazságosnak azt sem, ha valaki az igazgató kiállása vagy nem kiállása miatt bojkottálja egy egész alkotóközösség munkáját.
Én nem tudom kijelenteni, mint ahogy most többen teszik, hogy innentől be nem teszem a lábamat a Vígszínházba. Méghozzá azért, mert fontos műhelynek tartom, jó előadásokkal, és szívből remélem, a szintet, a szakmai színvonalat tartani tudják. De nagyon fáj, hogy ennek eldöntése, folytathatják-e így a munkát, nem kizárólag a szakmaiságon múlik majd. Annál inkább a lojalitáson, az együttműködés képességén, a hatalommal parolázáson. De mindezt a dolgozókon, a művészeken elverni? Nem biztos, hogy helyes.
Nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai is megkapták a kérdést, fel kellene-e állniuk, ha a vezetőjük, Demeter Szilárd egy szabályos tisztogatás után került a székébe, és saját szép és őszinte önvallomása alapján is „megveszekedett orbánista”. Jobb ő, mintha Takaró Mihály lett volna, jön a komment, holott nem jobb, kicsit sem. Olyanokat jelent ki következmények nélkül, hogy
Azt is tudjuk, hogy minden hatalom célja az értelmiségi holdudvarának jutalmazása, cserébe elvárja, hogy legitimálja a hatalmat. Ezzel nincs is baj. Ez meg a hatalom természetéhez tartozik.
Ahogy beszél, abból az következik, neki a kultúra nem más, mint folyamatos harc, így mintha nem is különbözne egy kollégiumi verekedéstől. Aki képes szemrebbenés nélkül arról beszélni, hogy regnálása egy éve alatt olyan sikeres lett az általa vezetett intézmény, hogy a bevételek megnőttek. Noha tudható, hogy leginkább a hatalomba való bekötöttsége miatt tudott pénzt önteni a PIM-be.
Akit mindezek ellenére is a helyén tartanak, az szerintem igenis veszélyes. Pláne, mert posztja és forrásai miatt sokan együttműködő partnerként a kegyeit keresik.
Eszenyi szeretne túlélni. Szerintem nem a megfelelő módon teszi. Abban is biztos vagyok, hogy nem művészként, hanem kizárólag intézményvezetőként teszi, amit tesz. De persze ezek már a felmentések. Mert ahogy igazodni, úgy felmenteni is nagyon jól megtanultunk.
Minden adott ahhoz, hogy pár vidám tüntetés után ismét eggyel beljebb legyen a hatalom.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
