– Mikor a friss akác ég, az füstöl, mint a fene, sziszeg, pisil bele a tűzbe, fehér hab jön ki a hasábok végén, de azért el tud égni, rá is lehet csukni a kályhaajtót. Más kérdés, hogy a kályhát tönkrevágja hosszabb távon, mert nagyon kormol. De ha fázik az ember, és nincs más, akkor jó az is. Nekünk már elfogyott majdnem minden, azt se tudom, mit szedjek össze a kertből, hogy ne fagyjunk meg. Most épp nincs munkám, az asszony meg ugye a gyerekekkel. Tavaly is ez volt, aztán meghozták nagy nehezen, februárban, lebaszták ide a kapuba. Persze én még csak összevágom, de a szegény öregasszonyok mit csináljanak? El van öregedve a község. Nem volt az egy köbméter, dehogy volt. Hülyének ne nézzenek, számolni is tudok, meg mérni is.
A cserépkályha eszi a fát, egy láda belemegy naponta, akinek vaskályhája van, annak még több, úgyhogy másfél hét az egész, legfeljebb.
De a szociális tűzifa csak az egyik, a másik a rezsicsökkentés. Azt nekünk meg kellett volna már kapni, tizenkétezer forintot, hiszen szeptemberben beadtuk a papírokat. De hol van? Nem kapta meg senki. Várjon, a fotókat hová akarják kitenni?
– De hát mondtuk, hogy melyik újságtól vagyunk, azzal kezdtük.
– Jaj, nehogy kimenjen már az arcképünk az internetre. Ha minket felismernek, kicsinálnak. Elég bajom van, nem akarok én itt ujjat húzni senkivel.
A férfi becsukja a kapuajtót, bemegy, hátracsapott füllel hörög ránk az egyik kutyája.
Erzsi néni kijött levegőzni kicsit, hunyorog a délelőtti fényben, pont szemben a hivatallal, az árokszéleken megállt a hó, egy kicsi napfénytől is felragyog az utca.
– Fázni még most nem fázok, de azért hozhatnák már azt a fát, én nem bírom elhozni. Beadtam az igénylést, de nem járok kuncsorogni. Anyu, az mindig úgy sütött-főzött, hogy legyen mit átvinnie a tanácsházára, hátha jóban lesznek vele, de én ilyet nem csinálok. Sok a tartozás, nem nekem, hanem nekik, biztos azért nem tudtak eddig adni.
Vegyestüzelésű kazánnal fűtök, vettem fát, amennyit tudtam, de nagyon fogyóba került, hogy bejöttek ezek a nagy hidegek, és többet már nem tudok venni. Ahogy megkapom a nyugdíjat, a nagyobbik részit viszem is a patikába.
Hogy mi a megoldás? Süssön ki a nap, aztán legyen jó idő. Azt mondták, majd csak februárban adják a fát. És hát ölben adják, nem felvágva. Nincs ki felvágja nekem. Az uram meghalt. A fiam messze lakik, az egyik. A másik az itt volt, de mozgássérült volt, tíz évig pelenkáztam, meghalt tavaly karácsonykor, negyvenhárom évesen.
Könnybe lábad az Erzsi néni szeme, úgy ácsorog, szemben a hivatal, háta mögött a temető, fehér meg szürke sírkövekkel.
– Mennyi fa járna?
– Én azt hiszem, pofára adják. Be kell adni a pályázatot, aztán elbírálják. Ki kap, ki nem.
Farkas Egon polgármestert hetekkel korábban értük el telefonon, aztán makacs próbálkozásunk ellenére egy darabig nem hívott vissza.
– Sok az intézni való – mondta, mikor végre sikerült beszélnünk. – Persze, hogy van tűzifa, megpályáztuk, már decemberben sikerült meghozatni, nincs semmi gond. Itt van az udvaron, megnézhetik, ha jönnek. Ki lesz osztva.
– Friss vágás?
– Hát nem régi.
– Annak nem túl jó a fűtőértéke.
