Belföld

„Szinte már csak a megöregedett utcaalapítók élnek itt, a gyerekek elhúztak nyugatra”

Íme a szemünk elől oly sokszor eltűnő másik Magyarország, amely ma is szinte ugyanolyan, mint amilyen az elmúlt század húszas-harmincas éveiben volt, amilyennek a hajdani falukutató népi írók festették le: a generációkon át öröklődő nyomorúság és kiszolgáltatottság ma is időszerű, tán időszerűbb, mint az úgynevezett szocialista korszakban volt. A Törökszentmiklós környéki tanyavilágban, ahol a Szomszédok Egymásért Mozgalom (SZEM) polgárőreivel jártunk, nem kerültek szóba a gátlástalan cinizmussal nyomuló fideszes hűbérurak, kollaboráló ellenzékiek, vagy a közelgő EP választások, de még Orbán és Gyurcsány sem. A Szőlőhátulja-dűlőben soha sem láttak még politikust.

Bár a kocsma ablakában egy bádog rendszámtáblán az olvasható, hogy „Horgászni mentem! Majd holnap nyitok!”, nem hiszünk a szemünknek és bátran benyitunk. Köszönés után foglalunk helyet, amit a publikum illendően viszonoz, mi több, a később érkezők még barátságosan kezet is nyújtanak, amikor elhaladnak asztalunk mellett. Mintha csak régi jó ismerősök lennénk.

– Törökszentmiklóson ez a módi – mondja csodálkozásunkat látva egy kifakult katonai gyakorlóruhás, középkorú férfi. Mostanság szokásos bemelegítő kérdésünkre, hogy ugyan már, vannak-e errefelé migránsok, egy borostás, barna bőrdzsekis fiatalember adja meg somolyogva a választ: – Hát nem látszik rajtunk, hogy mi azok vagyunk…

Ekkor még kísérőink, a szomszédfigyelő, egymást segítő mozgalmat a gyakorlatban bemutató polgárőrök nincsenek velünk. Ők a városi piacon gyűjtik a mozgalomhoz csatlakozni kívánó, azt helyzetükhöz mérten, 500-1000 forinttal is támogató lakosok aláírásait.

Ha Törökszentmiklós a Szomszédok Egymásért Mozgalom hazai központja, akkor a mezővárosi centrum a Délibáb utca. A már elhunyt tanárnő, Marica néni indította a mozgalmat, ő agitálta az utca lakóit 2012-től az éberségre. A SZEM tehát egy társadalmi bűnmegelőzési program, amelyben a szomszédok figyelnek egymásra, értékeikre, így fokozzák a biztonságot, megelőzik a bűncselekményeket. Mindenhol ott van a házakra szögezett  SZEM-tábla. Marica néni kertjébe a „keletiek”, errefelé így emlegetik a cigányokat, jártak be olykor-olykor megdézsmálni a zöldséget, gyümölcsöt, csirkét.

A 1970-es évek közepén kezdtek itt építkezni az emberek, így Gonda úrék is, aki azt mondja:

Jó, hogy van ez a figyelőszolgálat, mert szinte már csak a megöregedett utcaalapítok élnek itt, a gyerekek elhúztak nyugatra. Mióta a SZEM van, az utcában nem volt betörés, bár az az igazság, addig se nagyon…

Gonda úr és felesége a Délibáb utcából. Fotó: Váczy András

Törökszentmiklósról az elmúlt években mintegy ötezren emigráltak – magyarázza a sötétkék díszegyenruhájában Kolozsi József, a SZEM spiritusz rektora, aki Túros András ex-rendőtábornoknak, az Országos Polgárőr Szövetség elnökének jobbkeze a SZEM-projektben.

A 93 éves Piroska néni, akit a kedvünkért keltettek ki betegágyából, családtagjai külhoni munkavállalásának kárvallottja. Lánya és unokája évek óta Németországban él és dolgozik. Gondozónő vásárol be neki, viszi az ebédet, de a városban lakó veje is szinte naponta meglátogatja. 2005 óta betegeskedik, mindkét szeme glaukómás. A polgárőrök mellett a szomszédok is gyakrabban benéznek hozzá, mióta a segítő-figyelő rendszer beindult.

Piroska néni. Fotó: Váczy András

A Vásárhelyi Pál utcából, ahol a legrégebbi SZEM-aktivistával, Bene Istvánnal találkozunk, a szántóföldeken túl, jól kivehető a helyiek által csak kukoricagyárként emlegetett, Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó tiszapüspöki ipari létesítmény sziluettje. A gyárban kukoricából állítanak elő izocukrot. A felcsúti kisvasút legalább virtuálisan elért az Alföldig.  A kórházból a hétvégére hazaengedett Bene úr egyébiránt a legnagyobb körzet felelőse a szomszédokra figyelő programban.

