Pár hete úgy volt Gyöngyösön, az erőműves, pucérnaptáros riportunk estéjén a Tutti-Frutti kocsmában, hogy Katz videós itta a vodka-sör menüt a szigorú Kaszás Laci szénőrlő-karbantartóval, mi pedig szprájtoztunk Bielik fotóssal, valakinek vezetni is kell az autót.
A Heves megyei kettes választókerületet bemutató csatateres riportsorozatunk mostani darabjában szeszt váltunk, lévén dolgozatunk a Mátra-aljai szőlészetet és borászatot tántorogja körül.
Eláruljuk, hogy e munkának álcázott züllés során Bielik barátunkat is elveszítette a józan oldal.
Kora reggel házibrendivel, vagyis pillepalackból szervírozott, meggyágyon érlelt szőlőpárlattal nyitunk Gyöngyöspatán, a nap vége pedig az életünk tán legjobb fehérboraival való ismerkedésbe torkollik Abasáron, egy vikingre szőrösödött, Michelin-csillagos éttermekbe szállító iskolaigazgató bioborászatában. A kettő között sztorizás Gyöngyöstarjánban az év borászával, majd Farkasmályon koccintás egy kollégájával, aki valamikor tán szintén az év borásza lesz.
Vegyük sorra akadályversenyünk állomásait.
Legutóbb 2014 elején jártunk Gyöngyöspatán, választási kampányban. A megnéppártosodás előtti Jobbik cigányozó gárdafelvonulása volt látogatásunk apropója, és Maka Zoltán személyében kapásból a község tán legnagyobb szívű polgárát sikerült megszólítanunk. Hamar a pincéjében találtuk magunkat, ahol megtudtuk, hogy a gazda szobafestő, borász, valamint futballista. Kapus volt a Pata csapatában, ahol cigány és nem cigány sporttársakkal együtt hajtott a Gyöngyöspata KSK piros-kék színeiért. Sőt. Maka Zoltán, aki mellesleg nem roma, úgy ölthetett magára címeres nemzeti mezt, hogy egy patai csapattársa beprotezsálta őt a magyar cigányválogatottba.
Négy hosszú év telt el azóta, de a bánatos tekintetű, ám mégis életvidám Maka mesteren alig fog az idő. A pincéje pedig, mint volt: zsúfolva patai relikviákkal, faragványokkal, oklevelekkel, az első háború előtti fotók keretezett másolataival. Két új szerzeményt fedezünk föl, egy 2017-es olaszrizlinget illető díjat és egy 1880-as, muzeális hordódongát.
A boltíven most is nemespenész él, régi vendégek pénzérméi laknak a szürke vattában. A könyöklőn harmincéves lap, rajta filctollal, Maka úr édesapja által írt szöveg: „Tűz esetén kérjük azonnal megfordítani.” Az utolsó fordítás állítólag 1998-ban, a helyi plébánossal esett, és az atya a következőt olvashatta: „Ne most, te, marha, csak tűz esetén.” Röhögés támadt belőle, ilyen hely a pince, mindent megviccesít.
Zoli bácsi elköveti azt a hibát, vagy mit, hogy reggel nyolckor megkérdezi, kóstolunk-e a borából, nyilván igen a válasz, de alig telik, s apad a lopó, tetéződik a hiba azzal a mondattal, hogy „délelőtt igazából pálinkát kell inni”, amire csakis az jöhet, hogy „abban is benne vagyunk”.
Elindulunk a lejtőn.
Zoli bátyánk régi motoros, apjától, a helyi téesz főborászától leste el a szakmát. Volt ideje kikupálódni: betöltötte az ötvennégyet, amikor az örege 2000-ben átadta neki a pincekulcsot.
Kérdezzük, mi a borászkodás alapja.
„A tisztaság! Az a lényeg. A jappán szentségit!” Így mondja, halkan, somollyal, két pével, jappán, ez nála a heveskedés maximuma.
Kortyolás után kinézünk a szőlőbe, könnyű gyalogtúra ropogós jégpocsolyákon.
Kúsznak föl a dombra a sorok, végükön rongyok, olajba meg orosz kölnibe áztatta őket még az ősszel Zoli bácsi, háztáji tempóban űzve el a szőlőt kedvelő, de a pacsulitól viszolygó szarvasokat, őzeket.
Zoli bácsi a hetvenkettediket tapossa, tervezi megélni a százat, tavaly még új tőkéket ültetett, „olaszt meg kadarkát”. Olyan büszke a birtokára, ennél büszkébbnek lenni nem is lehet. A pincében még azt mesélte fátyolosan, hogy „lejövök, meggyújtom a gyertyákat, végigsétálok, ennél jobb nincs, a japppán szentségit”, most meg a jeges tőkét simogatva suttogja, hogy „nekem az én szőlőm a legszebb, nyáron kint vagyok sötét estig, csoda, amikor megmutatja magát a növény, telepakolva fürtökkel, és hagyja, hogy beszélgessen vele az ember”.
