Vasárnap délután a város egyik legnagyobb skate-parkjában egy agresszív csapat rontott néhány gyanútlanul játszó gyerekre: ököllel verték, majd mikor levitték a földre, meg is rugdosták őket. Ezután elvették a táskáikat, meg amit gyorsan össze tudtak kapkodni, és elszeleltek. Nem sokkal később a rendőrök elfogták őket.
Az esetről úgy értesültem, hogy délután öt körül a tizenhárom éves fiam felhívott telefonon:
Apa, nyugi, jól vagyok, de bevittek a rendőrségre kihallgatni. Megtámadtak minket, elvitték a táskámat mindenemmel. A rendőrök tök rendesek, még csokit is adtak. Légyszi, gyertek be hozzám.
Remegett a hangja. Ami azt illeti, az enyém is.
Egy óra múlva már tudtam, hogy Zsiga szerencsésebb volt, mint a társai. A táskájában „csak” a pénztárcája volt, a bérlete meg az összes irata, a többiektől komolyabb értéktárgyakat (telefont, hangszórót, ilyeneket) vittek el. Amikor rajtuk ütöttek, Zsiga fent volt az íven (az ugrató tetején), és még idejében arrébb húzódott.
Zsigát tavaly már érte inzultus a Borároson. Egy idegen kissrác elkérte a rollerját, csak egy körre, aztán odajöttek többen is, nagyobbak, és az orra előtt felszálltak vele HÉV-re. Felhívott, hogy mi van ilyenkor, a feleségem ugrott a kocsiba és szaladt érte, én meg azt tanácsoltam, menjen be a forgalmi irodára szólni, hogy mi történt – a forgalmisták nyilván könnyen elérik a szerelvényen tartózkodó munkatársukat, aki beazonosítja a tolvajt meg a rollit, és akár rendőri segítséget kér.
De az ijedt kölyköt segítségnyújtás nélkül küldték ki a forgalmi irodából.
Egy darabig kerülte a Borárost, aztán azt hallottuk, biztonságosabb lett a hely. Jókora tévedés volt.
– Először csak páran voltak a pályán ilyen srácok, jó fejnek tűntek, le is pacsiztam velük – mondta a kihallgatáson, itt van a kezemben a jegyzőkönyv (a szülő ilyenkor mint törvényes képviselő van jelen). – Aztán elmentek, de kétszer annyian jöttek vissza, mocskolódtak, „kutyáztak”, és kezdődött a verés. Le voltam fagyva, le voltam sokkolva, nem tudtam, mit kell csinálni, mi lesz, egyáltalán túlélik-e, olyan erővel rúgták őket. Mikor a támadók látták, hogy már többen mennek feléjük, felkapták a táskákat és elrohantak, egyenesen bele a rendőrökbe, akiknek addigra szólt valaki. Akkor odamentünk mi is, gyorsan lőttem egy képet, de nem nagyon sikerült, mert ideges voltam. Az egyik srác a támadók közül még a rendőröknek is beszólogatott, „nagyon vicces, hogy bevisznek, úgysem tudnak velem mit csinálni, majd jön az apám.”
A Haller utcai kapitányságon szépen kezelték a helyzetet. Nyilván mindenkinek órákat kellett várakozni, de ennivalóval, vízzel, édességgel kínálták a sértetteket, és behívtak az otthon levő munkatársak közül is néhányat, hogy gyorsabban haladjunk; a Zsigát kihallgató rendőrnő betegszabiról jött be. A támadók csoportját és a megtámadottakét elkülönítették, sőt, a szülői csoportokat is.
Ennek ellenére egy apuka beoldalgott közénk a folyosóra, csak állt és nézett egy darabig. Aztán zavartan bizonygatni kezdte, hogy
nem érti, mit keres az ő fia itt, higgyük el, nem rossz gyerek, mindig mondja neki, hogy ne barátkozzon azokkal a rossz fiúkkal, és most tessék.
Sajnálom, mondtam fáradtan, a többiek a telefonjukba mélyedtek. Egy rendőr kijött, és határozottan megkérte az apukát, hogy menjen ki az ajtón, a saját csoportjához.
Arról beszélgettünk, hogy basszus, az ember elengedi a gyerekét, mert nagyfiú már, egy belvárosi játszótérre, és görcsben kell lenni. Meg arról, hogy a fiatal deszkásoknak, göriseknek, rollisoknak, BMX-eseknek nagyon kevés terepük van a gyakorlásra, az a néhány skate-park messze nem elég, pedig tök jó, amit csinálnak, végül is mozognak a szabad levegőn, nem a gép előtt sztondulnak tanulás után.
