„Soha nem lesz már normális élete Ivánnak” – ezt mondta Sztojka Iván családja a 24.hu-nak nem sokkal az után, hogy a férfit feltételesen kiengedték a börtönből. Sztojka a kilenc és fél évvel ezelőtti Cozma-gyilkosság harmadrendű vádlottja, akit tizenhárom évre ítéltek az egykori veszprémi kézilabdázó brutális meggyilkolása miatt.
Sztojka kiengedése után mentünk el otthonába, Enyingre. Amikor megérkeztünk a hat és fél ezres városkába, eszünkbe jutottak Cozma édesapjának pár nappal korábbi szavai: azt kívánja Sztojkának, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint ahogy ők szenvednek fiuk megölése óta.
Miután kiszálltunk a kocsiból, odaléptünk az egyik, kerékpárját tologató idős asszonyhoz, kérdeztük Sztojka szabadulásáról.
„Félő, hogy nem lesz rend” – felelte egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Maradt volna ott, ahol volt eddig is. Van itt pár, hát hogy is mondjam, nem ide való alak. De Sztojkáék voltak a legveszélyesebbek. Az anyját ismerem, az rendes, jóravaló asszony, nem ártana senkinek. Sajnos a fiáról ezt már nem tudom elmondani. Szerintem nem lesz itt nyugalom most, hogy kijött. De nagyon kérem, ne írja le a nevem, mert attól félek, hogy engem is megvernek valahol. Unokáim vannak, féltem őket. Nagyon ronda társaság, nem hiányzik a baj.
Azután a polgármesteri hivatal felé indultunk.
„Jöjjenek beljebb” – mondta Viplak Tibor polgármester, amikor meglátott minket. A szobája olyan, mint egy városi múzeum. Több százéves címerekkel ellátott történelmi zászlók, a korabeli települést ábrázoló képek, ereklyék mindenütt. Aztán már bele is vágott:
Nagyon sajnáljuk azt, ami történt. Mélyen együtt érzünk a családdal, és ez a tragédia a sport tekintetében is nagy veszteség. De ennek az egésznek az egyik legnagyobb vesztese Enying városa, mert lejáratta a települést a média. Úgy beszélnek rólunk, hogy na, az enyingiek. Lakik itt 6600 ember, nem szabad billogot nyomni egy egész településre. Arról miért nem beszélnek, hogy tanuszodánk lesz, vagy hogy csatornázás volt a városban? De arról sem beszélnek, hogy van egy 500 milliós beruházás, aminek az egyik része turizmusfejlesztésre is vonatkozhat.
Monológja végén leült az asztalához, rendezgette az asztalán található iratokat, majd miután elnézést kért az asztalán lévő kupac miatt, folytatta:
Nagyon megszenvedtük ezt az esetet. Felépítünk egy imázst, és azt pár nap alatt lerombolják. Tízéves munkánkat tette tönkre az, hogy megint az egész sajtó erről cikkezett. Ez egy csendes kisváros. Nem enyingi ügy, hogy kiengedték a börtönből. Nekünk semmilyen ráhatásunk nincs erre. Ez csak a bíróságra tartozik. Saját véleményem van, de azt nem kívánom elmondani. De egyébként sem foglalkozom vele. Nekem az a fontos, hogy milyen hatással van a településre ez az egész.
Amikor rákérdeztünk, érte-e bármilyen anyagi hátrány a várost a gyilkosság miatt, azaz kevesebb vállalkozás, turista jött volna ide a történtek miatt, így válaszolt:
Ezt így senki nem mondja a szemembe. De amikor az imázsépítéssel kapcsolatosan bárhova elmegyek, akkor senkinek nem az enyingi Török Bálint jut az eszébe, vagy az, hogy a második világháború legnagyobb ászpilótája, Szentgyörgyi Dezső itt nevelkedett. Ez a legszomorúbb ebben. Borzasztó megélni, hogy végre kikerültünk ebből az egészből, és újra előjön ez, hogy az enyingiek. Pedig nem ezt érdemli ez a település.
