Belföld

Gerő András: Túl a politikán

Október elején közöltük Gerő András: A holokauszt története és a Gonosz mibenléte című vitaindító írását a Sorsok Háza koncepciójáról és az általa generált emlékezetpolitikai dilemmákról.  Az írásra elsőként Gábor György és Vörös Kata válaszolt A Sorsok Háza sorstalansága című szöveggel, majd Karsai László közölt véleménycikket a témában A Sorsok Háza és akik gründolják címen. A vita újabb fordulójaként Gerő ezen írásokra adott válaszát közöltük, majd Betlen János véleménye volt olvasható. Legutóbb Karsai László viszontválasza következett, majd Forgács András írása. Azt követte Gerő András replikája. Ezután ismét Gábor György és Vörös Kata válaszolt Gerő soraira, majd Karsai László újabb véleményét olvashatták.  A sorozat végén a vitát kezdeményező Gerő András záróvéleményét olvashatják, ezzel a szöveggel zárjuk a diskurzust a témában.

A 24.hu főszerkesztője úgy döntött, lezárja a Sorsok Házáról szóló diskurzust.  Az ilyenfajta nyilvános párbeszédek rendje szerint nekem, mint a párbeszéd kezdeményezőjének dolga a zárszó.

A hozzászólók egy része szerintem a kelleténél is nagyobb tisztelettel illetett. Nevemet egy kötőszóval kiegészítve a holokauszt mellett emlegette, és volt olyan is, aki Descartes nyomán egyenesen értekezést írt a nevemmel fémjelzett módszerről. Úgy tűnik, hogy egyesek szemében nevem fogalommá vált. Ez nagy megbecsülés, még akkor is, ha nem egy túl jóindulatú közegben alakult így.

Határozott benyomásom szerint a rosszindulat is nagy tisztességet eredményezhet, ezért köszönet illeti azokat, akik ily közvetett módon éltek a nekem szóló tiszteletadással.

Gábor György és Vörös Kata újra megkísérelte, hogy hozzáadott értéket hozzon létre. Talán túl rövid idő telt el előző írásuk óta, de ez a kísérletük most sem járt eredménnyel. Megint csak belefutnak az álvita helyzetbe; ha én azt mondom a magyar zsidók meggyilkolásáról, hogy magyar tragédia, akkor ők azt mondják, „nemzeti ügy”. A két kifejezés nyilván éles ellentétben áll egymással. Ők hozzáteszik, hogy egy zsidó vallási szervezet ne matasson a magyar tragédia körül, és ezt azzal indokolják, hogy a nemzeti ügy így zsidó üggyé válik. Fogalmam sincs, miért gondolják azt, hogy egy zsidó szervezet ne értené meg a magyar nemzeti tragédiát. Lehet persze őket kirekeszteni a magyar nemzettudatból, de ezt a feladatot ne a Gábor-Vörös szerzőpáros vállalja; megítélésem szerint nem hozzájuk illő feladat. Egyébként pedig számomra tökéletesen érdektelen, hogy milyen szervezeti háttér tartozik a Sorsok Házához – nekem az a lényeg, hogy az intézmény tartalmilag hiteles, érvényes és hatásos legyen. És mint eredeti cikkemben írtam: semmifajta ellenállást nem éreztem a tekintetben, hogy az általam ismertetett félbetört koncepció nagy ellenkezést váltott volna ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy amit írtam, az nem módosulhat, bővülhet, változhat. A szerzőpáros ezirányú problémája tehát sokszorosan is nem az én problémám; következőleg nem is kell vele foglalkoznom.

Ők megint – semmi újat nem mondva – rugóznak azon, hogy kis vagy nagybetűvel helyes-e a Gonoszt írni, mert a nagybetű az metafizikai entitásra utal, a kisbetű pedig arra, hogy általunk, illetve bennünk van a gonosz. Ez egy kiállítás szempontjából teljesen érdektelen. A látogatók egy része, részben saját vallási eredetű világképe alapján, valószínűleg úgy gondolja, hogy a Gonosz egy metafizikai entitás, amely független tőlünk, de képes belénk hatolni és kísértésbe vinni minket („szabadíts meg a …!”). A látogatók egy másik része arról van meggyőződve, hogy a gonosz nem metafizikai entitás, hanem belőlünk, cselekedeteinkből jön, és jószerivel ez adja lényegét is.

