Nem akarok Kockásra haragudni, de eléggé undorodom tőle, végül is el akarta venni a jegygyűrűmet.

– Valamennyit, kedves uram, tud adni?

Még csak Jani bácsi van ébren, felcihelődik a rojtos kartonpapírról, odaül a vaskeretre a Neoton-koncertet hirdető táblánál, cigit kotor elő, reszkető kézzel rágyújt, és mélyről, reszelősen köhög – egy darabig nem kap levegőt, ébred a város, most múlt négy, megindul egykedvű arccal a sárga ruhás köztisztasági ember, keresztül az aluljárón, és ami útjába akad, szögletes mozdulatokkal a lapátjára söpri.

A békákások elrántják a metró rácsát. Odafent, a hét meg a nyolc határán még gyér a forgalom, esett az éjjel, csupa pocsolya minden, pocsolyát vág szét a villamos, pocsolyába lépnek az utasok. Idelent is vannak pocsolyák, de másmilyenek, barnák, szürkék, sekélyek és ragadósak.

Háromszáz forint?

– Nagyon megköszönöm.

– Hogyan mondjam el azt néked, mennyire szeretlek? – lép mellénk dalolva egy dzsoggingos férfi, támolyog, doboz sörrel hadonászik. Nyújtja felénk, nem kérünk, köszönjük.

– Ne óbégassál itt – mondja Jani bácsi. – Még alszanak az emberek.

A dzsoggingos férfi a vállunkat veregeti, kezet fogunk, aztán megint, aztán megint, míg zavaró nem lesz, de a hárító mozdulatra úgy megsértődik, hogy újra énekelni kezd.

– Hát de hogyan mondjam el azt néked…

– Ne mondjad el sehogy se, kora reggel részeg vagy, hagyd a tisztességes embereket békibe’!

A dzsoggingos arrébb húzódik, amint Jani bácsi megemeli a botját. De hiába minden óvintézkedés, Joe is megébred és hirtelen felül. Úgy néz körül, mintha először látná az aluljárót, aztán csak minket néz, a ruhánkat, a fényképezőgépet.

Újságírók, mondja Jani bácsi.

A túloldalon is mocorog már egy csapat, fiatalabbak és tehetősebbek: hátizsákjuk van, meg pokrócaik. Sorban ülnek fel, homlokukat, arcukat tapogatják. Lökdösik az egyik társukat: Markó, Markó!

– Hagyjál már a faszomba – morog Markó, négykézlábra áll, lassan próbálja nyitni a szemeit. Nem tetszünk nekik, nagyon nem, sutyorognak, bosszúsan mutogatnak a fényképezőgépre.

A dzsoggingos mellé egy ötvenes, viszonylag jó ruhájú férfi is érkezik, táncol. Joe rágyújt, maga elé mered. Jani bácsi utálkozva nézi a vígan, de aritmiásan táncoló férfit, s mikor az egy fordulás közben a kartonpapírjára lép, rárivall:

– Nem takarodsz innen? Micsoda szemét ember, a másik ágyát összetaposni!

– Nem a magáé a tér – mondja a táncoló ember, pofákat vág Jani bácsira.

– De ez az enyém! – bök Jani bácsi a kartondarabra.

– Uraim, egy százast tudnak adni? – lejt az orrunk elé a táncoló.

Jani bácsinál betelik a pohár, felugrik, a botját suhogtatva zavarja el a táncolót, meg a dzsoggingost is. Arrébb húzódnak, aztán elsétálnak ráérősen.

Jani bácsi húsz éve él az utcán, ismeri itt mindenki, ő a rangidős a téren. Vannak gyerekei, unokái, de nem akar a terhükre lenni. A felesége meghalt, ő meg elvesztette a munkáját, aztán a lakását, aztán kezdődött ez.

Nem, a szálló nem jó, tele poloskával meg tolvajjal, ahányszor bement, mindig megbánta. Ha az ember összevet mindent, az utcán még jobban elvan, csak ezek a szar, gané emberek ne volnának, akik nincsenek tekintettel senkire sem, de a Jóisten majd megveri őket, ahogy meg van írva.