Bene István, 4-es körzet, Vásárhelyi Pál utca. Fotó: Váczy András

Gál Lajosné Erzsike néni 51 éve lakik az Új Tábla dűlő 5. szám alatt, átellenben az évtizede nem működő téglagyárral, a  vályogvető tó szomszédságában. Immár 13 éve egyedül. Pontosabban a láncra kötött fekete Bodri kutyával. A 83 éves csont és bőr asszony, aki papucsot is elfelejt húzni siettében, fehér frottir zokniban tipeg elénk.  Nem igazán érti, mit keresünk ennyien a portáján. Erzsike néni havonta 1000 forinttal támogatja a helyi polgárőrség szomszéd-figyelő mozgalmát, amiért is most egy élelmiszercsomaggal kedveskednek neki. Nem akarja elfogadni, hiszen, ahogy meséli, most biciklizett haza a boltból, alaposan bevásárolt, tekert oda vissza majd 10 kilométert.

– Haragszom a farkasra, haragszom, nagyon – mondogatja zavartan. Kérdezzük, miféle farkasra és miért.

– Miért, miért, hát mert farkas! – jön a válasz értetlenkedésünkre.

Erzsike nénihez hetente kétszer-háromszor jár ki a farkas, vagyis Farkas, merthogy a postást hívják így, aki ráadásul polgárőr is. Három egyenruhás kalauzunk egyike hozzáteszi: – Én gyakorlatilag naponta benézek ide a dűlőbe. Gyakrabban tehát, mint Farkas postás, de rá nem haragszik Erzsike néni. Hogy miért? Hát mert ő nem farkas, hanem szekeres. Szekeres János.

Erzsike néni Törökné Edit polgárőrrel az Új Töltés dűlőből. Fotó: Váczy András

A régi 4-es út mellett a Szőlőhátulja dűlő 17-ben Rozi néni, Csongrádi Imréné a rendőrökre panaszkodik, akik már többször is leparancsolták az országútról:  – Azt mondták, hogy legközelebb már tényleg megbüntetnek, ha nem a bicikliúton közlekedek. De hát az a másik oldalon van, árok választja el az úttól, hogyan toljam át azon a biciklit tele csomagokkal? – mutatja a kőhajításnyira lévő „tetthelyet”. – De a polgárőrökkel semmi bajom ám! Összeszámoltam, tavaly harmincszor látogattak meg bennünket. Kivált télen, amikor szinte járhatatlanok az utak, esik ez jól.

A nyolcvanon túli asszony egyedül ápolja, gondozza a három éves kora óta súlyos beteg, értelmi sérült 60 éves fiát, aki meglátva bennünket mosolyogva jön ki a házból a kertkapuba.

– Tizenkilenc éve ketten vagyunk ezzel a legénnyel – mutat nagyfiára Rozi néni. – Két hete műtötték sérvvel, sajnos daganatot találtak a hasában.

Csongrádi Imre és Csongrádi Imréné az Szőlőhátulja dűlő 17-ből. Fotó: Váczi András

Bár a házszám alapján a Szőlőhátulja 17 mellett kellene lennie a 19-nek, percekig autózunk, amíg Molnár Zoltánék tanyájához érünk. A viking arcberendezésű, ötvenes férfi harmadmagával lakik az országút és a szántóföld közötti fehérre meszelt épületben. A porta hátuljában vetőgépet, ekét, boronát látunk, amiből azt gondoljuk, hogy Molnár úr gazdálkodással foglalkozik.

– Nem, nem, nem a földből élek, még csak az hiányozna… – tiltakozik élénken, mintha csak valami szégyellni való dologgal gyanúsítanánk. – A városban, a CLAAS Hungária Kft-nél dolgozom targoncásként. Kombájnokhoz készítenek a kollégák vágóasztalokat, vágóasztal-szállítókocsikat.(A CLAAS a közép-európai régió legjelentősebb mezőgazdasági gépgyártója, Törökszentmiklós térségének legnagyobb munkaadója, 700-an dolgoznak ott.)

Molnár Zoltán, Szőlőhátulja dűlő 19. Fotó: Váczi András

Régebben előfordultak itt a külterületen lopások, általában a jószágot vitték, de mostanában nyugi  van – válaszolja érdeklődésünkre Molnár Zoltán.

A természettől elrugaszkodott városi sajtómunkások tucatkérdésére, miszerint hogyan lehet itt élni, a tanyasi viking kapásból vágja rá:

Nagyon is jól! Itt legalább nem zavarnak a szomszédok.

Tódor János

Ajánlott videó

Olvasói sztorik