Ádám Balázs dialízises beteg. Hat éve vár vesére. Hollán Ernő utcai étkezdéjét húsz év után nemrég bezárta, mert hamarosan új üzletet nyit. Tavaly nyáron, amikor egy napfényes pénteki délutánon csirkecombot vásároltam nála, megkérdeztem tőle, megy-e valahová a hétvégén. Szép idő volt. Értelmes kérdésnek tűnt. Balázs azt felelte, nem megy sehova, mert nem mehet sehova. Öt éve nem hagyhatja el Budapestet.
Huszonkét évvel ezelőtt kezdődött. Balázs súlyos vastagbél-gyulladással került kórházba. Akkoriban a Crohn nevű betegséget még nem ismerték jól, nehezen diagnosztizálták és még nehezebben gyógyították. Ez ma sincs másként. Balázs két hónapot töltött a kórházban, és mire nagy nehezen lábra tudták állítani, egy vizsgálat alkalmával kiderült, hogy valamilyen elváltozás történt a veséjében. Az orvosok azt mondták, ennek oka egy gyermekkori mandulagyulladás rossz kezelése lehet, és már akkor figyelmeztették, hogy transzplantáció lesz a vége. Huszonhárom évesen Balázs úgy gondolta, igen, majd transzplantáció lesz a vége, majd valamikor hetvenéves korában, majd egyszer. Két évvel később nyitotta meg az étkezdéjét a Hollán Ernő utcában.
Évente járt felülvizsgálatra, mígnem hét évvel ezelőtt egyszer csak azt mondták, az adatok egyre rosszabbak, nemsokára ez már csak dialízissel lesz tartható. A kezelőorvosa rendes volt, elintézte, hogy rögtön transzplantációs listára kerüljön. Nyert egy évet. Illetve azt gondolta, nyert egy évet, és ha szerencséje van, nem is kell majd dialízisre mennie. De egyik nap azt mondták neki: vége. Azt mondták: holnap.
A betegség alattomosan támadott, ránehezedett az életére. Fáradékonysággal kezdődött. Nyűgös volt, levert, de nem tudta, miért. A dialízis kezdetét megelőző napon a lába nem engedelmeskedett, de ő tiltakozott, hogy nem akar menni, erősködött, hogy képes talpra állni.
Azon a nagyon keserű napon új élet kezdődött. Attól kezdve a hétvégéket leszámítva Balázs minden második nap 4 óra 5 percet kórházban tölt. Minden hétfő, szerda és péntek délután 4-kor megérkezik a Péterfy Sándor utcai kórház épületében található dialízis központba, ahonnan este 9 körül távozik.
Az épület háromszintes, sok teremmel. Van amelyikben tizenkét kezelőgép működik, van amelyikbe öt vagy tíz. Balázs egy tizenkét fős csoporthoz tartozik. A betegekkel szemben lóg egy televízió a plafonról. A legtöbben tévéznek. Minden betegnek ugyanaz a feladata, végigülni ezt a 4 óra 5 percet. Nincs más választásuk. Balázs a hat év során már sokat figurázott, mostanában leginkább olvasással tölti az időt. Pszichésen ez a legnehezebb, megbirkózni az idővel, a fájdalommal, és azzal, hogy egy helyben kell ülni mozdulatlanul.
Amióta a veséje teljesen felmondta a szolgálatot, nem tud pisilni. Elmúlt a vizelet és elkezdődött a vesszőfutás a folyadékbevitellel, elkezdődött a szomjúság. Folyamatosan szomjas, mert tudja, nem ihat. Nem ihat akármit és akármennyit. Már minden trükköt bevetett, kis pohárból iszik, szénsavasat, hideget, meleget, aprókat nyel. Minden, amit megiszik, benne marad. Amikor bemegy a kezelésre, először feláll a mérlegre, megmérik a súlyát. A gép meg tudja állapítani, hogy a súlyból mi a folyadék, a zsír, a szövet, a csont. Az embernek mindig ehhez a száraz súlyhoz kell visszatérnie. Mivel a gép legfeljebb 4 litert képes levenni, nagyon oda kell figyelni. A hétvége emiatt a legnehezebb, az külön küzdelem, mert péntek estétől hétfő délutánig könnyen túllépheti a 4 litert, és akkor baj van, mert ami benn marad, annak súlyos következményei vannak. Olyan gyötrő fejfájás, amivel egész éjszaka vergődik az ágyban az ember és nem tud magán segíteni.