Tisztálkodni itt nem lehet, hát a vécét meg úgy intézi az ember, ahogy tudja, Bokor utca három, tetszik érteni. De aki kéreget, az a következő fröccsre, kajára, cigire valót üggyel-bajjal összeszedi. A szállón kéregetni sem lehet. Na, itt van az Eszter.

Eszter – mint később megtudjuk, Mónika – leguggol az egyik oszlop tövébe, nyomkodja a telefonját, csókolomot köszön Jani bácsinak.

Joe is húsz éve van az utcán, azóta Jani bácsival, sülve-főve. Könnyebb így védekezni is, figyelnek egymásra, nincs az embernek szeme hátul. Bár ha egyszerre alszanak, előfordulhat, hogy kirabolják őket, fél üveg bort vittek el a múltkor, meg a kaját, amit az egyik szeretetszolgálattól kaptak.

Mire a lépcsőkre vág a kora délelőtti fény, már tömeg tódul a metróba, a fiatal csövesek egyre idegesebbek, néha felugranak, kettes csoportokban szaladnak át a placcon. Az egyik odarohan Rudihoz, mit fotózol, kérdi, és a fényképezőgépet akarja, hogy átnézhesse. Nem adjuk, mire megfenyeget, hogy rendőrt hív; rendben, hívjon rendőrt. Elsiet.

Esztert – aki valójában Mónika – nem zavarja, hogy fotózzuk. Mosolygós, kissé zavart tekintetű nő. Nem a téren lakik, illetve nem mindig. Tolnában, egy kis faluban él az anyja meg a rokonság meg valamelyik mostohaapja, de ott unatkozik, ráadásul mindenki akar tőle valamit. Most kapott kezelést a pszichiátrián, de megszökött, mert az egyik ápoló nem szállt le róla, pedig megcsinálta neki, amit akart, de annak semmi nem elég. Skizofrén depressziós, mondja. Volt kint már németben is az apjánál, aki két szórakozóhelyet is üzemeltet.

– Vetkőzzél ám le is nekik! – kiabál Markó.

– Most nem olyanok a körülmények! – kiált vissza Eszter, akit Mónikának hívnak.

A fiúk egyre vadul rohangálnak az aluljáróban, míg meglátnak egy szürke sapkás fickót felhajtott gallérral, akkor odatódulnak, valamit mondanak és adnak neki, a szürke sapkás körülnéz és bemegy a metróba, a fiúk lekucorodnak, tekernek és szívnak, mintha az életük függne tőle. Aztán belassul a mozgásuk, kicsi, óvatos mozdulatokat tesznek, leeresztik a fejüket. Görbül a tér.

Igen, hát abból is élt egy darabig, kint németben meg Ausztriában, mondja Eszter, akit Mónikának hívnak. Menjünk már föl vele a levegőre. Mintha víz alól buknánk ki, nagyokat tüdőzünk a levegőből, a tér közepén már dolgoznak a burkolatjavítók, Eszter hozzánk szegődött és beszél.

Nem, nem alszik itt, nappal mindig talál fiút, akinél megaludhat, és megtesz ezt-azt. Őt még az ügyfelei nem bántották, vagy legalábbis ritkán. Kint németbe’ volt, hogy megkeresett száz eurót egy éjszaka, itt amíg kijárt ide a drosztra a Corvinhoz, az jó volt. A taxisok elvitték egy-egy körre. Egy franciáért megkapott háromezret, négyet, reggelig elég szépen keresett.

Állunk a szökőkutaknál, busz csapja szét az ajtaját, letódul a tömeg, emelkedik a nap; Eszter, akit Mónikának hívnak, a haját rendezgeti – műhaj, mondja, biztos látszik, az igazi kihullott valamelyik gyógyszertől. Amúgy verseket is szokott írni, mondjon egyet?

Feltétlenül. 

– Rónai Mónika: Szeretnék szeretni. Szeretnék szeretni, szerelmet szerezni, szerelmes szívemet szívedhez szegezni, szabadjon szaporán, szabadon szeretni, szerelmes szívemet szívedbe szegezni, szabadon szeretni!

Hm.

– Tetszett?

Nem rossz.

– Beleírjátok a cikkbe?

Bele.

Nevet örömében.

