Gimiben az első osztályomban felmentettem magam, és inkább gyógytesire jártam, mintsem az a genyó szívasson ott is, aki töriórán kinyírt, megbuktatott, agyonszívatott, és négyszemközt azt mondta, istenverése vagy anyádnak, de az egész világnak is.
Ez csak egy a többtucatnyi történet közül, amit magyarok osztottak meg Twitteren a testnevelésórákkal kapcsolatos élményeikről. A #tesiterror a hazai Twitter legnépszerűbb hashtagévé vált, igazából
A tornaórák által szerzett sebek persze nem a semmitől szakadtak fel, a ragtapaszt az Abcúg múlt heti cikke tépte le róluk. Az írás részletesen beszámolt arról, hogy utálják meg a diákok a tornaórákat a folyamatos megaláztatások és teljesíthetetlen követelmények miatt.
A lapnak egy diáklány például arról számolt be, hogy aktívan sportol, de mivel nagyon alacsony, testnevelésórán sokszor hátrányból indul a társaival szemben.
60 métert 10,5 másodperc alatt futottam le. Erre hármast kaptam úgy, hogy ez volt a maximumteljesítményem. Mit kellene tennem az ötösért?
A twitteres bejegyzésekből az is kiderült, hogy a „tesiterrort” nem minden esetben a tanárok okozták, volt, aki azt írta, a tanárnője a világ legkedvesebb nője volt, de mire észrevette, hogy az osztálytársai tornaórán élvezetből terrorizálják, már számos fizikai és lelki sebet összeszedett. Ezek után inkább a szertárban erősített, egyedül.
Azt hittem, megfulladok
Más azt tapasztalta meg, milyen, amikor az egész osztály – a tanárral egyetemben – rajta nevet, mert nem tud megcsinálni egy gyakorlatot.
Szekrényugrás, a tesitanár mindenkit megfogott, hogy ne essen le, kivéve engem, keresztül is estem rajta, mindenki rajtam nevetett, beleértve a tanárt is, miközben sírtam.
Mivel a testnevelésórák helyszíne nem csak a tornaterem lehet, többeknek kapcsolódnak szörnyű emlékei az úszásoktatáshoz.
Általánosban úszni tanultunk, a tanár kérte, hogy tegyem a fejem a víz alá, amíg megcsinálom a gyakorlatot. Kértem, hogy megcsinálom én, csak a fejem hadd ne kelljen víz alá tennem, mert félek. Hirtelen belenyomta a fejem a víz alá, vizet nyeltem, azt hittem, ott fogok megfulladni, közben tolt előre, hogy végezzem el a feladatot.
Egy lány azt írja, a mai napig nem tud úgy lebukni a víz alá, hogy ne fogná be az orrát, de az általános iskolai úszásoktatáson ezt várták el tőle.
Mindig kiszöktem a mosdóba és hasmenésem meg hányingerem volt. Azt írta be a tanár, hogy „megjátszom”.
Mások egészen megrázó élményeiket is megosztották:
általánosban csak akkor kaptunk felmentést menstruáció miatt, ha bizonyítottuk. Érthető módon senki sem tette.
Volt, aki minden óra előtt a pániktól remegett és sírhatnékja volt. „Rengetegszer zokogtam utána eldugott helyeken, de volt már dolgom agresszív, fenyegetőző tanárral is pár éve” – áll az egyik posztban.
Véresre verte a hátam
Nem kell sok bejegyzést átpörgetni ahhoz sem, hogy tényleges fizikai erőszakkal találkozzunk.
Az egyik tanár egy leszakadt műanyag kábelcsatornával verte véresre a hátamat, pár évvel később egy másik meg akkora maflást adott, hogy lefejeltem egy korlátot.
Az érintett 7, illetve 10 éves volt ekkor.
A bejegyzések között egyébként a #metoo-mozgalomhoz kísértetiesen hasonló viták alakultak ki. Sokan számoltak be ugyanis különböző szóbeli bántalmazásokról, amikre többen lekicsinylően reagáltak, mondván, ez nem is igazi probléma. Egy bejegyzés tökéletesen foglalta össze a jelenséget.
Amúgy miért van az, hogy csomóan még mindig csak a fizikai bántalmazást hajlandóak bántalmazásként elfogadni? A beszólogatás, megszégyenítés emlékeitől konkrétan máig kiver a víz, és ugyanúgy megélem, mint akkor. A tanároknak nincs joguk a megszégyenítésre.
