Bárcsak meghalna
– Leülhet az ágyra – mondja K.
– Volt olyan, hogy azt kívánta, bárcsak S. meghalna?
– Igen. Többször is…
– A húga és ön között mennyi a korkülönbség?
– Egy év. Általános iskolás korunkban tanyasi kollégisták voltunk Hajdúböszörményben, és péntekenként kellett eljönni. Ide. Haza… Szégyen. Nagy szégyen. Jártam pszichológushoz is.
– Emlékszik arra, hogy kislánykorában hogyan képzelte az életét?
– Nem. Mert nagyon rossz tanuló voltam. Csak a matematika ment.
– És mit csinál most, negyvennégy évesen?
– Csirkéket nevelek 100-110 ezer forintért.
– Amikor a fiára néz… Eszébe jut-e mindaz, ami történt?
– Van, amikor igen. Igen. Igen.
– Mikor ölelte meg utoljára N.-t, a fiát?
– Nem emlékszem, nem emlékszem…
– Kérem, ne sírjon, nem akartam bántani.
Tényleg jár a kerti budi az erőszaktevőnek?
N. a százéves tanyakerten kívüli világot mutatja, a védett sziki gyepet, amelyet őszelőn is elborít a lila színű vasvirág, és azt mondja:
– Ha hagyjuk, hogy elkórósodjon, akkor egy idő után önmagát pusztítja el a gyep. Ezért kell időnként lekaszálni, elpusztítani, még a vasvirágot is. Errefelé, egészen az erdőig, minden, de minden a nagyapáé. A gyep, a legelő, a mocsár. A mocsárnál bivalyokat lehetne tartani, a legelőkön szürkemarhát… Errefelé ekkora birtoka csak a nagyapának van. Földjei egy része után állami támogatást kap, évente sok milliót. Mégis kell neki még 389 négyzetméter a tanyakertünkből: a füstölő, a góré, a kerti budi. Ó, a nagyapa már évtizedek óta pereskedik a nagymamával.
– Hogyan lehet úgy élni, ha az ember tudja, hogy a nagyapja és az apja is ugyanaz?
– Hát ez nem egyszerű, ha már egyszer így járt az ember… Egy időben figyeltem magamat.
– Miért? Mitől félt?
– Hát hogy az ilyen dolgokból… hogy is mondjam, esetleg szellemi fogyatékosság is lehet. De egy időre elkerültünk Görbeházára, ott jártam az óvodát, az első iskolát, aztán vissza kellett jönnünk ide, amihez kellett idegzet.
– Gyűlöli az apját?
– Nem is tudom, hogy mondjam…nem tudok bosszúlkodni.
Hogy például felépítettünk egy istállót. Eljön a mezsgyéig, a tanyakertig, megnézi, és valamiért följelent minket. Így aztán, hiába keserveskedünk, elmegy a pénz arra, hogy már megint be kell menni a jegyzőhöz, az ügyvédhez. Nagyapa azt szeretné, ha minden rombolódna, vagy legalább nem haladna. Ha semmi sem menne nekünk. Fejős vagyok a Béke-Agrár Szövetkezetnél. Gépi fejős a szarvasmarháknál. 110-120 ezer forintot kapok… Valamikor, gyerekkoromban voltak kecskéim. Ki voltak pányvázva. Mire hazajöttünk, nagyapa hajtókutyája a halálba hajtotta őket. Megtehette. Még minden közös volt, még nem történt meg a vagyonmegosztás. Jószágok tűntek el, lehet mondani, a mai napig is. Ezért akarnám ott hátul az istálló ajtaját megszüntetni, mert éjszaka, hiába vagyunk itthon, ha valaki kinyitja és bevilágít egy zseblámpával, akkor a jószág rögtön oda rohan, mert azt hiszi, már nappal van. Lehetne itt gazdálkodni. Gazdaságilag első osztályú hely: közel a főút, a 35-ös. Hajdúböszörmény se egy kisváros, Debrecen is a közelben van, itt a Hortobágy. Az autópályán két óra alatt bármit föl lehet szállítani Pestre… Jó volna végre egy olyan bírósági ítélet, amin többé senki nem változtathat. Nagyapa ugyanis időnként kihívja a mezőőrt, kihúzkodja a mezsgyét jelölő cövekeket, amiket aztán máshová rakat… Hiszen lehetne másképp is, közösen.
– Közösen?
– Lehet, hogy hosszú távon nem menne. De hát ő is ugyanezen a helyrajzi számú tanyán lakik, csak ötszáz méterrel arrébb. Látja azokat a piros tetejű konténerházakat? Azokban.
– Tényleg nem fordult meg a fejében, hogy megbüntesse az apját?
– Ma már nem ezt hajtom magam előtt. Elvégeztem a szakmunkásképzőt, az erdészetit. Különben is nagyapa, vagyis az apám már hetvenkét éves, és a földjeit ő sem viheti magával. Igen, ami jár, az jár. Igen, én is jártam pszichológushoz két éven át, akkor, amikor nagyapát kiengedték a börtönből, vissza, a tanyára.