Ha viszont a gép valamiért többet venne le, mint 4 litert, akkor egész éjjel görcsöl a láb, akkor aznap éjjel azért nincs alvás. Ez a két végpont van, fejfájás vagy lábgörcs, de ha az ember eltalálja a száraz súlyát, akkor nincs baj.
Normális esetben a vese állandóan méregtelenít, a nap 24 órájában dolgozik, itt viszont az történik, hogy hetente 3-szor 4 órán keresztül végzi csak a dolgát, illetve végzi helyette a gép. A szervezet állandóan tele van méreganyaggal, a kezelés során viszont ezek a mérgek hirtelen elvonódnak, és a szervezet megzavarodik, nem érti, mi történik. Úgy működik, mint a drog. Az elvonási tünetek nem kímélik az embert. Szédülés, hányás, fejfájás. Ha viszont sikerül eltalálni pontosan a száraz súlyt, akkor „csak” annyi történik, hogy Legalábbis Balázs így érzi.
Dülöngél, mintha berúgott volna kicsit. A tünetek testsúlytól, életkortól függően minden betegnél különbözőek ugyan, de a fejfájást és a lábgörcsöt senki sem ússza meg. Amikor még nem álltak rendelkezésre ilyen modern gépek – amik szintén tévedhetnek egyébként –, akkor a fejfájás és a lábgörcs helyettesítette a műszereket a dialízis során. Figyelték, mikor kezd görcsölni a beteg lába. Ebből tudták, hogy elérték a száraz súlyt. Ha a feje kezdett el fájni, az jelezte, hogy maradt még bent valami. Balázs esetében 3-4 deciliter már kritikusnak számít, más háromnegyed literrel még egészen tűrhetően érzi magát, olyan is akad, aki 7-8 litert hoz, és van, aki egyáltalán nem foglalkozik a táplálkozásával, nem figyel oda, nyáron dinnyét eszik, zabál állandóan.
Rengeteg minden tiltott. A zöldség és a gyümölcs teljesen tabu. Kerülni kell a foszfort és a káliumot például, mert ezek hirtelen izomösszehúzódást idézhetnek elő, melytől megállhat a szív. Balázs minimális mennyiséget evett zöldségből és gyümölcsből az elmúlt hat évben. Levest egyáltalán nem evett. Magas káliumtartalma miatt a banán a legtiltottabb gyümölcs, ezért azt kívánja a legjobban természetesen.
Egyszer, munka után, a dialízis előtt kiment a piacra és annyira megkívánta a savanyú káposztát, hogy evett egy marékkal. Amikor bement a dialízisre és vért vettek tőle, a kálium szintje, 6.9 volt. Azt mondták, 7 fölött halálos. Akkor arra gondolt, mennyire naiv az ember. Mindenki azt gondolja, ha majd meghal, ezerötszáz ember siratja egy ravatal körül a Hősök terén.
Hát egy lófaszt! Úgy meghalok egy perc alatt, mint a sicc. Nem nagy dolog. Egy marék káposzta.
Két évbe telt, mire megtanulta, hogyan és mennyit szabad innia, ennie. Két évig fejfájás és lábgörcs közt hánykolódott, miközben végig dolgozott. Volt olyan, hogy a fejfájás mellett egész éjjel hányt, és nyögött, amire ráment az akkor 17 éve tartó párkapcsolata is. Ezt a veszteséget is fel kellett dolgoznia. Hányás és nyögés és fejfájás közepette.
Reggelente felkelt, elindult a Lehel piacra. A parkolóban még hányt egyet, aztán bevásárolt és ment dolgozni.
Van A nap és van B nap. Az A-nap, a dialízis-nap már reggeltől el van rontva. Amíg dolgozott, a munka sokat segített, mert délután 2-ig lefoglalta, nem volt idő a dialízisre gondolni. Munka után hazament, zuhanyzott, pihent egy keveset és már ment is a kezelésre. Ha munkaszüneti napra esett a kezelés, akkor gyomorgörccsel ébredt, mintha aznap vizsgázni kellett volna, és olyankor nem lehet ellazulni, nem lehet beülni egy moziba. Ezeken a napokon visszahúzódó.
Eleinte azt gondolta, majd idővel érzéstelenedik a felület és megszokja, de már 800 kezelésnél tart és a mai napig nem bír odanézni, ugyanúgy fáj, mint az első szúrásnál. Sokszor nem sikerül a szúrás. Egyszer átszúrták a vénáját. Riasztani kellett a főnővért, ami három percbe telt, és addig úgy érezte, mintha szanaszét akarna szakadni a karja, mert a vér hatalmas nyomással áramlott a szövetbe. Onnantól kezdve a pszichéje bezárkózott és csak bizonyos nővéreknek engedte, hogy megszúrják, amiből számos sértődés származott. A szúrás után két kellemesnek mondható óra következik. Tévézik, megnézi a fészbukot, olvasgat, iszogat, eszeget. Balázsnak mostanában a ropi a kedvence, mert annak kicsi a súlya, egy csomag ropi mindössze 45 gramm. A kezelés végén is meg kell mérnie magát és illik a száraz súllyal leszállni a gépről, ezért ropit rágcsál, vagy csokigolyót eszik.
