Belföld

Mama, te azért szenvedsz, amiért én vagyok – egy hortobágyi család rémdrámája

Scipiades Erzsébet
Bielik István
Scipiades ErzsébetBielik István

2017. 10. 19. 11:14

A következő történetet Kelet-Magyarországon találtuk, de játszódhatna máshol is. Arról szól, hogyan épül be az erőszak egy család életébe, olyan szervesen, hogy talán soha nem tudnak szabadulni tőle. Az első rész az anyuka és megerőszakolt lánya, a második főleg az erőszakból született unoka szemszögéből meséli el a drámát. A történet durva, de nem öncélú: azt szeretnénk bemutatni, hová vezethet a családon belüli szexuális és lelki erőszak, és milyen jogi és pszichológiai nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki szexuális erőszak áldozata lesz és annak, aki ilyen aktusból születik. A második részt holnap közöljük.
Korábban a témában:

Először a Szandokánnak becézett nyolc és fél éves tanyasi kisfiú halt meg. Aztán az apa, G. S. megerőszakolta a tizenegy éves lányát, K.-t, és ezzel kezdetét vette egy máig tartó rémtörténet. A vagyonmegosztásról döntő bíróság ugyanis az apát, aki öt év után szabadult a Váci Fegyház és Börtönből, visszahelyezte a közös tanyára, a kétszobás családi házba. És attól fogva az egyik szobában lakott a lány és az ő szexuális erőszakból megszületett kisfia; a másikban G.  S., aki éveken át erőszakolta a lányát; az előszobában lévő ágyon pedig az egykori feleség, S.-né aludt, aki a történtek miatt idegösszeomlást kapott.

A szépséges Hortobágyon járunk, a Keleti-főcsatorna közelében. Előttünk mocsár, az előtt pedig, ameddig a szem ellát, a vasvirágjáról híres sziki gyep terül el. A tanya előtt két póniló legel. Az egyiknek, a Tündinek már jó nagy a hasa, nemsokára kicsi póni születik. A kerítés mellett pulykafejű kacsák rohannak át, nyílik a kapu, belépünk a tanyára, a százéves tanyakertbe, ahol valamikor öttagú család élt boldogan: apa, anya, két kislány meg a Szandokánnak becézett kisfiú, aki nyolc és fél éves korában egyszer csak meghalt.

– Az első tragédia – mondja G. S.-né és a hangja elcsuklik – május tizenegyedikén történt. Nehezen tudtuk elviselni, főképp én, azt meg már végképp nem értettem, miért mondja a férjem, amikor sírva magához ölelt: „Ez még csak a kezdet!” Iskolaidő volt, a gyerekek busszal érkeztek a pródi elágazásig. Leszálltak, s a rendőrség azt állapította meg, hogy a gyerek, a Szandokán az álló busz mögül szaladt ki az úttestre. Még megvan a jegyzőkönyv, ami úgy kezdődik, a gyereknek megnézték a véralkoholszintjét. Egy nyolc és fél éves gyerekét? A gázoló véralkoholszintje meg sehol nem szerepelt a jegyzőkönyvben, holott csak azért ült mellette egy másik ember, nehogy elaludjon… Akkoriban a tanyasi gyerekek még hetes kollégiumban laktak, Hajdúböszörményben. A férjemmel sokat jártunk vásározni, piacozni a jószággal. Volt egy fehér Trabant kombink, és ha péntekenként Böszörményben jártunk, akkor a kollégiumból mi vittük haza a gyerekeket. Csakhogy Búza tanárnő, Isten nyugosztalja, ennek egyáltalán nem örült. Mert ugye mi megtehetjük ezt, a többi tanyasi szülő meg nem. A rend az rend, vonatkozzon mindenkire, különben is, jelentette ki Búza tanárnő, a busz rovására megy, ha onnan kivesznek három gyereket. A legszörnyűbb az volt, hogy mi azon a napon is Böszörményben jártunk, onnan mentünk vissza a tanyára, én aztán kifele, egy laposra, hogy megitassam és kipányvázzam a marhákat… Épp rendeztem le az állatokat, amikor jött a szomszéd, Pali bácsi, motorral, és azt mondta, menjek hazafele. Egyszerre olyan érdekesen éreztem magam, mert arra még emlékeztem, hogy felengedtem a jószágokat, de hogy le is pányváztam volna… Akkor már hallottam, hogy borzalmasan szirénázik egy mentő. Jaj, drága Jóistenem, micsoda baleset történhetett az elágazásnál! Azon a napon a buszról tizenegy gyermek szállt le, de csak a mi három gyerekünknek kellett általjönnie az úttesten… És megint föltűnt a motor, rajta Pali bácsi, aki azt kiáltotta: „Nagy baj történt ám magoknál!” Micsoda?