Nem emberek, patkányok, mondja lent egy nő, az újságbolt pultja mögül. Nagyon helyes, hogy nemsoká összeszedik őket. Ha egy kicsit nem néz oda, meglopják. Hogy hová menjenek?

Menjenek a picsába dolgozni, mosakodjanak meg, aztán majd emberszámba veszik őket.

A kislányát nem meri lehozni ide. Ezek ide szarnak, hugyoznak az orruk előtt, itt basznak, szopnak, mondja a boltos nő, pakol, számol, jegyzetel, miközben beszél.

Le kéne spannolni a fiatal csövesekkel, odamegyek és közéjük ülök, valami csak lesz. Hé, hé, tiltakozik Markó. Gyorsan elmondom, hogy nem akarunk rosszat, itt leszünk estig, nem muszáj beszélgetnünk meg fotóznunk, de szeretnénk.

– Felmész a boltba, veszel zsömlét, párizsit. Üdítőt is hozhatsz. Addig nem fotózhattok. Szerzsa, menjél velük.

Nem kell, állítom meg Szerzsát, megjegyeztük.

Tíz perc múlva leeresztjük közéjük a szatyor zsömlét, felvágottat, üdítőt, amit kértek.

Úgy tépik és tömik magukba a kaját, hogy alig vesznek közben levegőt, Szerzsa egyszerre három zsömlébe harapdál, az üdítősüveget egymás szájáról rángatják le. 

Jani bácsi a botjával hadonászva, fennhangon prédikál a Blaha népének.

– Izsakhár, Rúben, Gád meg a többi, na ezek voltak Jákób fiai. Őtőlük származott vér szerint Dávid, tőle pedig Jézus, az emberek megváltója. Nem értitek a Bibliát? Aki nem akarja megérteni, el fog veszni! Aki hisz a Fiúban, örök élete van!

Joe bólogat, beszippantja a kezében tartott féldekás üveg tartalmát. Egy sebes orrú férfi – név szerint Márk – ül Jani bácsi mellett, bólogat ő is.

– Csak a Jóisten segít – mondja.

Márk harmadik éve lakik a Blahán. Két gyereke van otthon, meg az anyjuk, elváltak, a bíróság az anyának ítélt mindent. Karbantartóként dolgozott, azt mondja, jó állása volt. A pia miatt, feleli, amikor ivott, agresszív lett. És egyszer megverte az Annát, pedig nem akarta. Nem is emlékszik már, csak azt tudja, hogy eltörte az orrcsontját, benne volt a bírósági iratban. Azóta itt van a Blahán, és iszik.

Volt már két elvonón, de kijött, és első dolga volt megint. De egyszer majd összeszedi magát. Leteszi a  piát, megrázza magát, kijózanodik és hazamegy. Látni akarja a gyerekeit, mert most távoltartás van, nem mehet a közelükbe. Még mindig szerelmes Annába. Előveszi az üveget, szájon csókolja.

– Jó, hogy beszélünk. Mert ez az utolsó, holnaptól itt hagyom ezt a szart. Úgy éljek.

Helló, tesókám, lép mellénk egy férfi. Tesókának hívják, mert mindenkit tesókának szólít. Hoztál? Hoztam. Mit hozott, kérdem. Rivotrilt. Ez olyan, mondja Márk, hogy csökkenti az elvonási tüneteket, de ha pia mellé beveszel vagy tízet, akkor lehet repülni. Tesóka egy levéllel hozott, feleznek.

A sárga köztisztaságis egykedvűen és rendületlenül csoszog végig a placcon.

Károly, a Fedél Nélkül-árus jól elvan. Azt mondja, Budaörsön van háza, lerakja a lapért a „kaukciót”, aztán egy nap húszat-huszonkettőt megkeres. Mindig volt fedél a feje felett.

– Köz- és népegészségügyi a probléma, kedves uram – állítja Károly. – Összeszedik őket? És miért nem eddig tették? Jó, valahol sajnálom, de mindenki a maga sorsának a kovácsa.

Joe megáll mellettem.