A képre kattintva galéria nyílik:
Amúgy kicsi a birtok, mindössze nyolcszáz kvadrát, alig háromezer négyzetméter, pont tíz hektó bor terem rajta; isteni szerencse, mert épp ez a határ, ami fölött bonyolódik az adminisztráció s jön az adó.
Három-négy nagyságrenddel följebb, Farkasmályon ülünk be Bárdos Benjáminhoz, aki negyven éven át dolgozott az évi százezer hektolitert produkáló nagyrédei gazdaságban, vezette is a borászati üzemet. 2010 óta pedig fiával közösen a saját pincészetét viszi évi háromszázezer palacknyi bort állítva elő, köztük olyanokat, melyek még Bordeaux-ból is rendre díjakat hoznak haza. „Méghozzá úgy, hogy nálam nincs versenybor, csak azzal nevezek, ami kereskedelmi forgalomban is kapható.”
Bárdos úrnak még arra az amatőr kérdésünkre is van poénos válasza, hogy vajon mitől jó egy bor. „Attól, hogy kifizetik.” Meg egy komoly is: „Az idei lesz az ötvenedik szüretem, de az eddigi negyvenkilencből kettő nem volt egyforma se termésben, se borban. Az a titok, hogy mindig ott kell lenni, figyelni, reagálni.”
Van az a közhely, hogy a szocializmus lepusztította a magyar borászatot, a túlterhelt, agyonvegyszerezett tőkéken silány gyümölcs termett, s még a valaha jó nevű Egri bikavér is legföljebb kannás minőséget tudott, nem érdemelte a palackot. Baromság, mondja erre Bárdos Benjámin, aki szerint annak idején is termett jó magyar bor, csak az zömmel exportálódott Nyugatra, a gyöngébb minőség pedig ment a bármit felszívó orosz meg endékás piacra. „Aztán a politika, ostobán, szétverte a nagyüzemeket, mezőgazdaságunk elveszítette a versenyképességét. Nem rendszerváltás zajlott itt, hanem piacváltás. Most is tele a hazai piac olcsó borral, de ahelyett, hogy mi termelnénk és adnánk el, behozzuk literjét kilencven forintért Olaszországból.”
Panaszkodik, hogy nincs, aki művelné a szőlőt.
„A fiatalok külföldön, vagy a környékbeli gyárakban dolgoznak kétszázezer forintos fizetésért, amivel nem tudjuk felvenni a versenyt, napi hatezernél képtelenség többet kigazdálkodni a napszámosnak.”
Pár kilométerre a Bárdos-pincétől asszonyok metszik más szőlőjét a Gyöngyöstarjánba vezető út mellett, napszámban, tényleg hatezer nettóért.
Más a körömcsipeszt csattogtatja úgy, ahogy ők metszőollót. Régi brigád, kilenc, hetvenes barátnő Nagyrédéről, a Zrínyi útról, nyugdíjasok, sok réteg polárban, kifogástalan kendőkben, gondozott szemöldökkel, kacagósan.
Csupán a csizmákon döccen a toalett, azokra rongyot tekertek, de nem fázásiból, hanem hogy ne tapadjon kilónyi sár a gumitalpakra.
Rácsodálkozunk a fagyra fittyet hányó munkára.
– Januárban már lehet metszeni?
– Kell. Már novemberben is lehet.
– Más csak februárban kezdi, nehogy elfagyjon.
– Ja, akinek kevés a szőleje, ráér.
Úgy évi hatvan napot dolgoznak ezen a „fain, tizennégy hektáros” ültetvényen, kezdik a metszéssel, aztán kötöznek, kacsolnak, ha elérkezik az ideje, hónaljhajtást törnek, végül szüretelnek. Plusz többségüknek van saját szőlője, felvásárlásra termelnek, néha meg is éri a munka, tavaly százharminc forintot kaptak a szürkebarát kilójáért, nyolcvanötöt a szilvániért.
Ami, köztünk szólva, botrány.
Meg nem nevezhető, lelkiismeret sújtotta borász mesélte nekünk, hogy ilyen ár mellett rosszabb évben ingyen dolgoznak a gazdák. A felvásárlók kartelleznek, olyan árat szabnak, hogy épp meg ne fulladjon a paraszt. „A borászok pedig bolondok lennének többet fizetni a kupecek belőtte pénznél. Egy kiló szőlőből hét deci must jön ki, s mire bor lesz belőle, adják palackját ezerért, kettőért, háromért. A nyomorult meg rakkol kint fagyban, kánikulában. Tán ideje felnézni a melóból, össze kéne fogni.”