A 3. órában, amikor már túl sok méreg távozott, elindul a kémiai folyamat. Ilyenkor már nem szívesen beszél, a 4. órában pedig gyakran a hangja is elmegy. Amikor feláll, tántorog, mint egy kemoterápiás kezelés után. Csak akkor mer szedelőzködni, ha biztosan érzi, nem indul el a vérzés, mert ha a kocsiban indulna el, akkor nem tud mit csinálni, akkor ott pusztul el a parkolóban. Ül az autóban 20-30 percet és szorítja a kötést a műerén.
Régebben szörnyű dolgokat látott. A veseproblémák gyakran cukorbajból fakadnak. Van egy lány, akinek legutóbb még volt lába, tegnap meg már tolókocsival hozták.
Egyes betegek képtelenek felfogni, mi történik. Ahhoz, hogy a közbülső B-napon az ember normális életet tudjon élni, nem elég a gép és az orvostudomány, a beteg közreműködésére is szükség van. Balázs odafigyel arra, hogy mit eszik, sportol, olvas, fegyelmezetten szedi a gyógyszereket. 6-7 féle gyógyszert szednek. Sokan azt sem tudják, mire valók ezek a gyógyszerek, ezért nem mindig veszik be, nem érzik, ha baj van. Vagy nem váltják ki, mert drága.
A legtöbb embert mentő hozza-viszi, betegszállító, amely sorban szedi fel őket, mint egy reptéri transzferbusz. Három periódusban zajlik a kezelés, reggel 5-től, aztán délelőtt 11-től és délután 16 órától. Ha valamelyik műszakban történik valami, akkor az egész nap csúszik. Az épület magja egy vízerőmű, amely a gépeket működtető bonyolult rendszert szabályozza, és előfordult, hogy a Vízművek dolgozói csatornáztak a sarkon és elzárták a vizet. Nem tudták, hogy a közelben egy dialízisállomás működik, meg azt sem tudták, hogy az mit jelent, amikor ugyanis megkérték őket, hogy adják vissza a vizet, mindössze 5 percre adták vissza.
A hangulat odabent családias, mert mindig ugyanazok jönnek, bár Balázs csoportjából már csak ketten maradtak a régiek közül, egy lány és ő. Egymás jelenlétéből tudják, hogy nem valami tévedés áldozatai, nem feledkeztek meg róluk. Mindenki más már kirepült abból a 12 fős csoportból, akikkel a kezelést elkezdte.
Ezek az emberek azóta jól vannak. Olyan is volt, aki csak fél évig járt, nem is vette komolyan a kezelést, és egyszer csak riasztották. Másnap a kezelés közben mesélte el valaki, hogy riasztották ezt a csoporttársat, és miközben mesélte, megszólalt a telefonja, őt is riasztották, és már jött is érte a mentő, onnan a székéből vitték transzplantációra. Akkor is tavasz volt. Tavasszal felpezsdül az élet, a tavasz a legjobb. A történetnek ezt a vetületét Balázs morbidnak nevezi. Mi másnak lehetne nevezni.
Siessél, mert várják a vesédet, szokták kiabálni az országút pedagógusai, és igazuk is van, tényleg várják.
A kezelésekre járó 300 ember közül, mindössze 20-30 vár transzplantációra, mert ahhoz, hogy valaki felkerülhessen a listára, sok mindennek kell megfelelni. A betegeket évente egyszer góckereséssel vizsgálják ki. Ha bármit találnak, a beteg lekerül a listáról. Egyszer valami kis foltot vettek észre Balázs tüdején, hónapokig rohangált orvostól orvosig és addig kihúzták a listáról, ami borzalmasan érintette.
Már egy éve nem követi figyelemmel a listát. Nagyon közel az óra, mert már rengeteget várt, de inkább nem nézi meg. Legutóbb valahol a 150. helyen szerepelt a neve, de ez nem számít, tulajdonképpen nincs jelentősége. Van, aki felkerül a listára és másnap riasztják, és van, aki évekig vár. Az sem elképzelhetetlen, hogy harmadik a beteg a listán, de még 2-3 évet várnia kell.