Tökéletesen mindegy azonban, hogy erről ki miként vélekedik, mert a kiállítás szempontjából csak az a lényeges: meg lehet-e érinteni az embereket; el lehet-e juttatni hozzájuk azt az üzenetet, hogy – akár kisbetűvel, akár nagybetűvel írjuk – létezik a Gonosz és persze létezik a Jó is. És a kettő között lehet választani.

Ők óriási felfedezésként közlik, hogy „mindaz, ami historikus, azaz időben és térben lejátszódó folyamat, az egyszeri és megismételhetetlen”. Érdekes módon az emberi gondolkodás mégsem csak ennek tudatosításával működik. A homo sapiens képes általánosításra, képes struktúrában gondolkodni, képes az egyedi történeteket intellektuálisan értelmezhető koherenciába rendezni, képes absztrahálni. A pszichológia ugyan tudja, hogy minden személyiség egyedi, de értelmezni és gyógyítani csak úgy tud, hogy általánosítható tudástartalmakat dolgoz ki. A filozófia pedig végképp így működik, hiszen például Hegel a világtörténelmet (a sok egyedi történetet) olyan strukturált folyamatként ábrázolja, mint amiben a világszellem visszajut önmagához.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

De nincs ez másként Marxnál sem, aki az emberiség történetét osztályharcok történeteként láttatja, azaz a sok egyediből szublimál valami általánost. (Ez nem arról szól, hogy mindenkinek, aki ezt teszi, úgymond „igaza van”, de az emberi gondolkodás jellegét mégiscsak jelzi.) A történettudomány sem mentes ettől a jellegzetességtől, hiszen például aki strukturalista módján látja a múltat, az nem feltétlenül csak egyedi történeteket lát benne. Így tesz a jogtudomány is, hiszen a második világháború után meghatározták a népirtás fogalmát, amelybe nemcsak a holokauszt, hanem más történetek is beletartoznak. Ezek a maguk konkrétságában kivétel nélkül egyediek, de általánosan is értelmezhetőek. Ezért lehetett nemzetközi jogilag is érvényes ENSZ-egyezményt létrehozni Az ENSZ-egyezmény szellemében miért ne lehetne a holokausztot – annak történeti egyediségét tiszteletben tartva – beleilleszteni a népirtások és a népirtáshoz vezető emberi megaláztatások történetébe; miért ne lehetne felvetni azt a lehetőséget, hogy meghatározott feltételek jelenléte esetén ez bármikor, bárhol megtörténhet? Ez lehet, hogy a szerzőpáros számára elképzelhetetlen, de akkor legyenek szívesek írják újra az általánosításra képes társadalomtudományok történetét, és ha ez sikerült, illetve sikerült elfogadtatniuk másokkal, akkor üljünk le újra beszélni.

Ők úgy gondolják, hogy írásuk nyomán állt elő az a helyzet miszerint fele-fele arányban szólalnak meg Izraelben, illetve Magyarországon élő holokauszttúlélők. Sok szürreális megszólalásuk közül ez a legszürreálisabb. Az interjúk 4 évvel ezelőtt készültek. Úgy gondolják, hogy ami már négy éve megtörtént, az a mostani cikkük által létrehozott hozzáadott érték. Ennek minősítésére nekem nincs szalonképes nyelvi fordulatom.

Ők úgy gondolják, a zsidó vallás feltétlenül szabadakarat párti, és ennek nem mond ellent az, hogy a neológia azt is zsidónak tartja, aki szabad akaratából nem zsidó. Ezirányú okfejtésük számomra értelmezhetetlen, hiszen ha az mindent felülír, aminek születtem, és az nem játszik, amit magam választottam, akkor hol itt a szabad akarat? Erről eszembe jut egy anekdotikusnak tetsző, ámde megtörtént eset. 1919. június 21-én, a kommün alatt a Tanácsok Országos Gyűlésén a küldöttek zsidóztak. Erre Kun Béla – aki egy kikeresztelkedett zsidó családból származott (apja Kohn Samu, anyja Goldberger Róza) – felháborodott, és azt mondta: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem.” A neológ rabbi erre azt mondaná: Kun Béla össze-vissza beszél, hiszen, aki zsidó testbe született, az örökre zsidó marad, bármit is gondol magáról. A szabad akarat elsőségét állító ember – mint én – pedig azt mondaná: Kun Béla igazat beszél, hiszen ő identitásában levált a zsidóságról, új egyetemes és szekuláris önazonosságra tett szert. A Gábor-Vörös szerzőpáros eszmefuttatásának tarthatatlansága egy ilyen eset során is kiviláglik: nem lehet a zsidó vallás halachikus világképének a neológok által (is) vallott tanát összeegyeztetni a szabad akarat prioritásával.