Összefogás. Mátra-alján újabban ez a varázsszó.
Összefogásról beszélt Maka Zoli bácsi, közösen szervezett kóstoltatásokat szorgalmazva. Összefogást akar Bárdos Benjámin, osztrák, német példát hozva, mert bezzeg Nyugaton természetes, hogy az egyik gazda munka végeztével átadja a traktort a szomszédjának, az meg majd a következőnek, ugyanis szövetkezetet alapítottak közös gépparkkal, közös értékesítéssel: „Villány is úgy lett név, hogy három-négy komoly borász kitalálta, mi legyen, onnantól a vitákat házon belül intézik, kifelé csak a jót mondják, a kerékkötőket pedig kizárják. Nem megy máshogy.”
És összefogáspárti a legfrissebb Év Borásza, Szőke Mátyás is, ő az első mátrai, aki elnyerte a címet, nagy ember, hatvan hektáron évi háromezer hektó bort produkál; hozzá indultunk Gyöngyöstarjánba.
„Közös pénz, közös döntések, közös marketing, ez kell. Meghirdetni, hogy a fővárosból, a Hősök teréről szombat reggel nyolckor indul három busz, azt’ gyerünk, adjunk egész napos programot étellel, itallal, bemutatóval. Meg mutassuk magunkat a sajtóban.”
És rutinosan teletölti a poharakat.
Pincéje makulátlan, palackozójában nem él meg a baktérium, reggelente százharminc fokos szárazgőzzel fújatja át a rendszert. Úgy véli, túl kevés a borász, „1990 környékén csak néhányaknak volt bátorságuk vállalkozásba fogni, a gazdák ahhoz szoktak, hogy a téesz mindent elintéz helyettük, még az értékesítést is, és nem vették észre, hogy vége a régi világnak ”.
Szőke úr gépész, harminc évig igazgatott ipari főágazatot, panelházakhoz gyártott sablont, a magyar honvédségnek rakétatárolót, szovjeteknek hadiműtőasztalt, a NATO-nak reptéri hóekét. Aztán a rendszerváltásnál visszaigényelte szülei egykor elvett földjét, „lepukkant, a téesz által leharcolt szőlő állt rajta”, s nekiállt borászkodni.
Már az első boraival befért pár nagy pesti szállodába, 1994-ben Svédországba exportált, aztán mindenfelé, 2001 óta pedig Kaliforniában is kapható Szőke.
Tisztaságmániája mellett minőségfetisiszta. „Jó bort csinálni nem sokkal munkaigényesebb, mint rosszat, csak oda kell figyelni.”
Hát, ha minőség, akkor be kell nézni egy kicsihez, a Levente pincészetbe.
„Csákó, iga bá’!” Így köszön Major Leventére egy alsós kölyök, pacsiznak hozzá.
Az Abasári iskolában vagyunk, ahol Major Levente az igazgató. Ő maga is itt végezte az általánost, aztán Debrecenben szerzett geográfus, majd földrajztanári diplomát, utóbb közgazdasági és mezőgazdasági tanulmányokat végzett. Fővárosi gimnáziumban dolgozott, aztán 2014-ben megpályázta a községi általános vezetését, s nyert.
Szabad, kreatív intézményt álmodott, csinált. A folyosón kartonlapra zsinórírt szövegek illusztrálják az ars poeticát: „Képes vagy rá”, „Büszke vagyok rád”, „Kérem szépen”, „Köszönöm szépen”, „Elnézést”, „Csak így tovább”.
A magoltatásból nem kér, a házi feladatot nem komálja, tanári kiabálás nincs. „Nem kell a terror, nem kell a bárd, a lényeg, hogy ne vegyük el a gyerek kedvét az iskolától meg a tanulástól. Több tapad rá, ha szívesen jár be. Akkor dolgozunk jól, ha ő maga akarja felfedezni a világot, s mi ehhez a kezébe adjuk az eszközöket. Azzal már elégedett vagyok, ha úgy megy ki innen, hogy érti, amit olvas, felfogja, mit jelent az, hogy hetvennyolc százalék, ja, és ha boldog.”
Tankönyvnek nem barátja. „Az ötödikes természetismeretben kiemelés magyarázza a búza kaszattermését. Egy ötödikesnek. Minek? Inkább gyerünk ki a szabadba.”
Pályázik, ahová csak lehet, szereti őt a tankerület, kölcsönös az érzés, és lehetőleg arra költi a pénzt, amit ő tart jónak, „a múltkor fénymásolóra meg patronra kaptuk a keretet, de kisírtam, hogy rollereket vehessünk, most már az is van”.