A kiválasztás alapvetően a vércsoport és az úgynevezett HLA-rendszer (humán leukocyta antigén) alapján történik. Hat olyan tulajdonságot lehet meghatározni, ami alapján a központi számítógépbe kerülő, vesére váró beteg adatai megegyezhetnek a donor adataival. Számítógépes program keresi meg, hogy a donor HLA-adatai mely betegek tulajdonságaihoz egyezik a legjobban. Aztán érkezik a riasztás.
Amikor riasztanak, három embert riasztanak. A telefonban megkérdezik, nincs-e megfázva a beteg. Ez is óriási stressz, nem engedhetik meg maguknak, hogy megfázzanak, nem gyulladhat be a torkuk, mert akkor nem műtik meg őket.
A tartalékos szerepe a legrosszabb, mert akár 12 órán keresztül is ott várakozhat a folyosón beöltözve, aztán több mint valószínű, hogy hazamegy. Balázs beszélt már pár emberrel, aki ezt az őrült stresszt végigcsinálta, és olyat is ismer, aki ezt követően, ebből adódóan adta fel az egészet. Igaz, neki volt pénze, fogta magát és elment egy olyan országba, ahol lehet vesét vásárolni. Százezer dollárt fizetett. A kockázat csak azok számára kockázat, akik megengedhetik maguknak ezt a kiadást, mert lehet, hogy a szerv a műtét után egy órával vagy egy héttel később kilökődik, a pénzt viszont nem kapja vissza a beteg.
Volt olyan periódus, amikor arra gondolt, elég volt, befejezi. Egy éve történt. Megtervezte, hogyan végez magával, ami persze az ő esetében nem túlságosan nehéz feladat: elég, ha nem megy be a dialízisre. Arra gondolt, otthon marad, beveszi az összes vérnyomás csökkentőjét. Két hétig törte ezen a fejét, aztán egy hétfői napon fél 4 körül felhívta a legjobb barátját, és elmondta neki, „az van, hogy most ez van”. Valóságos túszmentő akció vette kezdetét, a barátja egészen addig a vonalban maradt, míg Balázs be nem ért a Péterfybe. Azzal biztatta, hogy egy ilyen mélypont után biztosan valami jó következik, és nagy hiba lenne ennyi erőfeszítés után éppen most feladni.
Amikor az ember egy ilyen hosszú, sűrű küzdelemben vesz részt, akkor ebben a kemény csatában óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor megpróbálja feladni, nincs olyan, aki ne próbálná meg. Gyakran előfordul, hogy amikor a dialízis központban fél 9-kor leállnak a gépek, és a nővérek a hosszadalmas procedúra alatt kihúzzák a tűket, bekötözik az betegeket, leszedik a gépről az alkatrészeket, azok a betegek, akik éppen várakoznak, már őrjöngenek, mint az állatok, és ilyenkor látni, mennyire elnyomja magában mindenki a feszültséget.
Tudja, hogy az átlagember szemében a helyzete nagyon súlyosnak tűnik, ő azonban olyan súlyos helyzeteket lát, amikhez képest egy vesére váró ember élete könnyed lányregény csupán. A tüdőre, májra várakozó betegeknek ketyeg az óra, és ha lejár, a játéknak vége. Sokszor jut eszébe, mi várna rá, ha kitörne egy háború. Három nap. Három napja maradna.
Nagyon sok embert elveszítettek ebben a hat évben ott a központban, huszonéveseket is. Eleinte fel sem fogta Balázs, hogy emberek halnak meg körülötte. Először elment egy harmincéves fiú. Több mint húsz éve járt a kezelésre. Mielőtt elkezdődne a kezelés, összeoperálnak egy alkari artériát egy vénával, hogy nagyobb legyen benne a nyomás, hogy ne tíz, hanem csak négy órán át tartson a kezelés. Ha valakinek alacsony a vérnyomása, akkor egy idő után elhalhat az ér. Olyankor a másik kéz következik, aztán a combok, a nyak. A fiúnak elfogytak a lehetőségei. Amputálgatni kezdték, majd a harmadik műtétnél meghalt a műtőben.
A hat év alatt, amióta dialízisre jár, Balázsban az fogalmazódott meg, talán létezik olyan, hogy sors. És a sorsnak talán az célja, hogy jobbá tegye az embert. A hat év alatt mindvégig ott volt az orra előtt az a bizonyos mérleg. Valahányszor úgy tűnt, a negatív oldal felé billen a nyelve, valami mindig visszarántotta. Többet kapott a betegségtől, mint amennyit elvett tőle.
