Belföld

„Előbb tanulunk meg végtelenül aggódni a gyerekeinkért, mint szeretni őket”

Nyolcezer kisbaba – ennyien születnek koraszülöttként Magyarországon évente. A mai az ő lilára színezett, bús-vidám napjuk, a legkisebbeké. Sok család „fesztiválközössége” ez, noha erre az eseményre aligha akart bármelyikük is jegyet venni. Köztük én sem. Két kislányt szültem tavaly a terhességem 29. hetében, 950 és 990 grammos súllyal.

Két doboz kóla

Beszélhetnénk most (is) orvos- és nővérhiányról, lesújtó kórházi körülményekről, elbagatellizált traumákról és azokról a szakemberekről, akik nélkül aligha lennének ünnepeltjei november 17-ének, és akiknek valószínűleg soha nem lehetek elég hálás. De én most leginkább két doboz kóláról szeretnék.

Körülbelül egy héttel azután, hogy megérkeztek a kislányaim, hajnalban kiültem a szülészet folyosójára az egyik üdítővel a kezemben. Nem terveztem meginni, csak ropogtatni egy kicsit az ujjaim között. Ez volt az én egyes számú ünnepi kólám, amit arra a napra tartogattam, amikor többajtónyi távolságra tőlem és többlépésnyire egymástól mindkét gyerekem eléri az egy kilogrammos súlyt. A következőt pedig, amikor a kettőt.

Sejtésem sincs, hogy az emberek általában mit gondolnak a koraszülésről, mindenesetre én igencsak alábecsültem az ütőerejét – még ott is, bucira sírt szemekkel a sötét folyosón.

„Akkora a feje, mint egy karalábé”

Az érkezésük előtti órákban is csak az az egy kilogramm járt a fejemben: legalább ennyi legyen meg. Nem volt kérdés akkor sem, édeskevés ez ahhoz, hogy kikecmeregjünk a kátyúból, de lényegében ekkorát mertem csak álmodni alig egy nappal azután, hogy a munkahét végén hazaértem, tettem-vettem, lefeküdtem aludni és elfolyt a magzatvíz.

A műtőben nagyon kedves, de szomorú szemek vettek körül. Úgy láttam, sajnálnak azért, ami éppen történik és történni fog velem, velünk, és megtörténik számos műszakjuk alatt valakivel – gyakran sokkal kegyetlenebb helyzetekben, mint amibe én keveredtem 24 órával korábban családostul.

A szerző felvétele

A szülésznő a fejemnél ült és közvetítette nekem, hogy mi történik a paraván másik oldalán. Amikor az első kislányom feltűnt a színen, azt mondta, akkora a fejecskéje, mint egy karalábé. Jót mosolyogtam a hasonlatán. Ez a kis karalábé szerencsére sírt, és egy perccel később a másik is. Ettől látszólag mindenki megkönnyebbült. „Nagyon jó, hogy sírnak, hogy tudnak sírni” – legalább hárman mondogatták ezt nekem egyszerre. Ez volt a mi bármiféle testkontaktust nélkülöző első találkozásunk: két sebesen távolodó, ordító takaró és az én hátracsavarodó fejem.

Az első hetekben még elég volt ahhoz két ujjam, hogy megtartsam a lábukat a levegőben pelenkázáskor, kerülgetve mindenféle huzalt az inkubátorban, hallgatva az állandó puttyogást-csipogást, miegyebet. És persze ott az a gyomrot kettéhasító, problémát jelző sípolás, ami képes nyílegyenes – mondhatni pavlovi – utat nyitni ahhoz, hogy előbb tanulunk meg végtelenül aggódni a gyerekeinkért, mint szeretni őket.

Gyermek majmos ruhában

Túl az első fontos, sokszor félelemalapú eseményeken – az önálló légzés képességétől a legyőzött fertőzésig – a nagy pillanataink javarészt hétköznapinak nevezhető kis jelenetekből állnak össze. Néhány tízperces szeánszokból, amikor hozzájuk érthetünk, tisztába tehetjük őket vagy a mellkasunkra kerülhetnek. Amikor először foghatjuk meg őket úgy, hogy nem köti a testüket semmiféle „madzag” sehova.

A szerző felvétele

Mert ez nem mindig gödör és hullámvasút, néha a világ minden optimizmusa belefér egy 42-es méretű bodyra nyomott majomba. Az volt az első ruha, amit az egyik kislányom viselt hetekkel azután, hogy megszületett. Az ilyen és ehhez hasonlító jelenetek erősítenek meg abban, hogy azok a papírvékony bőrű, törékeny apróságok lassacskán talán lehetőséget kapnak arra, hogy kisbabák lehessenek, ne kizárólag harcosok.