Úgy néz ki, mint egy viking. A minap Olaszországban járt, egy esti bulin sorra oldalaztak hozzá szelfizni a helyiek. „Azt hajtogatták röhögve, hogy Thor, Thor Ragnarok. Adtak egy-egy eurót, egész szép summa jött össze, de a végén inkább kis Morettiket kértem. Ja, sört, nem lehet mindig bort inni. Pláne nem sajátot, megunja az ember.”
És akkor a pince.
Maka urunk, akinél ugye abszolváltuk a pillepalackos reggelt, hagyja bőven teremni a szőlőt. Bárdos és Szőke úr az óvatos terméskorlátozás híve. Major Levente viszont az öreg tőkék kíméletes kiaknázására tesz. Birtokán negyven-ötvenéves tőkék sorakoznak, egyről nyolcvan deka szőlőnél többet le nem szed, olyikról csak hatvanat.
Bióra hajt, felszívódó vegyszer ohne, kontakttal, kénnel, rézzel lő a kórokozókra.
Birtoka alig három hektár, most telepít mellé még négyet; kapkodás nincs, minden tétel kivárja a beérést, a legfiatalabb vásárolható Levente bor 2014-es.
Nála a gyümölcs a minden. „A borász csak rontani tud. Az a dolga, hogy amit a szőlő adni tud, átmentse a borba.”
Pincészetének jelképe a griffmadár, „az erőt szimbolizálja”. Menő.
Nyilván nemcsak a minőségen, hanem a körítésen, a mentalitáson, a jó dumán, a figurán is múlik, hogy ma már Michelin-csillagos éttermek viszik Levente borát.
Katz kérdezi.
– Ha bárhol bortúrázhatnál, merre indulnál?
– Burgundia. Ott innám a chardonnay-t.
– Burgundiába mikor kell menni?
– Ha összegyűjtöttél sok-sok pénzt.
Ott a pont. Aztán itt is egy. Katz: „Kóstolunk?… Olyan fura, hogy nekem kell föltennem ezt a kérdést.”
És hát akkor kóstoljunk. Illetve kóstoljon Katz videoriporter és Bielik fotóművész.
Levente azt meséli, míg az asztalon mutatkozó kéttucatnyi bontott palack között matat, hogy kizárólag fahordóban, hagyományosan érlel: „De azért a reduktív, könnyű, gépi bort is megiszom, csak nem találok benne fantáziát.”
Rátalál 2016-os Irsaijára, évődik rajta egyet. „Azt a nevet akartam adni neki, hogy OK. Mindenki azt gondolta volna, hogy oké, ez egy fasza bor, ám nem ez a megoldás. Hanem az: Ordas Kurva. Az eleje bumm, az illata fejbe csap, a közepe semmi, az utóíze hosszú. De mélység, az nincs benne, egész egyszerűen alkalmatlan rá, nem kell tőle olyat várni.”
Tölt, Irsait, koccint, szürcsöl. Rátölt.
A ledér kezdést végeláthatatlan olaszrizlingezés követi, összesen további nyolc, igen, nyolc tétel, s nem kóstolóadag, kettőt emelünk ki: a 2015-ös Júdást és kortársát, Barabást. Mindketten szűretlenek, a különbség köztük annyi, hogy utóbbiban a finomseprőt erjedés közben felkavarják, ez a batonázs, így a bor íze elegánsabb, karakteresebb. Júdás született előbb, és mivel szűretlen, félő volt, hogy a seprőtől beopálosodik, vagyis elárulja Leventét, innen a név. Aztán persze nem árulta el, és akkor már felkavaró párja, Barabás sem.
Ahogy fokozódik a hangulat, Levente elárulja, tetoválást tervez magára, sanszos, hogy a griff lesz a minta.
Katz ismét kérdez.
– Hová lesz a tetkó?
– Fogalmam sincs. Egyelőre nincs hozzá test.
– Adjak?
– Áh, olyan nekem is van.
Kettő-egy.
Aztán lesz kettő-kettő és sok-sok, a maligán oly széles horizontot nyit, hogy még a palackozás előtt álló 2016-os rajnai tartálya is megnyittatik a skriblerek előtt, minek következményeit nem áll módunkban a széles közönség elé tárni.
Azt viszont elárulhatjuk, hogy a pinceriportot absztinenciában töltő riporternek volt módja kompenzálni: hazaérve, otthon, éjjel, egymagában, nyugiban végigszürcsölte mindazt, amit kollégái, barátai végigszürcsöltek a Mátra-alja céda Irsaijától a tisztességes Júdásig, Barabásig.
És amikor hajnaltájt a végére ért a parádés menünek, nem kellett keresnie a szavakat, jöttek azok maguktól:
Azt a jappppán szentségit.