A környezete folyamatosan aggódik, állandóan megoldásokon törik a fejüket; merre kellene lépni, mit kellene csinálni. Balázs mindig csak annyit felel, nem érzi ezt a kényszert. Akkor lesz meg, amikor meg kell lennie. Akkor jön el a nap, amikor el kell jönnie. Volt olyan ismerőse, aki felajánlotta neki a veséjét, de ezt az ember nem tudja elfogadni. Ő nem tudja elfogadni, mert ez nem olyasmi, amit viszonozni tud, és egy normális érzésű ember, ha valamit kap, szeretné ellentételezni.
A legtöbb beteg mellett ott áll a családja. Balázs ismer egy 30 körüli fiút, aki a testvérétől kapott vesét, meg is gyógyult, mindketten jól vannak. Nemrég olvasott egy tanulmányt arról, hogy a donorok tovább élnek, átlagosan 5-10 évet kapnak, cserébe, hogy megmentették valaki más életét.
Közhely, hogy az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben az ember megtudja, kik az igaz barátok, és ezek a barátok mennyire szeretik őt. Balázs számára izgalmasabb volt az a felfedezés, amely az ő szeretetének természetét tárta fel. Megfigyelte, hogy mindenki úgy érzi és azt gondolja, az ő szeretete a legnagyobb, a legőszintébb és legönzetlenebb szeretet, de amikor elkezdi figyelni magát egy ilyen – a hétköznapitól teljesen eltérő – helyzetben, hogy milyen eszközökkel, és mennyire szeret, akkor azt veszi észre, hogy minimálissal és minimálisan. Aztán azt is megtanulta, nagyon jó, ha az embert sajnálják. Ezt senki sem meri kimondani, holott mindenki vágyik a sajnálatra, miközben nem mer sajnálni, mert fél, hogy megbántja vele a másikat.
A történet fináléja a transzplantáció lesz. Egy hónap teljes elzárás, az utolsó próbatétel. Amikor egy szervet beraknak, teljesen lenyomják a beteg immunrendszerét, hogy a szervezete nehogy tiltakozzon és kilökje a vesét. A műtét után pár nap intenzív osztály, míg minden újraindul, utána egy-két hét egy fekvőbeteg osztályon, majd egy hónap otthon, egyedül, végül pedig egy újabb hónap szájmaszkban, amikor már ki lehet menni az utcára. Sok mindent hallott már arról, mi következik utána. A legtöbben teljesen visszakapták az életüket, mintha mi sem történt volna, de fontos, hogy stresszmentes életet éljenek, mert a szerv csak a nyugalmat hálálja meg. Balázs negyvenöt éves, gyermeke nincsen, és úgy érzi, ez a dolog talán el is ment.
Rengeteg lemondással jár ez a várakozás. Gyakorlatilag semmiben sem lehet részt venni, a problémáit pedig nem szívesen erőlteti másokra az ember, inkább egyedül marad. Balázs a kezelés elején az gondolta, könnyedén feldolgozta a veszteséget, és csak pár év múlva jött rá arra, hogy a legkevésbé sem. Vagy ha igen, akkor rosszul dolgozta fel.
Hat éve nem kapcsolta ki a telefonját. Hat éve alig mozdul ki Budapest területéről. Kétszer volt Bécsben, de akkor is csak azért, hogy figyelmeztesse a sorsát, még mindig itt van, még mindig vár. Hátha akkor történik valami. Az Újlipótvárosban nőtt föl, itt járt iskolába, itt laknak a szülei, itt volt a régi, és itt lesz az új üzlete. Ez az otthona, de az elmúlt hat évben a börtöne is egyben. Húsz éven keresztül mindennap 6-kor kelt, mindennap nyitásra járt a Lehel piacra, és most, hogy bezárta az étkezdét, hogy új helyre költözzön, nagyon élvezi, hogy két hónapja nem csinál semmit.
Éjjel-nappal várja azt az egy hívást, azt a percet, amikor elindulhat a transzplantációs klinikára. Hat éve ennek a riadókészültségnek a feszültségében él. Amikor riasztják a beteget, mentő megy érte, Hat éve nem tudott bőgni ugyanis, pedig a sírás nagyon jót tenne, ki tudná lökni a szervezetéből annak a rengeteg feszültségnek a magját, amely atomreaktorként nyomja a lelkét. Erre a gátszakadásra azonban a riasztásig egészen biztosan várni kell.
Az új szerv a lágyékba kerül.
Az új üzlet nevét még keresi.
Az új élet első szabad útja a tengerhez vezet majd.