– Kéne még kétszáz, főnököm. Őszinte leszek: piára. Itt a kínainál ennyi egy feles. De nem az alkohol miatt, hanem a fogamra kell. Egy fogam van, az is fáj

– kitátja a száját, csakugyan egyetlen sötétszürke fog árválkodik hátul. Ha alkohollal öblögeti, az segít. Nem megy fogorvoshoz, majd kiszedi magának.

Markó azt mondja, indulnak mindjárt a zöldségeshez dolgozni, ládákat pakolni Szerzsával. Markó 12 éves kora óta van az utcán, a szülei nem élnek. Szerzsa is azt mondja, hogy 12 éves kora óta van az utcán és nem élnek az szülei, és a nap folyamán még ketten mesélik ugyanezt. Szóval, ha egy csövest kérdezel az életéről, nem biztos, hogy őszinte lesz – valószínűleg vannak igazságmorzsák a sztorijában, de nagyon sok a vándormotívum. Nyilván azt mondják, amivel a leginkább együttérzést és rokonszenvet lehet ébreszteni, és nyilván nincs senki, aki ezért az első követ rájuk vetheti.

Nem indultok?

– De, mindjárt – sóhajtja Markó, miközben visszafekszik a matracára.

Van egy dinamikája a térnek, kiürül, majd megtelik, ahogy a metró meg a villamos pumpálja be, szívja el a tömeget. Néha galambok szállnak át az aluljárón, az egyik majd’ a fejemnek ütközik.

Fölbukunk megint a felszínre, jó délután van már, ragyog a nap. Három tip-top, csillogó szemű, idősebb asszony áll egy könyves állvány mögött, Őrtorony magazint kínálnak. Évek óta naponta járnak a térre. Nagyon sajnálják a hajléktalanokat. Csak az Istennel való kapcsolat tudná őket kivezetni ebből az életből. Mert nem az a bajuk, hogy nincs hol lakniuk, hanem hogy nem találják az életük célját. Ők, a tanúk is cél nélkül éltek, de azután megismerték Jehovát.

Önök is hajléktalanok voltak?

– Nem, dehogy.

Kérdezem, szoktak-e bárhogyan segíteni. Pénzt nem adnak, mert abból alkohol lesz vagy cigaretta, de szendvicset néha igen, és a magazint, illetve segítséget lelki kérdésekben. Jani bácsit? Hogyne ismernék,  ő itt a pátriárka, nevet az egyik asszony. Tudjuk-e, hogy baptista lelkész volt. Tényleg? Igen, csak aztán bejött az életébe az ital.

Leülünk a kúthoz. Szerzsa utánunk jön, letelepszik közénk, hármasban nézzük az embereket. Elővesz egy színes újságpapírba sodort valamit, rágyújt. Kérdezem, nem kéne indulni dolgozni? Mindjárt, feleli, pattog a szikra, éktelen büdös a füst, Szerzsa köhög, aztán a feje bezuhan a térdei közé.

Hajnal óta sokadszor jön a fojtogató érzés, amiről nem tudom, sírás lesz belőle vagy hányás, mindenesetre igyekszem neki ellenállni.

Éjjel csörgött az órám, kibújtam az ágyamból óvatosan, hogy Edit fel ne ébredjen, kinyitottam a hűtőt, összeraktam valamennyi kaját, és gondolkoztam, mit vegyek magamra, végül egy kapucnis pulóver meg egy közepesen tiszta farmer mellett döntöttem, a hátizsákomba vizet tettem meg kaját, kiosontam, majd besuhantam a Blahára, amikor ideértem, már világosodott.

Szerzsa már sehol, két nagydarab, izmos férfi érkezett a kúthoz, az egyik fehér, rövidre nyírt szakállú, őt Gazdának szólítják, a másikat Kockásnak. Középkorú, miniszoknyás nő van velük, aranyszín fukszokkal és kétségbeesett sminkkel. Örömük van: a nő, Marcsi, félliteres unikumos üveget lóbál.

– Beszarok – kiáltja – egy ezresért vettem a drogos hülyegyerektől!

Jár az üveg körbe, nem kérek.

– Hát te ki vagy, jó testvérem? –  kérdezi Gazda.