Kun Béla Forrás: Wikipedia

Ők úgy gondolják, hogy Hannah Arendtet érintő lekezelő megjegyzésüket szóvá tevő kijelentésem tekintélyérv, amelynek argumentációs erejében ők nem hisznek. Ugyan létezik a teljesítménnyel megszolgált tekintély is, aminek nagyon is van érvelési ereje – de ezzel az aprósággal nem terhelném a szerzőket. Megzavarná gondolkodásukat.

Ők úgy gondolják, hogy felfedezték az érzelmi hatás és a tudás együttes működésének elvét – számukra ez igazi hozzáadott érték, ahhoz képest, amit én írtam. Semmi mást nem tettek, mint megismételték eredeti írásom egyik alaptételét.

Én pontosabban fogalmaztam, hiszen ezt az elvet lefordítottam struktúrára is. Eszerint a Sorsok Háza egy háromosztatú intézmény, amely egy 45-50 perces kiállítással indul, ahol is sok a vizuális, érzelmi hatás, és kevés a szöveg; a kiállításról a látogató bejut a tudáscentrumba, ahol is utánanézhet mindannak, amire kíváncsi, és ha még az oktatási központ valamelyik képzésén is részt vesz, akkor teljes értékű érzelmi és racionalitására is súlyozó élményt kap.

Ehelyett ők úgy gondolják, hogy egyszerre kell mindent tálalni, és erre példaként azt hozzák fel, hogy az Opera publikuma sem nézi meg előbb az egyik teremben az előadást zene nélkül, majd hallgatja meg egy másik terembe átvándorolva a zenét. A Sorsok Háza e tekintetben inkább többfogásos menü, mint opera. Abba lehet hagyni a levesnél, a főételnél vagy éppen meg lehet enni a desszertet is. Ha követem az ő módszertani analógiájukat, akkor a vasárnapi ebédnél egy nagy tányérba kellene beönteni egyszerre a levest, a rántott húst burgonyával, az uborkasalátát, meg a somlói galuskát, és az egészet összekeverni. Szép, gusztusos termék lenne.

Végül közlik: ők nem felajánlkoztak, hanem csak egy nyílt párbeszédet akarnak, amiből figyelemre méltó módon azonnal kizárják mindazokat, akik a tervezett Sorsok Házában már tevékenykednek vagy tevékenykedni akarnak. Akkor meg lehetne kérdezni: kivel akarnának beszélgetni, ha azokkal nem, akiknek a dolga és felelőssége, hogy a Sorsok Háza létrejöjjön? Az természetesen előfeltétel, hogy a diskurzus ne a köldöknézésről, hanem a felhasználható tudásról szóljon.

Tehát ismét semmilyen értelemben nem járulnak hozzá a Sorsok Háza koncepciójának bővüléséhez, gazdagodásához.

Örültem annak, hogy civilként Forgács András gépészmérnök is hozzászólt a témához hisz’ végül is civileknek készül a Sorsok Háza. Írásából kiderül: sokat olvas a holokausztról, illetve a magyar antiszemitizmus történetéről; ha ő lenne az „átlag civil”, akkor talán nem is lenne szükség a holokauszt emlékezetéről szóló intézményekre. Történeti fejtegetéseit nem kommentálom. Egyrészt tiszteletre méltónak tartom érdeklődését, másrészt részemről nem lenne méltányos az ő történeti okfejtésében fellelhető hibákra rámutatni. Így inkább azokra a kérdésekre reagálok, amelyek az általa képviselt gondolkodást, illetve előfeltevéseit érintik.