– Az akác nem olyan, mint a cser – világosít fel Farkas Egon. – Ez frissen vágva is jól ég, mert gyantás. Január 15-ig kellett beadni a kérelmeket, majd elbírálja a testület.
– És mikorra kapják meg az emberek a fát?
– Lesz az már bőven február is.
– Nem lehet hamarabb? Egy ideje azért már tart a tél.
– Minden évben így megy. Van egy csomó más dolog, amivel foglalkozni kell, az orvosi rendelő teljes körű felújítása most zajlik. Tájház is lesz Őrhalmon, úgyhogy…
Farkas Egon nem tartja szerencsésnek, hogy körbe akarunk kérdezősködni a faluban, szerinte sokan politikai alapon elégedetlenkednek, direkt szítják a parazsat, hogy így-úgy, a közeli falvakban már kiosztották a fát, és mindez a polgármester miatt van, szóval még egy ilyen kérdésből is képesek politikát csinálni.
Mikor megérkezünk, a hölgy hivatalban rátelefonál Farkas Egonra.
– Szervusz, polgármester úr, rendben, akkor megmutatom nekik.
Áll a hó a tűzifadombon.
Miért csak a tél vége felé osztják ki?
– Mert így döntött a testület.
Több mint száz kérelem érkezett a 68 köbméter fára. Ez az ezer fős népesség bő tíz százaléka.
– Akad, aki bejön reklamálni, meg sürgetni, arra hivatkozva, hogy fázik. Főleg kisebbségiek. Irritálja, hogy itt áll a fa, és nem vihet belőle. De nem tehetjük meg, hogy az egyiknek adunk korábban, a másiknak meg nem, a testület döntése szerint kell eljárni.
A Ságvári utcába menjünk, tanácsolja valaki, hát oda megyünk. Farkas Egon hív, de nem tudom felvenni, mert épp közeledik egy alacsony, lehorgasztott fejű asszony, és mikor a tűzifáról kérdezem, az óvoda mellett álló férfiakra mutat. Hárman vannak, tárgyalnak egy kisteherautó mellett.
– Rólunk fotót ne csináljanak – kéri az egyik.
– Maguk fogják kivinni a lakosságnak a fát?
– Igen, ha eljön az ideje.
– Sok itt a szegény, rászoruló ember?
– Nézze, el kellene menni dolgozni, és akkor nem lennének erre rászorulva.
Itt a környéken annyi gyár nyílt, hogyha lenne egy kis ambíció az emberekben, mindenki meg tudna élni. Én munkás ember vagyok, nem kapok szociális tűzifát, mégsem fagyok meg.
De az önkormányzat mindenféle támogatást megad az embereknek, hogy elviselhető legyen itt az élet.
– Össze is vágják majd nekik?
– Nincs olyan alkalmazott az önkormányzatnál, akinek van fűrészre engedélye. Erre külön tanfolyam szükséges, nekem még folyamatban van. Ha valakinek nagyon kell, tudunk olyan külsőst bevonni, aki eljön és összevágja. Azon vagyunk, hogy azért mindenkinek az igényét kielégítsük, tisztes határokon belül.
Egy anyuka tolja a babakocsit az út közepén. Kérdezzük a tűzifahelyzetről. Nincsen, azt mondja. Jaj, a fényképe ne legyen a cikkben, mert felismerik.
– Mióta nincs fa ?
– Jó ideje már, úgyhogy nagyon várjuk.
Egy ismerős dolgozik építőiparban, és a lepotyogott falécek meg deszkák végeit gyűjti nekünk zsákban. Avval esténként egyik kicsit begyújtunk, hogy ne fázzanak a gyerekek.
A férjem dolgozik, minimálbéren, én meg hogy dolgozzak a gyerekektől?
Egy másik fiatalasszony is odalép, aggódó arccal.
– Maguk valakinek a megbízásából jöttek?
– Újságtól jöttünk. Hogy érti a „megbízást”?
– Hát, a polgármester úrnak nagyon sok ellensége van. Mi pedig nem szeretnénk semmibe belekeveredni. Ne fotózzon. Bírósági eljárások, feljelentések, minden van itt, úgyhogy…
– A polgármester ellen?