Bemutatkozom, újságíró vagyok, itt van a társam is valahol, csak elintéz valamit. Adjanak interjút a testvérével? És Kockásra mutat. Persze, mondom. Tízezer, feleli. Nem, mondom, nem tudok fizetni. Ne legyek már komolytalan, nincs egy tízesem neki meg a testvérének? Nincs, mondom.

– Csóró csicska vagy?

Az.

A buszmegállóból odajön a Fedél Nélkült árusító nő, iszik pár kortyot, mosolygós lesz tőle rögtön. Igaz-e, kérdem, hogy napi húsz is összejön az újságból? Dehogy igaz, úgy néz ő ki? Hat-hétezer, reggeltől estig, ha jó napja van. Marcsi is itt él, a Blahán, meséli, valahol mindig meghúzza magát éjszakára, a lehető legritkább, hogy az aluljáróban kell aludnia. Volt már gazdag pasija, ezt hallgassam meg, Operába vitte, főhelyekre jártak, pezsgős vacsorák voltak, meg minden, nevet Marcsi, húz még egyet az unikumból, és egyre hangosabban mesél, a fogazata réseiből nyálpermet száll az arcomra,

megmondom magának, ahogy van: amíg én nő vagyok, és szét tudom rakni a lábam, addig éhen nem halok, az biztos,

mondja a Fedél Nélkült árusító nő, és isznak.

– Most jöttünk Márianosztráról, én dolgozok, de hogy mit, azt nem mondom meg. Két srácom intézi az ügyeket a városban, huszonkét évet ültem – meséli Gazda –, mert megöltem egy embert.

Feltápászkodom, hogy megyek lassan, de hát igyak vele, ne sértsem meg, mondja Gazda; ne siessek már, itt a telefonja, nézzem meg a profilját, saját harcművészete van, ő fejlesztette ki a sitten. Csináljak úgy, mintha szúrnék felé. Na jó, mondom. De csináljak úgy. Tényleg mennem kell, mondom, mozdulnék, de beleütközöm Kockásba.

– Ne lökdössél, testvérem, szépen viselkedjél – szól rám Kockás.

Oké, ez még nem para, próbálom meggyőzni magam.

– Nyugi, csak mutatok valamit, szép lassan csinálj úgy, mintha szúrnál felém.

Lassan Gazda felé tolom a jobb kezem, megragad csuklónál, az ütőerembe nyomja a hüvelykujját, hogy kinyíljon a tenyerem, lábamhoz esik a hátizsákom,

lehúzza a karom, felrántja a lábát, hogy a térdcsontja a halántékomhoz verődik, félrecsúszik a szemüvegem, így, mondja, és most egy ilyen ütéssel el tudná törni a nyakamat. Ennyi az egész.

Fölveszem a hátizsákom. Berogyasztok, majd egy hatalmas, váratlan hátraszaltóval kiugrok a körből, sarokra, majd puhán talpra érkezem a megnyúlt arcú Kockás mögött, aztán egyetlen kaszáló rúgással mindkét férfit leterítem. Nyögve vonaglanak a betonon. Ennyi az egész, hajolok föléjük mosolyogva.

Valójában émelyítő unikumfelhőben állok közöttük az égető napon.

Megbeszéltük, mondja Gazda, hogy tízezer egy interjú. Vegyem elő szépen a pénztárcámat, biztos van nálam annyi. De nincs. Milyen órám van? Nincs órám. Tetszik a gyűrűd, mutat Kockás a jegygyűrűmre. Na, ez viszont már para, mondom magamnak. A Corvinnál meglátok két rendőrt, egy férfit és egy nőt. Megfordulok és feléjük indulok.

– Ezek mindig itt emberkednek. Nem kell leállni velük. Akar feljelentést tenni? – kérdi a férfi.

Nem.

Gazda és Kockás elindult a Népszínház utca felé. A Fedél Nélkült árusító nő visszaállt a buszmegállóba. Marcsi egyedül ücsörög az unikumlabdával a kezében, néha a szájához emeli.

– Szóval újságíró. Ne legyünk beazonosíthatók, rendben?