Fotó: Berecz Valter/24.hu

Nem indokolja, csak kijelenti: szerinte a sors a véletlen műve. Akik a Sorsok Háza kifejezést használják, azok nem így vélik. Úgy gondolják, ahogy írtam: a sors mindaz, ami velünk történt. Van, aki ezt elrendelésnek tulajdonítja, van, aki törvényszerűséget lát benne és van, aki az egész életét esetlegességek halmazának érzékeli. Itt tehát eltér az értelmezésünk. Szerinte az nem lehet sors, amiben egy hatalmi gépezet tudatosan és módszeresen az egyének elpusztítására tör. Az ő önkényes definíciójához képest ez logikusnak tűnő, noha nem feltétlenül megkérdőjelezhetetlen állítás. A háborúkat például rendszerint államok, tehát hatalmi gépezetek indítják, és módszeresen törekszenek arra, hogy az ellenfelet elpusztítsák, miközben tökéletesen tisztában vannak azzal, saját katonáik egy része is bele fog halni a küzdelembe, így tehát tudatosan és módszeresen pusztítják az egyéneket. Az adott esetben halálba menő katonákról mégis beszélhetünk úgy, hogy egy részük túlélte a háborút, mások sorsa pedig a hősi halál lett.

Forgács úgy véli, hogy egy ilyen kiállítás kezdőpontja lehetne a 19. században, a századfordulón is. Sok kezdőpont lehetséges. A Sorsok Háza koncepciója 1938-at választotta, mert innentől folyamatos és bővülő a magyar állami antiszemitizmus.

Az elgondolás nem eredeti. A magyar holokausztot igen részletesen feldolgozó eleddig utolsó összefoglaló munka Christian Gerlach és Götz Aly tollából született meg. (Könyvük címe: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944/1945. Németül 2002-ben, magyarul 2005-ben jelent meg.) A könyv 616 oldalas. Ebből – jóindulattal számolva – alig egy oldal szól az 1920-as numerus claususról. A történet valójában náluk is 1938-cal, az akkori zsidótörvénnyel indul. Mondhatnám: ez tehát egy nemzetközileg, külföldön is elfogadott időpont. De felemlíthetném azt is, hogy eredeti írásomban a Páva utcai holokauszt központról is beszéltem, méghozzá úgy, hogy a két intézmény kiegészíti egymást. A Páva utcai kiállításon – mintegy előtörténetként – szó esik a 19. századig visszanyúló magyar antiszemitizmustörténetről, és persze az is biztos, hogy a Sorsok Háza tudásközpontjában ez szintén helyet kap.

Hosszan ír a magyar felelősségről, amit senki nem akar eltagadni. Azt azonban nem lehet állítani, hogy a holokauszt a magyar antiszemitizmusból következik mert – ismételve önmagamat – ez a nácik ideája volt, ők kezdeményezték és alapvetően ők valósították meg mindenütt, ahová betették a lábukat. A magyar – államivá váló – antiszemitizmus nyitottá és képessé vált a náci gyakorlathoz való zökkenőmentes csatlakozásra. A holokausztért viselt magyar felelősség leegyszerűsítve ebben áll.

Forgács András szövegében többször alkalmazza a történelemhamisítás, történelemferdítés, történelemtorzítás, történelemmanipulálás fogalmait. Az ilyen fogalomhasználat mögött rendszerint az az előfeltevés húzódik meg, hogy van egy úgymond „igaz történelem”, és aki mást mond, arra vonatkoznak ezek a kategóriák. Én magam ezzel a fogalomhasználattal visszafogottabban bánnék.

Szerintem ugyanis nincs a történelemnek egyetlen igaz olvasata. Aki mást mond, azt nem lehet „eretneknek” tartani azon egyszerű ok miatt, mert nincs egy igaz hit. Az interpretációk, az egymástól eltérően láttatott összefüggések sokszínűsége sajátja a történelemről való gondolkodásnak.

A különböző elbeszélésmódok közül némelyek dominánssá válnak, hogy aztán idővel átadják a helyüket más uralkodó elbeszélésmódnak. Úgy látom, hogy ez normális menete a diskurzusnak, és csak akkor szakad meg, ha egy-egy diktatúra „ráül” az elbeszélésmódok egyikére, és azt kizárólagos uralmi helyzetbe hozza. Ezzel együtt természetesen létezik a történelemhamisítás fogalma, de ezt én csak nagyon szűk körben tartom használhatónak. Ha valaki azt mondja, hogy a holokauszt nem történt meg, az szerintem történelemhamisítás. Ha valaki a holokausztot nem tartja a második világháború legfontosabb eseménysorának, az legfeljebb interpretáció – ami függhet nézőponttól, szakirányultságtól vagy mástól. De bizonyosan nem hamisítás. Lehet vele egyetérteni és lehet vitatni. A holokauszt fontosságát nyilván eltérően fogja megítélni az, aki az európai kultúra traumáival foglalkozik, és az, aki hadtörténészként elemzi a második világháborút.