A város első embere aztán elmondta, miként próbálják levetni magukról a gyilkosság jelentette bélyeget. Elmesélte, hogy az elmúlt öt évben több mint ötmilliárd forintot kapott fejlesztésekre a város, és hogy egy szép ipari parkot szeretnének kialakítani. Kérdeztük a Sztojkáékról, a közbiztonságról, a romák és a magyarok együttélésről is, de ezekről nem szívesen beszélt. A szabadult Sztojkáról szólva azt mondta:
A városnak nincs kapcsolata ezekkel az emberekkel. Itt élnek, ennyit tudunk róluk. De nem is kell többet, ha probléma van, az a hatóságra tartozik. Egyébként pedig ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint bármelyik másik település. Én azt mondtam mindig is, hogy azokat kell bántani, akik nem tartják be az együttélés szabályait. Kortól, nemtől, vallástól, származástól függetlenül. Ha mindenki betartja az együttélés szabályait, akkor nem lehet probléma. De hát nyilván lesznek olyanok, akik nem tartják be erről vagy arról az oldalról. Most van itt olyan fiatalember, aki cigány származású, és indult az ifjúsági karate Európa-bajnokságon. Akkor most miről beszélünk? Közbiztonságilag ez egy teljesen átlagos település a statisztikák szerint.
Elköszöntünk, majd Sztojkáék felé vettük az irányt. Többen javasolják, hogy a focipálya közelében lévő kocsmában érdeklődjünk a család felől, ezért betértünk oda. A pultos nő amennyire szótlan, annyira kedves, azt sem engedte, hogy kifizessük a két nagy pohár szódánkat. Leültünk az egyik törzsvendég mellé, csak úgy áradt belőle a panasz.
Nem értem, hogy miért úgy könyvelte el mindenki, hogy az enyingi cigány maffia végzett Cozmával. A Raffael Sándor, aki szúrt, az nem is idevalósi, hanem sárbogárdi, a Németh Győző pedig pesti. Hármuk közül egyedül Sztojka lakik itt, akinek a legkevesebb köze volt ehhez az egészhez. Csak ugye rosszul nézne ki, hogy pesti vagy sárbogárdi maffia. Tudja az a baj, hogy erről ítélik meg a várost. Ha én lennék a polgármester, akkor már feljelentettem volna az összes lapot. Bárhova mégy, mindenki furán néz rád, ha azt mondod, hogy enyingi vagy. Bemegyek például egy benzinkútra, és számlát kérek a tankolás után. Amikor beüti a pultos az irányítószámot, és kidobja, hogy Enying, akkor azonnal végigmér. És ez már tíz éve így van. El tudja képzelni, milyen rossz megélni ezt? Pedig az égadta világon semmi közünk ehhez
– mondta bosszankodva az italát kortyolgató kopasz férfi. Hozzátette: az emberek többségét nem az foglalkoztatja, hogy mi van Sztojkával, hanem az, hogy holnap is legyen munkája és mit ennie. Mikor elmeséltük a kocsmában lévőknek, hogy a városban többen is attól félnek, Sztojka kiengedésével felborul a kisváros csendje, a pultos és a kopasz is csak legyintett:
Itt senki nem fél tőle. Látta már? Egy 150 centis ember. Mit féljek egy ilyentől? Nem azt mondom, hogy itt nincsenek gondok, de hol nincsenek? A lakosságnak a tíz százaléka lehet roma, de nem balhésok. Persze olyan van, hogy meg kell védeni az embernek az értékeit.
Megköszöntük a szódát, indultunk tovább. Útközben belefutottunk a postásba, megkérdeztük, hogyan ismeri rettegett családot.
A jó kézbesítőt megbecsülik, a rosszat pedig agyoncsapják. De ez csak vicc, nehogy komolyan vegye. A helyzet az, hogy velem mindig rendesek voltak. Minden alkalommal megkínálnak üdítővel, ha megyek
– mondta mosolyogva, majd tekert is tovább. Nem sokkal később megálltunk Sztojka testvérének otthona előtt. Ő nem volt otthon, de épp akkor ért haza a sógor. A középkorú férfi meglehetősen fel volt dúlva, aztán azt is elmondta, miért.