Ők kijönnek a csövesekkel, mondja a rendőr, ide járnak évek óta, jelen vannak nulla–huszonnégyben. Elvileg folyamatosan intézkedhetnének, tízpercenként. Minek? Ott az a nő, ugye, közterületen alkoholt fogyasztani alapból tilos. Inkább már csak azt veszik észre a rendőrök, amit nagyon muszáj. Néha, amikor valamelyik nagyon elkanászodik, akkor tesznek róla, hogy gondolkozzon egy kicsit. Ha tud. Mert agyilag már mindegyik zizi.

Néha muszáj keménynek lenni, mert bekóstolják őket. Sajnálni persze hogy sajnálják, már amelyiket. A szállóra a rendőrök szerint azért nem akarnak menni a hajléktalanok, mert ott se pia, se drog. Az alkotmánymódosítás? Hogy ebből mikor lesz intézkedés és hogyan, rejtély. Gondoljak bele: ha bűncselekmény lesz az utcán életvitelszerűen tartózkodni, ők persze felszólítják távozásra a delikvenst vagy beviszik.

Bent tartják egy napig, ott szagolhatják az irodán, mire felveszik az adatait, de az is lehet, hogy nincs nála semmi, nem válaszol semmire értelmesen, csak néz maga elé. Úgyis ki kell engedni, és megy vissza az utcára. Vagy vigyék a szállóra erőszakkal? De milyen alapon? És hogyan? El se férnek. Egyik nap bevinnék őket, a másik nap kijönnének, mert a szálló nem börtön. És mi a vége? Menjenek börtönbe, mert nincs pecójuk? Értelmetlen az egész.

Sok a balhé?

– Minden nap van valami. Ez a Blaha. A csöves világ is rétegződik, azon belül is le lehet csúszni és feljebb lehet emelkedni. A Moszkván nem ekkora a gáz, az Etelén sem, most már a Keletiben vagy a Corvinon sem. Akik onnan is lecsúsznak, jönnek ide. Innen nincs tovább, ez végállomás. Mi, rendőrök, azt mondjuk egymás közt: a Blaha a legalja mindennek, olyan, mint egy fekete lyuk. Onnan nem jössz ki.

Próbálom megkeresni Jani bácsit, hogy megkérdezzem, csakugyan lelkész volt-e. Az aluljáró most üres, a rendőrnő azt mondja, 7-8 körül éled meg újra.

Hét-nyolc körül Jani bácsi még mindig sehol, de tele új arcokkal a placc. A fiatal csövesek szorosan egymás mellett feküsznek, mellettük egy öregasszony, csak úgy a kövön, szétvetett karokkal és lábakkal. Idős, fogatlan utcazenész gitározik a tér közepén, énekel valamit, de nem érteni. Kockás megy oda hozzá, kéri a gitárját, leül a székére, az öreg kelletlenkedik, Kockás rázendít:

–  Édesanyám, vegyen nékem a síromra rózsát…

Egész jól nyomja. Nem akarok rá haragudni, de eléggé undorodom tőle, végül is el akarta venni a jegygyűrűmet.

Megérkezik Alex, régi ismerős, pár éve a Corvin közi aluljáróban még akusztikus gitáron játszott, most elektromos van neki, kis erősítővel, mikrofonnal. Ahogy meglátják, tódulnak oda, kérik a gitárját, Alex vonakodva odaadja, az öreg viszont visszakapja a saját hangszerét, és egy sima arcú, viszonylag jól öltözött srác ül le a székére, Kockás a mikrofont tartja.

Bazseválnak, odapenderül Tünde is a gyerekekkel.

Tünde huszonöt év körüli, terebélyes asszony, három nyúlott trikójú gyerek szaladgál körülötte. Alex egyik lábáról a másikra áll. Ő már kitört ebből, mutat körbe, a Jóisten segítségével. Három háza van, mondja, szép felesége, autója, gyereke. Nyakában lóg a slusszkulcs, mutatja bizonyítékként.

Miért nem te játszol?

– Hadd élvezkedjenek –  mondja, de ott van az arcán, hogy egyszerűen nem meri visszakérni a gitárját.

– Elég volt! – kiabál az öreg gitáros.

– Héj, héj! – mondja neki Kockás.

– Ne héjjegjél nekem – förmed a cingár bácsika a debella sittesre, még az öklét is az orra alá dugja –, a szék az enyém, kitúrjátok innen a rendes zenészeket, szemetek!