Fotó: Berecz Valter/24.hu

A szerző felemlegeti a mai politikai osztály (értsd: a kormányzat) kétarcúságát. Úgy látja, hogy míg egyfelől az antiszemitizmussal szemben zéró toleranciáról beszélnek, másfelől magukat nyíltan antiszemitáknak valló politikusoknak szándékoznak szobrot állítani. Egyben azt is közli, hogy a Sorsok Háza projektet vezető személy „nem a demokrácia, hanem a hatalom önkéntes kiszolgálója”.

Igaz az, hogy a mai hatalomnak a szerző által felemlegetett területen (is) tapasztalható egyfajta kétarcúsága. De melyik kormányzati hatalom nem kétarcú? A baloldali kormányok nem akartak antiszemita politikusnak szobrot állítani, de megtűrték a rasszista Magyar Gárdát – jószerivel semmit sem tettek ellene. A jobboldali kormány felszámolta ezt a paramilitáris szervezetet. A baloldali kormányok sosem tettek gesztust Horthy felé, de miközben demokráciáról beszéltek, aközben személyi politikájukban sokszor megtestesítették a puha diktatúra folytonosságát. Ez vajon nem kétarcúság?

A jobboldali kormányzat 2000-ben döntött a Páva utcai holokauszt központ létrehozásáról és 2014-ben a Sorsok Házáról. Magyar kormány eleddig sose szánt ekkora összeget a holokauszt emlékezetére. Az országban nincsenek számottevő zsidóellenes atrocitások – az itt élő zsidók biztonságban érezhetik magukat. Lássuk be, hogy a két arcból ez nagyon is markáns.

Ami pedig azt illeti, hogy aki a mai hatalmat szolgálja, az nem demokrata – mert Forgács állításából ez következik –, az elvileg sem igaz, és a valóságérzékelés próbáját sem állja ki. A jobboldal támogatói éppúgy lehetnek demokraták, mint a baloldal hívei, és éppúgy lehet köztük jó néhány antidemokrata, mint a baloldalon. A demokrata mivolt nem a kormánypártiság vagy ellenzékiség függvénye. Mint ahogy a zsidóellenesség sem kötődik kauzálisan a jobboldalhoz vagy éppen a baloldalhoz. A zsidóellenesség független változó – története során mindegyik nagy politikai oldal használta, illetve használja. A nyelvi készlet ugyan különbözik, de a lényeg nem.

Mindenesetre magam is úgy gondolom – és ezt vitaindítómban és máshol is elismételtem –, a Sorsok Házának az a célja, hogy a látogató lelke felbolyduljon, értelme gazdagodjon, és legfőképpen az maradjon meg benne, hogy ami történt – ha rajta múlik – ne történhessen meg soha többé. Ebben bizonnyal egyetértünk.

Egy másik hozzászóló, Karsai László többször előadott mondandójában Gábor Györgyhöz és Vörös Katához hasonlóan szintén kevéssé érinti a Sorsok Háza koncepcióját, illetve azt, hogy mit kellene másként megvalósítani. Önmagában ezért nem kárhoztatom, hiszen sohasem volt rá jellemző a narratívaalkotás képessége. Egyetlen egy tartalmi igénye volt: az 1920-as numerus clausus törvény legyen a kezdőpont. Erre én azt mondtam – és itt ebben a szövegben is beszéltem már erről –, hogy azért 1938 és nem 1920 a kezdőpont, mert 1938-tól a magyar állami antiszemitizmus folyamatossá vált és csak bővülést, nem szűkülést mutatott; az 1920-as törvényt pedig 1928-ban visszavonták. Legutóbbi írásában pontosítja, amit én mondtam. Ahogy ő írja: „csak a törvény antiszemita pontjait törölték”. Örülök, hogy közvetett módon igazat ad nekem.

Sajnos azonban továbbra is jellemző rá az, ami miatt nem tekinthető vitapartnernek: valótlanságokat állít. Azt írja: „Gerő nagy indulatában Mindszenty Józsefet is az 1944-es embermentők közé sorolja”. Nem én sorolom oda, hanem az a szöveg, amit idézek. Az idézetet idézőjel jelöli, de Karsai ezt figyelmen kívül hagyva azt állítja, hogy én mondok olyat, amit idézetként jelenítek meg.