Bejegyzések tömkelege világít rá arra a jelenségre, mennyire torz olykor a testnevelésórán nyújtott teljesítmény értékelése.
Egyszer negyedikben nem tudtam megcsinálni bóják között a kosárlabda-gyakorlatot, és újra meg újra csináltatta velem a tanár, majd miután 4-5 alkalommal se ment, lesajnálva nézett rám, kiosztott, hogyhogy nem tudom megcsinálni, majd szaktanárit kaptam.
Egyes bejegyzések arra is rámutatnak, hogy a testnevelésórákkal szemben is hasonló vádak hozhatóak fel, mint az oktatás számos más területével.
Nem a testtudattal, a test tudatos használatával, a mozgás szeretetével és hasznával ismeretet meg, hanem a jó öreg kötelező teljesítendők halmaza. Nem azért kell tudni, mert jó vagy hasznos, hanem mert kérdezik.
A rengeteg negatív tapasztalat mellett szép számmal vannak olyanok is, akik nem értenek egyet a testnevelésórák és a terror egy kalap alá vételével.
Ezt egyébiránt meg akartam fogalmazni én is, hogy nem hiszek az „azért nem sportolok mert gimiben elvették a kedvemet” dologban. 120 kiló voltam anno a suliban, ma pedig 81 kilósan kerékpározok, úszok, futok, kendo-zok. A #TesiTerror létezik, de önmagunknak hazudni csúnya dolog.
Mások arról számoltak be, hogy a tesiórák mindig is a „megmentőik” voltak a többi száraz óra között.
A gimimben, amiről nem sok jó emléket tudok felmutatni, a legjobbak között van Jutka néni és a tesi órái. Mindenkit a képességei szerint mért, ha küzdöttél és nem csaltad el az órákat ötös voltál. Bárcsak több Jutka nénije lenne ennek az országnak.
Rossz példát mutat a szülő?
Megkérdeztük a Testnevelési Egyetemet, az elmúlt évek során mennyiben változott a testnevelés-oktatás, vannak-e olyan eljárások, amelyek 10-20 évvel ezelőtt még bevett módszerek voltak, azonban ma már nem alkalmaznák őket az oktatók, illetve hozzájuk milyen visszajelzések érkeztek az elmúlt napokban.
A kommunikációs osztály vezetőjétől konkrét választ nem kaptunk a kérdésinkre, ám mint írta, a testnevelésóra egy szervezeti keret, ami önmagában nem teheti se jobbá, se rosszabbá az ott folyó nevelő-oktató munkát.
Megjegyezte, hogy „sajnálatos módon” elég gyakori, hogy a szülők felmentik a gyermeküket a testnevelésóra alól, azonban véleményük szerint ezzel rosszat tesznek nekik.
Rossz példát mutat a szülő azzal, hogy segít a gyereknek „megúszni” a testnevelésórát.
Az egyetem válaszában kitért arra is, hogy az iskolai testnevelés középpontjában két szereplő található, a tanuló és a tanár, a tanulás és a tanítás.
Sokfélék a gyerekek, mint ahogy sokfélék a tanárok is. A tanulók pszichomotoros jellemzői, például gyorsaságuk, erejük, állóképességük vagy ügyességük ugyanúgy különbözőek, mint az értelmi vagy az érzelmi-akarati vonásaik. A testnevelő tanárok sem egyformák, mint ahogy más szakmabeliek sem. Ez azonban semmi esetre sem jelentheti alapját téves, eltúlzott általánosítások megvonásának.
Hozzátette, a gyerekek szeretik a testnevelésórát ott, ahol jó a tanító és a tanár, de ezt a közhelyes kijelentést bármely más tantárgyra vonatkozóan is megtehetjük. „És fordítva is igaz: nem szeretik a tantárgyat, ha nem jó a pedagógus. Az egész tevékenységháló középpontjában a pedagógus áll, annak személyisége, elszántsága, hivatástudata és szakmai felkészültsége.”
Ezzel a kollégák túlnyomó többségénél semmilyen probléma nincs!
– írta az intézmény válaszában.
Zárásként leszögezte: a testnevelést oktatni ugyanolyan kihívás, mint a többi tudást átadni.
Kiemelt képünk illusztráció, fotó: MTI Fotó/Koszticsák Szilárd