– Rendes ám maga, mint az ördög – felesel Kockás. – Vigye a szaros székét, állj fel, Zsolt, add oda neki.

Szaros ám az anyád, mondja a bácsi, vigyázzon a szájára, szól rá Kockás, szétcsapom a fejedet, ne ugassál, fenyegetőzik az öreg, mindenki nevet.

Zsolt, a sima arcú srác fölkel, az öreg elrántja széket, összecsukja, és duzzogva, fejét rázva távolodik, míg lenyeli a metró.

Zeng a gitár, a gyerekek táncolnak, ugrálnak. Adok mindegyiknek csokit, falják. A fiatal csövesek úgy hevernek, mintha valaki szétdobálta volna őket. Már Kockás is köztük ül. Markó reszket, alig bírja emelni a kezét. Kérdezem, hogy mi a baj, nem felelnek.

A gyerekek keresztülmásznak Szerzsán, Markón és a többieken, bukfenceznek a matracokon. Jó helyük van-e itt, kérdem Tündét.

– Jó, nem jó, ez van – mondja, és vállat von. – Most egy haveroméknál leszünk éjjel, addig is hadd szórakozzanak kicsit, igaz-e?

Elkapja az egyiket, megpaskolja.

Zsolt mellettünk áll, bánatosan nézi Markót.

– Én vagyok a bátyja, nem az édestestvére, de olyan, mintha az volnék, a Markónak is vannak gyerekei, rendes barátnője is volt, itt van, e –mutat Tündére.

– De otthagytam, mert nekem drogos ember nem kell – szögezi le Tünde.

Zsolt eltökélte, hogy kiviszi innen a tesóját, akárhogy is. Most még nem kapott fizetést, de amint meglesz, viszi a srácot orvoshoz. Amúgy hiába könyörög neki mindenki, hogy hagyja már abba, nem akarja.

– Az nem úgy van – mondja Markó. – Ez a gyógyszerem. Ha nem kapom meg, nagyon beteg vagyok, mintha meg akarnék halni.

Mintha az ördög nyaggatna, égek belül, kívül meg ráz a hideg.

– Adna egy csokit nekem is?

Szakadt hálózsákból dugja ki a fejét egy fiú, nagyon be van állva, és az arca rettentően fiatal.

Persze. Mennyi idős vagy?

– Tizenhét.

Markó úgy fogja a fejét, mintha le akarna gurulni a nyakáról.

Mennyibe kerül az anyag?

– Tizenötezer, naponta, körülbelül.

Szerzsa felkapja a fejét, mint a vad, ha zajt hall. Ott van, mutat előre. Felkelnek, sokkal fürgébben, mint ahogy kinéztem volna belőlük, és futnak, és csakugyan ott a szürke sapkás – dumálnak, cserélnek, a díler megfordul és elsiet, a fiúk sodornak-szívnak ott helyben, aztán hozzák az anyagot a matracokhoz.

– Kérek én is, füves vagyok – mondja a legnagyobb gyerek.

– Kicsi vagy hozzá – szól rá Szerzsa.

– Ha nagyobb lesz, akkor se – szisszen oda Tünde.

Néhány perc, a fiúk megint leengedik a fejüket, elhevernek.

Nagy sürögve esődzsekis fiatalok jelennek meg, kaját hoztak, és majdnem beleütköznek egy másik csoportba, akik szintén kaját hoztak. Az egyik a Budapest Bike Maffia, a másik a Szent Egyed Közösség. A BBM csütörtökön szokott jönni, az Egyed szerdán, de most így alakult, nem baj, viszik az ételt mindenkihez, lepakolják, és mennek is.

Megjött közben Jani bácsi és Joe is, de lefeküdtek rögtön a kartonpapírjukra, most alszanak, így hát az alufóliába csomagolt kaját a fejük mellé teszik a civilek.

Beszélünk pár szót: nem, semmit nem ért az alkotmánymódosítás, érthető, hogy sokaknak zavaró, ami itt van, de ezeknek az embereknek mentális segítségre van szükségük először, jó szóra, biztonságra, orvosra, de sürgősen; nem úgy működik a dolog, hogy rakják le a függőségeiket, gyógyuljanak meg és menjenek dolgozni, csak úgy. Borzasztó, hogy el akarják őket takarítani, mint a szemetet, hiszen ők ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk.