Azonban súlyosabb valótlanság az, hogy szerinte én mindenkit, aki nem segített az üldözötteken, gyilkosnak neveztem. Szó szerint azt írja: „Mindenkit, aki nem segített az üldözötteken gyilkosnak nevezni – ez az igazi kollektív vád. Gerő sok millió magyart, a magyar társadalom döntő többségét felelőssé teszi a holokausztért, és ami a legszebb, ezt még csak fel se fogja.” Nézzük meg ezzel szemben, hogy én mit írtam: „…kiélezett helyzetben leegyszerűsödik a világ. Valaki vagy gyilkos, illetve a gyilkost segíti, vagy üldözött, és az üldözöttnek tesz gesztust. Ha nem bújtatja el a menekülőt, akkor a gyilkost segíti, ha elbújtatja, akkor az üldözöttet.” Tehát én nem nevezem gyilkosnak, aki nem segített az üldözötteken; róluk annyit mondok, ők segítik a gyilkost. Karsai viszont ezt úgy fordítja le – ismételjük meg – „Mindenkit, aki nem segített az üldözötteken gyilkosnak nevezni – ez az igazi kollektív vád”.

Karsai megint nagyot hazudik. Nem először, nem utoljára. Így aztán az sem véletlen, hogy nem fogom fel azt, amit nem is mondtam. Ráadásul ez egy tudatos hazugság, hogy mentegesse önmagát azért, mert én magyarellenesnek tartottam – merthogy az is – azon kijelentését: „a holo­kausztot elkövető »keresztény nemzeti« társadalom.” Többek között ezért nem vitapartner, és örülök, hogy ezt írása végén immár ő is így gondolja. Én ezt már négy éve megírtam, ő csak most jutott el erre a felismerésre. Ideje volt.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Karsai hazugságokon, kollektív megbélyegzésen alapuló hiteltelensége egy idő után átcsúszik a nevetségesség kategóriájába. Azt írja rólam, hogy én a „neonácik nyomdokain” haladok. Szerintem koholmányai mentén előbb-utóbb igazi nácit, antiszemitát vagy legalább holokauszt relativizálót kreál belőlem. Ehhez nagyokat kell még hazudozni, de ennek Karsai esetében nincs akadálya, nincs gátja.

Mindebből számomra az következik, hogy egyfelől visszaigazolódik a projektvezető meggyőződése, miszerint nem érdemes a koncepció bármely variációjával a nyilvánosság elé lépni. Másfelől persze nem igazolódik vissza. Az ostobaság, a nyilvános gyűlöletkeltés, a személyeskedés, a hazudozás a szólásszabadság része; nem megkímélni kell magunkat tőlük, hanem – ha lehet – vitába szállni velük.

De a szólásszabadság megadja az esélyét annak is, hogy értelmezhető, értelmes hozzászólások szülessenek, mint egyébként erre Betlen János megnyilvánulása is példa volt, és arra is lehetőség van, hogy az ilyen-olyan civil hang megjelenjen.

Az viszont nem jó, ha azok kevéssé szólalnak meg, akik egy ilyen projekt megvalósulásában és nem megakadályozásában érdekeltek. Én nagyon örültem volna annak, ha lett volna, aki elmondja: mit vár el egy tudásközponttól, milyen, a holokauszthoz kötődő járulékos tartalmak jelenlétét igényelné; az oktatási központ kínálatának mi mindent kellene tartalmaznia; milyen módszertannal szólítható meg a célközönség; legyen-e a képzőművészetnek szerepe a kiállításban; a Kertész-teremben kinek legyen még helye, stb.? Sorjázni lehetne a kisebb-nagyobb témaköröket érintő kérdéseket. Ezeket a kérdéseket és lehetséges válaszokat hiányoltam.

Azt hiszem, ennek a hiánynak az egyik – de nem kizárólagos – oka az, hogy a Sorsok Háza politikai küzdelmek, illetve politikai pozícionálás tárgya lett, és ez többeket visszatart a megszólalástól. A nélkül, hogy itt és most ennek felelőseit firtatnám vagy kutatnám, ezt azért tényként megállapíthatjuk. Az pedig sose jó, ha kulturális, művészeti, tudományos intézmények egyértelműen bekerülnek a politikai erőtérbe. Tudom, hogy ez elkerülhetetlen, de a mértéke mégsem mindegy.

