Karafiáth: Megláttam a propaganda őrületes sikerének kulcsát

A politikai marketing hatásaitól – főként, ha alattomosan kúszik be az életünkbe – igen nehéz szabadulni. Pszichológiai vizsgálatok sokasága támasztja alá, hogy amit sokat látunk, azaz, ami az amúgy is átpolitizált hétköznapjainkban a legtöbbször a szemünk elé ugrik, elemi erővel hat vissza ránk.

Nem véletlen, hogy ilyen zsigeri hatással voltak a plakátkampányok a tömegekre. Miként az sem véletlen, hogy a médiában folyamatosan jelen lévő kormányhirdetések olyan sűrűséggel ömlenek ránk, hogy lehetetlen kizárni őket az életünkből. Egyszerű recept a sulykolásé, és azok, akik nem politikailag tudatosan élik az életüket, alapvető igazságnak fogadják el azt, ami állandóan sugárzik feléjük.

És – ez is pszichológia – a valóság ilyenkor épp azt az arcát mutatja a szemlélő felé, amit az látni akar.

Megdöbbentő volt hallani egy kormánypárti ismerősöm lelkesedését, miszerint mindenhol csak terhes nőt lát. (Hát hogyne, hisz addig nem ezt figyelte!) Hála Orbánnak, a magyar nők végre szülni kezdtek! Ebben hirtelen megláttam az egész propaganda őrületes sikerének a kulcsát.

Elérték, hogy egy nyilvánvalóan nem úgy lévő dolgot hatalmas sikernek lássunk, amiért a hála megint a jótevőt, az apánkat illeti. Cserébe mi a dolgunk? Rögtön beugrik a plakátszöveg: támogatni a programját. Ezek az üzenetek az „utca népének”, az „egyszerű kisembernek” szólnak, láthattuk, milyen nagy sikerrel. Ez a réteg már meg van véve. De mi legyen a fiatalokkal?

Én magam szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy minden forradalmi változást a fiatalabb generációtól várhatunk. Abban sem hiszek, ami a Nagy Blanka-ügy kapcsán többször elhangzott, miszerint a kormány épp a fiataloktól rettegne. Amit én látok, az éppen az, hogy

a fiatalok egy része vagy nem kér az egészből és lelép, vagy idomul, simul, és leszavaz arra, amire a szülei.

Sok húszas évei elején járó fiatal lett apolitikus. A vérre menő viták a családi ebédeknél valamiféle ösztönös irtózást váltottak ki belőlük. Ők azok, akik csak boldogulni akarnak, még a napi híreket sem követik. Nos, éppen őket lehet megcélozni egy másfajta üzenettel, másfajta jelenléttel, és itt jöhet be a gondolat, miszerint igen nagy hatással lehet egy éppen formálódó jellemre a nem várt helyszínen érkező hatás.

A fesztiváljelenlét alkalmat ad a párbeszédre, a közvetlenség illúziója által felerősíti azt az érzést, hogy a résztvevők igenis számítanak, a hangjuk fontos, a véleményükre adnak. Ez a fajta kapcsolódás sikeresebb a direkt kampányoknál. Ráadásul a bevonódás által a kitüntetettség érzésével kecsegtet és azonmód csapatot, társakat is kínál hozzá. Nem véletlen, hogy a kormánynak nem elég már Tusványos, ahová gyakorlatilag csak a híveik járnak, hanem egyszerűen minden kell.

Ahogyan Gerendai Károly is hangsúlyozta a VOLT Fesztiválon nagy vihart kavart Orbán-videó kapcsán, a politika mindig is jelen volt a nagyobb fesztiválokon. Azt gondolom, a közéleti gondolatoknak igenis van helyük a fesztiválokon, ha a szervezőket nem csak a propagandacélok vezérlik. Emlékszem, még a legrégebbi Szigeteken is voltak a lapoknak és szellemi műhelyeknek külön sátrai, napközben lehetett vitatkozni és érveket ütköztetni. Alapvetően kiegyensúlyozott volt a résztvevők aránya, és nem csupán papíron. Mosolyogva olvastam a tusványosi hivatalos ajánlóban, hogy „A rendezvény célja olyan nyitott fórum biztosítása, ahol a kisebbségben élő magyarok, anyaországbeliek, valamint a szomszédos államokban élő többségi nemzet fiataljai találkozhatnak, és az aktuális társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális történésekről, a felmerülő problémákról és ezek megoldási stratégiáiról beszélgethetnek. Minden témához több előadót (politikusokat, független szakértőket) hívunk meg, alapvető szempont, hogy az illető ország többségi és kisebbségi képviselőinek véleménye, illetve egy-egy magyarországi vélemény hangozzon el.” Milyen nyitottan hangzik ugye? És lassan valóban nem tesz fel a többség kérdéseket.

És a fellépők legitimálják az alapvetően politikai üzenetek hirdetésére használt fesztivált. Pár éve még hatalmas vihart kavart a Quimby fellépése, ma már senkit nem zavar, hol adnak talpalávalót a zenészek, mondván, ők csak zenélnek, nem politizálnak. És minálunk tényleg érdemes inkább csöndben maradni, ha egyáltalán szeretnénk valamit kapni az állami pénzekből. Aki nem sejtette, hogy mit várnak el a támogatásért, az legkésőbb Deutsch Tamás Enyedi Ildikónak odavetett megjegyzéséből megtudhatta, hogy az állami pénzt kegyosztásnak tartják, amiért cserébe az alapvető minimum a kormány magasztalása. Vagy legalábbis a nyilvános véleménynyilvánítás (már ha az nem kormánybarát) teljes visszafogása.

Kicsit kitágítva a gondolatot: a fesztiváltámogatásért is jár ugyanez! A következő lépés az lesz, hogy ha én adom a pénzt, én mondom meg, ki léphet fel. Épp ezért ijesztő, ami az idén történt a Gombaszögi Nyári Táborban, ahol – feltételezem – a támogatásért cserébe (többek között) immár „Németh Rezsi Szilárd” is előadhatott. Pár megkérdezett bulizó és például a Népszava szerint a fesztiválok táncolni vágyó népét egyáltalán nem érdeklik a nyílt politikai üzenetek. Ezt elhiszem.

De ez nem azt jelenti, hogy ha – visszakanyarodva a nyitógondolatomra – nem bombázzák az agyukat a kéretlen tartalmakkal, az nem befolyásolja a gondolkodásukat. Ne bagatellizáljuk el ezt a dolgot. Nem véletlenül öntik bele a pénzt a kormányoldalról sem. És nem véletlenül tolják bele talicskával az elkövetkezendő időszakban sem. A költések rubrikában így hívják ezt: „nemzetpolitikai célú turizmusfejlesztés”, és csak a határainkon túli ügyekre több milliárd forintot szánnak.

Rémületes látnom, hogy amin ma felháborodunk, holnapra természetes lesz.

És ez az, ami leginkább formálja a fiatal nemzedéket, amelynek tagjai mulatva nőnek bele ebbe a kultúrába.

Kiemelt kép: Bielik István/ 24.hu