– Nagyon mocorog itt a politika.
– Mocorog mindenhol, de minket most nem a politika érdekel.
– Nehogy aztán megorroljanak ránk a hivatalban – mondja a babakocsis anyuka. – Aztán még azt se kapjuk meg, ami jár.
Később a polgármestert visszahívom, és azt mondja, nyugtalanító híreket kapott: állítólag bemegyünk házakba, és azt kérdezgetjük, miért nem ad az önkormányzat tűzifát. Beszélgetünk az emberekkel, mondom. De a politikai ellenlábasaiba nem futottunk bele? Nem, mondom, nem is kerestük őket.
Beszéljünk később is, javasolja, mert nagyon szép, átfogó képet tudnánk adni a szociális intézkedésekről Őrhalomban.
Az alacsony asszony somfordál vissza, aki az önkormányzati emberekhez küldött. Halkan, motyogva beszél, egész közel kell hajolni hozzá. Tímeának hívják.
– Megmondom maguknak az igazságot. Nemhogy fűteni, enni se tudunk. Dél van, és még nem ettem. Éhen, szomjan járok dolgozni.
Az aggódó fiatalasszony újra odaszalad, látni akarja, milyen képek vannak a fényképezőgépben, nehogy felismerje valaki.
–Nem, nem harapnak, de azért vigyázni kell – mondja a két hangos kutyára mutatva Tímea.
Alig hallom a szavát a kutyáktól. Tocsogunk az udvar sarában. A bejáratnál, az eresz alatt lehetett a fa. Ugyanolyan a hőmérséklet bent, mint kint, hideg a kályha. Három napja fogyott el a fa, azóta nem fűtenek egyáltalán.
Az önkormányzatnál dolgozik Tímea közmunkásként, szólt bent is, hogy mi a helyzet, és azt mondták, várni kell.
– A gyerek nincs itthon, most ment el dolgozni. A tizenkétezret mi azért megkaptuk, de azt fára kellett költeni. Csak hát elfogyott hamar.
János is azt mondja, nem kaptak tűzifát, van, amikor fűtenek, és van, amikor nem.
– A tizenkétezer forintot se kaptuk még meg. Aki cigány, az nem kap.
– Ne már.
– De, de, a polgármester cigányozza az embereket. Nem csinálunk mi semmi rosszat pedig, dolgozunk rendesen, én is az almásba, egy kertészetbe járok dolgozni, metszem a fákat, csak ma nem mentünk, mert nem jó a kocsi. Nagy a család, hamar elfogy a pénz.
Bár tartja magát egy ilyen nézet – másoktól is hallottuk – egyáltalán nem valószínű, hogy származás szerint osztanák a támogatást Őrhalmon. Inkább az van a háttérben, hogy a kormány egy határozattal kitolta a fával fűtők rezsicsökkentésének határidejét az idei év végéig.
– Kormányrendelet írja elő a határidőket, mi annak alapján hoztuk meg a testületi döntést – mondja Farkas Egon, amikor visszahívom. – És kizárólag szociális szempontok szerint bíráljuk el a kérelmeket.
– De miért nem lehetett a hideg beállta előtt intézni az egészet?
– Ennek van azért praktikus oka: a fát úgynevezett vágásszélről lehet csak elhozni, és csak akkor tud vágni az erdőgazdaság, amikor kemény a föld, vagyis már fagy. Sőt, most pont az okozta a feszültséget, hogy hamarabb került be a fa, és tudták az emberek, hogy itt van az udvarban.
– Több mint egy hónapja áll a hivatal udvarában a tüzelő, lepi a hó, miközben sokan fagyoskodnak….
– Őrhalom önkormányzata nagyon szépen, példaértékűen kezeli a szociális helyzetet – szögezi le Farkas Egon a telefonban. – A testület döntése értelmében aki kér, az mind kap, tehát 103 portára juttatjuk el a tűzifát, egy-egy család így 0,6 köbméter fához jut.
– Az mire elég?
– Néhány hétre.