Rendkívül érdekes, hogy a Sorsok Házát nem bírálják szélsőjobbról, nem bírálják jobbról, nem bírálják középről, viszont annál inkább bírálják a baloldal egy része felől. Ez számomra annyit jelent, hogy a létesítmény megítélése a pro-Orbán, anti-Orbán tengelyre került – azon belül is a baloldalra –, és innentől a tartalom szinte érdektelen, csak a politikai elkötelezettség számít.

A most megszólaló kritikusok kivétel nélkül kapcsolatba hozhatók az anti-Orbán tengellyel és többük a Mazsihiszhoz való kötődéssel is, ami jelen esetben ugyanaz. Ráadásul némelyeknek még személyes indulataik is vannak. Mindez oda vezet, hogy a tartalmi követelményeket felülírja a kormányellenes küzdelem hevülete – ezért nincs a bírálóknak a tartalmat illető érdemi és konstruktív mondandója. Ebből nem következik az, hogy ilyen bírálat nem is létezhet, de az adott diskurzusban ilyennel nem találkoztam.

A politikai megosztottság nyilvános megjelenése minden demokrácia sajátja. Ez tehát természetes. A mértéke azonban számít, és ez a mérték Magyarországon megítélésem szerint beteges. A diskurzusban megszólaló Betlen János kifejezésével élve: időnként a „kollektív hisztéria” uralkodik el, és ez a hisztéria kap politikai jelleget.

Ha mindent a politikailag értelmezett pro és anti köré szervezünk, akkor elvész annak tudata, hogy létezik önérték is. Az önérték esetében pedig alapvetően fontos a beltartalom, amihez pedig érdemes alkotó módon viszonyulni. Önértéke pedig annak van, ami szinte biztosan túlnyúlik egy-egy kurzuson, rezsimen, vagy/és olyan tartalmakat hordoz, amelyek kultúránk nem-aktuálpolitikához kötött vetületeit érintik.

Befejezésül egy analógiát említek, ami persze nem tökéletes, de mégis csak jelez valamit. Az Árpád hidat a Horthy-éra kezdte el építeni, de a háború miatt az építkezés félbeszakadt. Rákosiék fejezték be, és azzal a lendülettel, ahogy befejezték, át is keresztelték Sztálinra. Kádárék visszaadták az Árpád nevet, és a ’80-as évek elején kétszer három sávosra bővítették, a demokrácia pedig a hidat felújította. Utólag nézve tökéletesen mindegy, hogy a zsidótörvények érvényessége alatt épült, hogy az ÁVO teljhatalma idején lett kész és az is, hogy a kádári puha diktatúra fejezte be. Itt van, velünk van, Budapest szerves része, igazi civilizációs vívmány. Szörnyű és egyben idiotisztikus lenne, ha az Árpád hídhoz politikailag viszonyulnánk. Az egymást váltó rendszerek ideológiai szemüvegén át már rég és többször le kellett volna bontani. Mindannyiunk szerencséjére nem így történt.

A Sorsok Házához is csak a szükségesnél nem nagyobb mértékkel érdemes politikailag viszonyulni. A holokauszt magyar tragédiája megtörtént, érdemes elmondani, és nem érdemes a napi pozicionális és személyi harcoknak alárendelten kezelni.

Ha azt akarjuk, hogy a holokauszt emlékezete szerves része legyen a magyar emlékezetkultúrának, és kiszabaduljon gettósított helyzetéből, akkor egyenesen követelmény túlkerülni az aktuálpolitikán, a személyhez kötöttségen és a belőle adódó beszédhelyzeteken, „a mindenképpen utálom, mert Orbánék kezdeményezték és saját emberüket bízták meg vele” alapállásán.

A valóban független értelmiségi magatartás egyik alappillére, hogy a világnak nemcsak kormánypárti és ellenzéki dimenziói léteznek. Vannak ügyek, amelyek ennek felette állnak. De felismeréséhez azzal a képességgel is rendelkezni kell, ami a lényegest megkülönbözteti a lényegtelentől. Amíg ez nem adott, addig lehetséges ugyan, de elnehezül az érdemi vita.

Köszönöm a 24.hu-nak, hogy felületet biztosított a diskurzusnak.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.