Sziréna üvölt a tér túloldalán. Közelebb megyünk a csődülethez: ordítozás, lökdösődés, üvegcsörömpölés. Egy percen belül szakasznyi rendőr érkezik. Az egyik GSM-bolt kirakatát betörték, kikaptak pár telefont és elsurrantak. Most nincs mit tenni, jegyzőkönyvezik az eseményt, felmérik a kárt, megy a szokásos feljelentés az ismeretlen tettes ellen, aki soha nem lesz meg.

Fönt a villamossíneken keresztben áll a villogó mentőautó.

– Ne nézzél, nem alszok veled, az tuti biztos – mondja Tünde Markónak.

– Nem azért nézlek, te.

– Hát ne is.

Tünde összetereli a gyerekeket, elindulnak a haverhoz aludni. Zsolt odahajol Markóhoz, ő is szív pár slukkot. Kockás lép oda megint hozzám.

– Csak azt mondd meg: mennyi pénzt kapsz, hogy ezt megírd?

Nem tudom. Miért?

– Nem vagy te komoly ember. Tudod te, hogy milyen életünk van? Tudsz te valamit énrólam? Nem tudsz te semmit se, baszki. Idejössz, mászkálsz, mi segítünk neked. De te kinek segítesz? Elmész majd haza a tiszta lakásodba, becsukod az ajtódat, baszki. Én mit csukjak be? Kinek jó, hogy te írogatsz összevissza? Nézzétek, emberek, itt vannak a csövesek! Jaj, rendőr bácsi, vigye el, mert csúnyán nézett rám!

Kezdi felhúzni magát, már harsog, hát odébb állunk, elég tágas ez az aluljáró.

Ürül a tér, elmentek a rendőrök is, sötét éjszaka van kint, csapkod az eső, a huzat behozza a gírosz illatát a lépcsőig, de onnan átveszi a kontrollt a verejtékből, ázott ruhából, rossz fogakból, fekélyekből, gennyből, húgyból, ürülékből, hányásból, ételmaradékból, füstből és szeszből párolgó elegy, tele van vele a hajam, az orrom, a szám.

Jani bácsi tápászkodik, tántorogva kel. Az arcbőre zöldesszürke, szája vértelen, mint egy halotté, a szemei viszont gyulladt vörösek. Nyilván nagyon kell vizelnie, mert föl se megy a lépcsőn, a kuka mellett félrefordul, a falra pisál.

Fölteszem magamban erősen, hogy megkérdem, csakugyan lelkész volt-e, de mikor visszajön, épp csak biccent és visszafekszik, összehúzza magát, és már alszik is. A kékruhás békákások indulnak haza. Joe cipőtalpát nézem, egy cigarettazárjegy van rátapadva.

Jani bácsi, talán egykori lelkész, mára egyetlen kartonpapírdarab tulajdonosa, hortyog.

Úgy alszik a két öreg, mintha leütötték volna őket, fejüknél érintetlen az alufóliába csomagolt kaja. Nagyon sok rajtuk a légy, elhessintek pártucatnyit, kétannyi jön vissza. Másznak a szakállukon, orrukon, szájukon is.

Zár a metró lassan. Megyek haza, megállok a ház előtt, le kellett eresztenem a kocsi ablakát, mert nem bírom a szagomat. Csapkod az eső, kikeresem a kulcsom. Már alszanak. A fürdőszobában ledobálok magamról mindent, bele egy nejlonzsákba, a zsáknak bekötöm a száját, és beállok a zuhany alá, eresztem a vastag, meleg vízsugarat magamra, dörgölöm ki a hajamból, fülemből, mindenemből ezt a napot, ott kavarog a lábamnál, a lefolyó körül. Kinek segítesz te? Kinek jó, hogy írogatsz összevissza? Teleiszom magam vízzel és lefekszem, és annyira jólesik az ágyam, hogy elsírom magam. Magamra húzom a takaróm, Edit tiszta ágyneműt húzott, tiszta ágyneműt.