– Úgy tudtam, hogy kevesebbre, és a tél vége még messze van…
– A 12 ezer forintos rezsicsökkentést is tűzifa formájában fogja megkapni a lakosság azon része, amely beadta a megfelelő igénylést.
Ezen felül minden 18 év alatti rászoruló lakosnak élelmiszercsomag formájában 7500 forintos természetbeni juttatást adunk, egy szomszédos település boltjában vehetik át.
Ez mintegy 200 személyt érint a településen.
Kietlen udvar, tocsog a sár, a bejárat előtt karácsonyfatetem, pozdorja- és deszkadarabok. A családfő, Bálint kint áll a teraszon, tenyereit a hóna alá dugja. Gyereklányok kukucskálnak a homályos ablakon kifelé. A kéményből dől a füst.
– Összevissza limlomokkal fűtögetünk, rongyok, cipők, ami jön, minden. Más falvakban már rég kiosztották a szociális fát, itt még semmi. A szekrényeket már széttördeltük, mentek a tűzre. Máshol köbmétereket adnak, itt meg fél köbmétereket, de arra is várunk, folyton csak várunk.
– Azt mondják itt néhányan a faluban, hogy aki dolgozik, annak nincs ilyen problémája. Munkalehetőség pedig van bőven.
– De nekem folyamatban van a leszázalékolásom, krónikus szívbeteg vagyok, pacemaker-beültetésem van. Munkaképtelen vagyok, nem tudok dolgozni. Jöjjenek be.
Erős, dübögő meleg van bent, gyorsan kell csukni az ajtót, hogy ki ne szökjön; most rakták meg a vaskályhát. Gyorsan felfűl, aztán ugyanolyan gyorsan ki is hűl, nem tartja a meleget.
A szobából ki-ki kandikál egy-egy gyerek, bújócskáznak, nevetve húzzák vissza a fejüket.
– Hányan vannak?
– Kettő kicsike, egy négy hónapos, egy kétéves, és tizennyolc éven aluliból is van három. De mindegy az a testületnek, nem írják alá a papírt, meg is mondták, hogy február közepe előtt ne számítsunk semmire. De aztán, ha az ember berakja a rongyokat meg a szemetet a kályhába, elkezdenek rögtön variálni. De csak addig, amíg a fejszével agyon nem ütök valakit.
– Jaj. Ezt nem írom bele.
– Írja csak bele! Múltkor is idejöttek, épp csináltam ezt a kis tetőt. Hogy miért fűtünk ronggyal, nem lehet a környéken megmaradni, olyan büdös a füst.
Hát tüdőgyulladásban van a két kis unokám! Annyi pénzünk nincsen autóbuszra, hogy bevigye őket a menyecske orvoshoz, ötszáz forint kéne a jegyre, és egyszerűen nem bír az ember szerezni. És nincsen tüzelő!
Valamivel fűteni kell, én is beteg ember vagyok.
Bálint egyre dühösebb.
– Lopni nem lehet menni, mert elvisznek a fáért most már. Ha kimegy a szegény ember az erdőre, rögtön rajta van a rendőr. Pár évvel ezelőtt itt annyi büntetést kaptak az emberek, mint égen a csillag, avarból kihúzgált ágakért, száraz rőzsékért, gyújtósokért is. Nem hagyom, hogy a gyerekeim meg az unokáim megfagyjanak. Ami jár, adják ki! Engem nem érdekel a börtön, én büszkén vállalom a börtönt.
A nagylányok kuncognak.
– Mindent megteszünk, és rengeteg munkánkba és erőfeszítésünkbe kerül, hogy az emberek ne nélkülözzenek. A teljes logisztika az önkormányzatot terheli. De bármekkora terhet ró is ez ránk, szívesen tesszük. Jó látni, amikor az emberek örülnek a segítségnek – mondja Farkas Egon napokkal később. – Már el is kezdtük kihordani a fát, időre megleszünk vele.
– Februárra ígérték, és már hordják. Amikor ott jártunk, még az udvarban állt a fa. Valahogy adódik a feltételezés, hogy a riport miatt…
– Nem, nincs ilyen összefüggés. Minden évben így szoktuk.