Ez a saját családi lakásunk, és úgy tették fel az egyik újságban, mintha Sztojka Ivánnak a háza lenne, és ő építkezne itt. Pedig ez a mienk, és semmi köze hozzá
Miután kibosszankodta magát, elmesélte, hogyan éli meg a család a történteket.
Szerinted, hogy éljük meg ezt? Úgy írja az újság, mintha hawaii-ozna. Ha te tíz évet bent lennél, hogy élnéd meg? Gondolod, hogy palacsintát adnak ott? Szerinted annyira hawaii életük van, ahogy az újságok írják? És azt is vegyük figyelembe, hogy úgy ült, hogy semmi köze nem volt az egészhez. Miért, ő szúrta le?
– tette fel a költői kérdést.
Beugrottunk Sztojka apjának egyik kedvenc korcsmájába is, munkaidőben alig néhányan lézengtek a Pincében. A kocsmárostól megtudtuk, több tragédia is érte a Sztojka családot, amíg a férfi börtönben ült.
„Nagyon rendes ember volt az apja. Amikor erre járt, beugrott néha. Levágták a lábát, és meghalt körülbelül öt-hat évvel ezelőtt. Aztán nem sokkal később egy gyógyíthatatlan betegségben meghalt Ivánnak a fiútestvére is” – mondta a pultos. Szóba került az is, hogy miből élt a Sztojka család. „Vasaztak és csetéztek (bodzáztak – a szerk.)” – mondta az egyik vendég. Egyiküktől azt is megtudtuk, melyik Sztojka háza. Újra kocsiba ültünk, és elindultunk a börtönből szabadult férfi háza felé.
„Egy szürke bevakolatlan ház az övé. Onnan fogja megismerni, hogy derékig ér a gaz és be vannak törve az ablakai” – adott pontos útbaigazítást az egyik utcabeli. A segítségnek hála gyorsan megtaláltuk a házat, vagy legalábbis azt, amit Sztojka a börtönbe vonulása előtt pofozgatott.
Minden ugyanúgy van itt, mint mielőtt börtönbe ment. Cozma megölése után betörték az ablakait, azóta sincs kicserélve az üveg
– mondta Tibor, majd elmeséli, milyen embernek tarja a közvetlen szomszédját.
Tíz éve vettem ezt a házat, Iván akkor építkezett. Nem lakott itt, csak idejárt, mert az anyjánál lakott. Az is lehet, hogy már eladta és nem is az övé. Úgy tudom, több gyereke is van. Az egyik hetedikes-nyolcadikos lehet, a másik pedig egy vagy két évvel fiatalabb. Nem láttam itt azóta, hogy kijött. De a börtön előtt sem volt vele baj soha. Nem hangoskodott, és bulik sem voltak itt. De kölcsönt azért nem adnék neki.
– magyarázta Tibor, hozzátéve, tudja, ki Sztojka Iván apósa, így tettünk még egy kitérőt az emlegetett családnál. Egy jó kedélyű nyugdíjas asszony csattogott ki papucsban a kapuhoz. Miután elzárta a kutyát, elmondtuk, mi járatban vagyunk.
Dehogy vagyunk rokonok. Isten őrizz. Anyám! Ne mondjon már ilyeneket, mert amúgy is szíves vagyok. Mindjárt megbolondulok. Isten az égbe’, hogy miket ki nem találnak emberek. Na, ha hazajön az öreg, majd mondom neki, hogy hun van a gyerek, amiről nem tudok. Meg is bolondul szegény!
Kiemelt képünk a Cosma-ügy tárgyalásán készült. Raffael Sándor elsőrendű (j4), Németh Győző másodrendű (j3, takarásban) és Sztojka Iván harmadrendű vádlottat (j) bilincsben vezetik be a Kúria földszinti nagytermébe.
Fotó: MTI / Soós Lajos
