A demokrácia már mindenképpen nyert, legalább egy kicsit

Bezártak a szavazófülkék (bár van, ahol még mindig sorban állnak az időben érkezettek), hamarosan lesznek majd eredmények is. Az azonban már elmondható, úgy tűnik, hogy szinte soha annyian nem mentek el még választani Magyarországon a rendszerváltás óta, mint ma (egyedül a 2002-es választások második fordulójában volt vélhetően mgasabb a részvétel): várhatóan a választásra jogosultak körülbelül hetven százaléka adta le voksát, tehát 2018. áprilisának elején tízből hét felnőtt magyar ember határozottan kifejezte politikai véleményét és azt, hogy érdekli a hazája sorsa. Ez kifejezetten jó hír.

Rengeteg ember élt tehát demokratikus jogaival és tett személyes erőfeszítést azért, hogy beleszóljon az ország sorsának alakításába. Ráadásul a részvételi adatokat megnézve, bár némileg eltérő arányban, de kisebb településeken és nagyobb városokban egyaránt a korábban megszokottnál többen mentek voksolni. Függetlenül attól, hogy végül melyik párt hány képviselőt juttat majd az országgyűlésbe és ki lesz Magyarország következő miniszterelnöke, ez fontos dolog.

A magas részvétel legalább két dolognak köszönhető. Az eredmények ismerete nélkül biztosan nem kijelenthető, de azért valószínűsíthető hogy mindkét oldalnak sikerült eredményesen mozgósítani, valószínűleg olyanokat is, akik korában egyáltalán nem mentek el szavazni. Magyarország korábban sosem látott még ennyire intenzív, durva, személyeskedő és nagyon sok szempontból irracionális kampányt, amelyben néha magunk is úgy éreztük, hogy felbomlott a valóság és nem-valóság általában elég élesen szétváló határa.

Egyelőre nem tudjuk, hogy azokat sikerült-e jobban megszólítani, akik hittek a kormányoldal rémisztgetéseinek, vagy inkább pont azokat, akiket ez bosszantott és akikből az állandó sorosozás és migránsozás a saját vagy a demokratikus intézmények jövője iránti aggodalmat váltott ki, netán mindkét oldalt (sőt, mindhármat, mindnégyet vagy ki tudja mennyit, hiszen a homogén kormánypárti támogatói körrel szemben egy meglehetősen heterogén ellenzék áll).

Másrészt a közügyek iránt teljesen közömbös embereket nem lehet mobilizálni sem világvége-hangulattal, sem nemzetvesztéssel, sem diktátorozással, sem mégoly kifinomult Kubatov-listával. Nyilván vannak diktatúrák, amelyekben száz százalékot megközelítő részvétellel zajlanak a valódi alternatívákat nem kínáló választások, de Magyarország szerencsére ettől azért messze van. Ha Európa közepén sokan mennek el szavazni, az feltétlenül az jelenti, hogy az állampolgárok így vagy úgy, de érdeklődnek a közügyek iránt és legalább egy kicsit hajlandóak tenni valamit a jövőjükért. A szavazás, bárhogy is nézzük, diskurzus, véleménynyilvánítás.

Egy olyan világban, ahol hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindenki egyre közömbösebb, a közhatalmat ellátók pedig gyakorlatilag nem hajlandók szóba állni azokkal a médiumokkal, amelyek valódi kérdéseket tesznek fel, ugyanakkor viszont a közpénzből fenntartott médiumok nem töltik be azt a szerepüket, hogy mindenki véleményének egyformán teret adjanak, a magas részvétel azt mutatja, hogy a véleménynyilvánítás lehetősége iránt nem múlt el teljesen a kereslet. Ez jó hír, amire a politikai szereplőknek akkor is oda kell figyelni, ha a végeredmény az ő szájuk íze szerint alakul és akkor is, ha nem.

Az elmúlt hónapok őrülete a végletekig fárasztott mindenkit ebben a jobb sorsra érdemes országban. Jól látszik, hogy nem csak a szavak szintjén bomlottak fel olyan korábban megdönthetetlennek hitt tabuk, hogy a XXI. században egy európai uniós tagállamban nem folytatunk nyíltan rasszista, uszító kampányt és nem hergelünk konkrét embercsoportok ellen. A gyülöletkommmunikációval az a legfőbb baj, hogy szinte sosem marad meg a szavak szintjén: a mérgezett közbeszéd mérgezett lelkeket eredményez, a mérgezett lelkek pedig mérgezően cselekszenek. Ha szóban lehet nyíltan bántani, az agy a fizikai erőszakot is nehezebben kontrolálja. Egy választási kampány mindig feszült helyzet, a mostani sokaknál pattanásig feszült volt. A normális kommunikációs közeg abban segít, hogy ilyenkor lehetőleg mindenkit megvédjen attól, hogy olyat tegyen, amivel másnak árt. Ha csak az elmúlt 24 órát nézzük: velünk két olyan eset is előfordult, ahol kollégáinkat fizikai erőszak érte a munkájuk végzése közben. Mindez persze lehet fatális véletlen is, de hajlunk rá, hogy nem független a közbeszéd állapotától. Amikor újságírókat vernek, az mindig túlmutat a konkrét fizikai erőszakon: olyankor a demokráciát is ütik. Talán ha a felnőtt magyarok hetven százaléka úgy gondolja és egymásnak is megmutatja, hogy közügyekről lehetséges civilizált, európai módon is véleményt nyilvánítani, az megálljt parancsolhat azoknak, akik az ellenkezőjében érdekeltek. Talán rájönnek, hogy nem éri meg.

A magas részvételi számok azt mutatják, sokan hisszük együtt, hogy van még erő a demokráciában.

Kiemelt kép: Vadnai Szabolcs/24.hu