– Az unokám akkor volt tizenkét éves – mondja a nagymama. – Az édesanyja, a nagyobbik lányom, a K. személyiségzavaros és depressziós lett, S. meg kijelentette, a K. nem normális, nem képes ellátni a gyermeket. A gyámhatóság végül engem rendelt ki gyámnak. Azért vállaltam, mert S. a fiát állami gondozásba akarta vetetni. Vagy hogy vigyük innen albérletbe. Albérletbe! Azt is tanúk előtt jelentette ki, hogy ha nem viselkedek úgy, ahogyan ő akarja, felakasztat az ukránokkal. Végül a gyámhivatal írt a rendőrségnek, távolítsák már el a házból, a kisfiúra nézve ugyanis veszélyes. Közelében a kisfiú depressziós lett, tikkel… Az apától való teljes szegregációt javasolták. Attól még maradt a tanyakertben, leköltözött a régi házba, szoba-konyha, spájz, és csak akkor ment el ötszáz méterrel arrébb, amikor a régi épület használhatatlanná vált. Az unokám ügygondnoka kérte azt is, járuljak hozzá, hadd fordulhassanak bírósághoz. Nem vagyoni kártérítésként hatmillió forintot kértek a kisfiúnak, amit az apa, S. fizetett volna meg.
Hány milliót ér egy erőszak? Hatot? Hármat? Semmit?
Az ügygondnok a bírósági tárgyaláson arról beszélt, hogy a kiskorú N. számára a születés áldásos volt, de egyben csapás is, hiszen magában hordozta a bűnt, ami a fogantatásához vezetett. És mivel fogantatása erőszakos közösüléssel történt, ezért sérültek a jogai az emberi méltósághoz, az egészséghez, a teljes és egészséges családban való éléshez. Az elsőfokú bíróság a kisfiúnak három millió forintot ítélt meg. Csakhogy a nagyapa, vagyis az apa fellebbezett. Több mindenre hivatkozott, például arra, kisfia egészségi problémáiért nem őt terheli a felelősség. Az ügy másodfokra került, és a Debreceni Ítélőtábla végül nem tartotta megalapozottnak a nem vagyoni kártérítést:
„A magzat jogilag nem ember, alkotmányjogi jogalanyisága nincsen…(…) A személyiségi jogok teljessége csak az élve születés pillanatától illetik meg. Különben is egy gyermek nem választhatja meg a szüleit, a családját. A kiskorúnak nem volt alanyi joga a teljes és ideális családba születéshez. (…) Életminőségének esélyei csak a számára sorszerűen rendelt családban, annak terhei és korlátai között realizálódhatnak.”
Az ügygondnok hiába hivatkozott arra, hogy a kisfiú pszichikai értelemben vett fogyatékossággal született, és hiába citálta azt is, amit Lábady Tamás alkotmánybíró fogalmazott meg párhuzamos véleményként: „nem a születés a kezdőpontja a jogalanyiságnak, hanem a fogamzás. Aki megfogant, az jogképes; emberi létéből és méltóságából fakad alanyi joga a megszületéshez. A magzat tehát nemcsak genetikailag, biológiailag (és erkölcsileg), de jogi, alkotmányos-értelemben is ember, jogalany.”
– A Debreceni Ítélőtábla – magyarázza a nagymama – azt állapította meg, hogy a gyerek nem szenvedett az anyja hasában, ezért nem is károsulhatott, mivelhogy ott még nem ember a magzat, vagyis nem jár egyetlen forint sem… Amikor a volt férjemet, S.-t elítélték, a nászasszonyom is elment ügyvédhez, és azt kérdezte, mi illetné őket a K. liliomtiprásáért. Összesen mennyi pénz. Amikor aztán az ügyvéd elmagyarázta, hogy semmi, hazament, és a fia, P. L. földig verte a feleségét, a lányomat. Azonnal elváltak, a lányom meg a kisfiúval visszajött a tanyára.
– A büntetőeljárás hat évig tartott. Közben volt, hogy elmenekültünk egy másik tanyára. Ott a lányom, K. azt mondta: „Anya, olyan jó. Mert itt, ha magam vagyok, akkor se görcsöl a gyomrom.” De S. utánunk nyúlt, s csak vissza kellett jönnünk. A válás a vagyonmegosztással nyolc évig tartott, de ő máig pereskedik. A hivatalnak meg mi a felfogása? Amelyik tovább él, az győz. Én meg csodálkozom, hiszen a tanyakert ügyében a Legfelsőbb Bíróság már 2009-ben meghozta a jogerős ítéletét. Nem értem, ebbe hogy piszkálhat bele egy városi bíróság…
– Nem lenne jobb megszabadulni ettől a tanyától, és máshol új életet kezdeni?
– Bűnhődnie?
– A lányom, K. próbált új életet kezdeni, de tudja, ha van egy kis összekoccanás, végül mindenki azt a dolgot löki a fejéhez. A lányomnak azóta született egy kislánya, itt él velünk a tanyán. Reggelente negyven-ötven tanyasi gyerek indul Böszörménybe, az iskolába. Képzelje, múltkor a kislány avval jött haza, hogy látta nagyapát meztelenül. Merthogy így fürdik az udvaron, a lavórban, és az útról láthatja bárki.
– Sosem gondolt arra, hogy… S.-t meg kéne ölni?
– Nem. Éljen csak soká, és szenvedjen. Ezt kívánom. Hogy jöjjön már el végre ennek is az ideje.