Mondja, mi az a kezén?

A gyerekeim nemrég múltak másfél évesek. Minden nap rácsodálkozom ahogy ügyesednek-okosodnak, mégis, hogyan lehetnek itt és így, mindannak dacára, amin keresztülmentek.

A nyitottságukon, hogy képesek rámosolyogni a világra és bízni bennünk egy olyan kezdőcsomag után, amiből csaknem annyi tűszúrás került ki, mint ölelés, és amiben anya kezdetekben csak mellékszereplőként, apa pedig legfeljebb statisztaként lehetett jelen.

Kitartóan haladnak előre, úgy tűnik, pont olyanok, mint az időre született társaik. A rákok ollója szerintük úgy csattog, „tete”, és hetekbe telt átverekedni rajtuk a tényt, hogy a galamb megközelítőleg sem mondja azt, hogy vau-vau. Naponta ötvenszer szedem le őket az asztalról, szólok rájuk, mert veszekednek, puszilok nyakakba és kívánom a kukába a hat darabra szeretett állatos lapozót. Ők ketten, a szeretteink, szakemberek – nap mint nap sokan és sokat tettek, tesznek azért, hogy töretlen maradjon a menetelés.

A szerző felvétele

A külsejük sem emlékeztet már arra, hogy honnan indultak – kivéve a kéz- és a lábfejükön rendetlenkedő kis hegeket. Ezek a fehéres pacák korábban nem igazán tűntek fel, de ahogy a gyerekek nőnek és velük együtt a bőrük, úgy válnak egyre kikerülhetetlenebbé a szemnek. És valahogy igaz ez a nagy egészre is, amibe mi és minden tizedik magyar család belecsöppentünk.

Mert sok időbe, önvádba és önsajnálatba telhet, mire látható lesz, hogy ez egy szörnyű, feldolgozhatatlan trauma, és nincs vége azzal, hogy kisétálunk a kórházból. Bizonyos tekintetben csak akkor kezdődik.

Többhetes és hónapos gyerekekkel érkezünk meg oda, ahol mindennek el kellett volna kezdődnie. Hazavisszük a kétkilós újszülöttjeinket, akikről nem mindig tudjuk csípőből megmondani, mennyi idősek, mert két számot kell észben tartanunk: hogy mikor született és mikor született volna. Egy ideig talán szürreálisan festenek a csicsás kiságyukban és a nagymama kezében. Időbe telik, míg el merjük hinni, hogy a mi családunk ide tartozik és nem a kórházba.

És ahol lassan elalszanak a mindent maga alá gyűrő kétségek, ott felébred a trauma, elkezd dolgozni a háttérben és időnként megnézeti a filmet az átéltekről. A régi kételyek és kérdések helyett pedig apránként megtelik a fejünk újakkal, hogy mit hoz a jövő, és a fejlődésük melyik pontján bosszulhatja meg magát, hogy a gyerekeink lényegesen korábban kezdték meg a kinti életüket.

Nem adnám vissza

Még mindig nem tudom teljesen elfogadni, hogy úgy esett, ahogy. Azt legalábbis semmiképpen, hogy a kislányaim harcolni kényszerültek, ráadásul javarészt egymástól elszakítva. De bármilyen nehéz is kimondanom, a sok veszteség dacára én már nem adnám vissza a történetünket.

Mert ez a trauma lett a szemüvegem, ami láthatóvá tette, hogy milyen elképesztő küzdeni tudás és erő szorul már a legkisebbekbe is, esetünkben azokba a tenyérnyi testekbe az inkubátorokban.

Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őket a plexi mögött, őszintén felnézek rájuk, lehetséges, hogy jobban, mint valaha bárkire is fogok. Nagy ajándék ez ott, ahol a félelem és bizonytalanság egy időre szinte minden mást kitúrt. És amikor elérkezünk oda, hogy a gyerekeim úgy érzik, nincs erejük valamihez, vagy nem bíznak eléggé magukban, kihúzom magam és rámutatok szépen a kézfejükre.

Szóval a mai az ő napjuk is, itthon évente nyolcezer kisbabáé, minden tizedik magyar családé és a szakembereké, akik nélkül nem lenne miért lilába borítani az épületeket.

A szerző felvétele

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.