Mindenesetre megegyeztünk, hogy ha már szülősors a folytonos aggodalom, szívesebben aggódunk amiatt, hogy meg ne sérüljön valami trükk gyakorlása közben, mint amiatt, hogy esetleg kirabolják, összeverik vagy – a fenyegetést valóra váltva – akár megkéselik a főváros közepén, fényes nappal.
Kihallgatás közben Zsigán látszott, hogy amíg felidézi a történeteket, újra átél valamit a döbbenetből meg rémületből. Mögötte ültem, legszívesebben magamhoz öleltem volna, legszívesebben felkapná az ember a gyerekét, akármekkora lakli, és kivinné ebből a szemét világból, valami hiperbiztonságos helyre. De hát nincsen másik világ, csak ez, itt kell valahogy jobbá tenni vagy legalább túlélni a dolgokat.
Öreg éjjel volt, mikor kijöhettünk végre, a rendőrnő körbevezetett, hogy ne haladjunk át az agresszorok szüleinek idegesen cigiző csoportján; kint álltak a bejárat előtt, feldúltak voltak és hangosak.
Zsiga is kimerült volt, azzal a feltétellel mehetett el ebéd után, hogy legalább lefekvés előtt megírja a leckét, de most ezt közös megegyezéssel elengedtük. Kértem, hogy egy ideig kerülje a Borárost, mert esetleg visszajönnek ezek a fiúk, vagy a barátaik, vagy a rokonságuk, mindegy, szóval ne menjen, és az a fojtogató érzésem támadt, hogy félni tanítom. Meg arról is beszéltünk, mekkora kegyelem, hogy senkinek nem esett súlyosabb baja.
Meg egy kicsit arról, hogy mi lesz a srácokkal, mármint a támadókkal.
Előre tudom az obligát kommenteket: na, nehogy már az ilyeneket kelljen sajnálni, időben kell lesittelni a kis rohadékokat… és így tovább.
Egy percig nem is állítom, hogy egy ilyen ügynek következmény nélkül kell maradni. Tudomásom szerint csoportosan elkövetett garázdaság meg kifosztás miatt kell felelniük. A büntethetőségi korhatár lejjebb szállítása miatt a kifosztást például az a tizenkét éves fiú, akinek ráadásul ez az ügye nem is az első, nem ússza meg: vélhetően zárt intézménybe kerül.
De azért mégiscsak gyerekekről beszélünk, akik nem tudják igazán felmérni a tetteik súlyát. És akik többnyire azt adják tovább a környezetüknek, amit kaptak. A ridegtartásban nevelt gyerek a ridegséget. Kegyetlenek tudnak lenni, mint A Legyek Ura számkivetett szereplői.
A lefekvés utáni félálomban előttem kavargott egy csomó kép, köztük az apa, ahogy topog a folyosón, riadtan próbálja magyarázni nekünk is, önmagának is, hogy véletlen az egész, az ő sráca rosszkor volt rossz helyen.
Zsiga jól van, a többiek is elvannak, leszámítva a poszttraumás stresszt, ami persze nehéz ügy, és eltart egy darabig. Az egyik megvert srác, tizenkettő sem volt még, végig fejfájásra panaszkodott. A támadás alatt annyira sírt rémületében, hogy később, mikor már biztonságban volt, alig bírta abbahagyni. De ki fogják heverni, és ahogy elnéztem őket meg a szüleiket, szerintem jó esélyük van rá, hogy egészséges lelkű, magabíró felnőtt váljon mindegyikből.
Szemben azokkal a srácokkal, akik megkapják majd a méltó büntetésüket, és vele az üzenetet: „rossz vagy.” Ők vannak igazán bajban.
Tartok tőle, hogy ezek után senki nem azon töri majd a fejét, hogyan lehetne a krónikus szeretethiányon enyhíteni, ami egy kisgyerekből szörnyeteget csinál. Kapnak valami büntetést, aztán csak azt tanulják majd, hogy kell gyorsabban és keményebben ütni, és ügyesebben felszívódni a szajréval.
Nagy mázlinak érzem, hogy sem jogi, sem erkölcsi értelemben nem én vagyok az, akinek ítélkezni kell.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