„Elütötték a gyermeket, menjünk gyorsan, mert vinné a mentő, de az apja nem engedi.” Ülök a motoron, nem látom a mentőt, csak azt, ahogy a tömegből a gyerek apját kifordítják, ő pedig csap egyet a kezével, lemondón…

Fotó: 24.hu / Bielik István
G. S.-né Fotó: 24.hu / Bielik István

– Kér egy kis vizet?

…nekem a gyermeket sosem mutatták meg halva. Még akkor sem, amikor mennünk kellett a boncmesterhez, bevinni a kisfiam ruháját. A férjem megállított, hogy ő ám ott volt a helyszínen, magában, széjjelnézni, és talált valamit.

– Mit?

– Hát hogy ő azt nem mondja meg, mert ő azt őrzi. A gyerekhez tartozik? – kérdeztem félve. Hát egy koponyadarab volt.

– Egy koponyadarab?

– Azt őrizgette a zsebkendőjébe csavarva. Adjad vissza, kérleltem, adjad oda a boncmesternek, különben sosem nyugszol meg.

Akkoriban úgy voltunk, hogy elválunk, mert éjszakánként én ki-kijártam az útra, ahol a gyermeket elütötték, de előtte a kis pizsamáját betettem az ágyba, elrendezgettem, mintha csak aludna, és a ruháit is mindig szellőztettem, mostam. A férjem azt mondta, ő ezt nem bírja, és arról beszélt, ez még csak a kezdet. De hogy minek a kezdete, azt ’94. január 24-én tudtam meg, amikor jöttek érte a rendőrök, merthogy molesztálta a kislányomat. Erőszakolta a mi lányunkat, éveken át, hétvégeken, amikor hazajött a hetes kollégiumból. Én meg nem tudtam, nem vettem észre semmit, mert… ott volt a föld, a sok jószág.

Csak azt láttam, hogy ez a lány mindig olyan furcsa. Az iskola is jelezte: nem játszik, nem beszél a többi gyerekkel. Hát hiszen itthon is ugyanez volt. Ha jöttek hozzánk, már előre imádkoztam, legalább a száját nyissa ki, legalább annyit mondjon, csókolom, szerbusz. De ez senkihez nem szólt, nem beszélt. Kértem segítséget az iskolától, mondják meg, hová, merre vigyük, hol gyógyítanák ki. A férjem meg mindig jött velünk. Együtt vittük a gyereket orvostól orvosig, együtt kértük, derítsék ki, mi történhetett a kislánnyal. Még egy debreceni pszichológushoz is elvittük, aki ránk nézett és azt mondta: többet kéne foglalkozni a gyerekkel. A debreceni sógornőm meg azt hajtogatta: „Bele kell törődnötök, a sors ezt mérte rátok.”

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

– Mit?

– Hát hogy ilyen visszahúzódó, és nem beszél. Egy másik orvos környezetváltozást javasolt. Szakítsuk ki otthonról, hátha idegenben megnyugszik. Mondtam a lányomnak, válasszon, melyik osztálytársához szeretne elmenni egy hétre, aztán indultunk is a férjemmel megismerni a szülőket, s a vendégkislányt egy-két napra magunkkal hoztuk. De ugye jószágoltunk, és a férjem másnapra elvállalt egy fuvart Debrecenbe, ahová nekem kellett mennem, ő pedig maradt a tanyán a kislányokkal. Hajnali két órakor indultam el, jövök vissza déli egykor, látom, a lucernához még hozzá sincs nyúlva, a férjem meg mondja, ó, hát elaludtunk, de tudom-e, hogy máris mennünk kell négy borjúért Margitára, a margitai Bágyra. Elindultunk. Este tízre értünk haza, a villanyok égtek, a vendégkislány meg azt mondta: „Katika néni, tessék engem haza vinni. Most.” Most? Éjnek idején? Azon a köves úton? Az erdő közepén? De a kislány csak hajtogatta, ő itt nem fekszik le, ő itt nem marad, inkább nekivág egyedül, gyalog. És senki nem árulta el, mi történt. Hát hogy a férjem az egyik kislányunkat kiküldte a disznókhoz, a másikat a tehenekhez, a vendégkislányhoz meg odafeküdt, mire az sikoltva elrohant a kisebbik lányhoz… Nem volt mit tenni, vittem haza a vendégkislányt éjjel, a köves úton, át az erdőn. Otthon a szüleinek, de csak nekik, mindent elmondott, azoknak meg volt bőr a képükön, s mintha mi sem történt volna, továbbra is elfogadták a meghívásainkat névnapra, disznótorra.

Végül a kisebbik lányunk, árulta el, hogy ő tudja, mire képes az apjuk, és miket csinál. Nem hittem el. Ez csak egy kitalált szituáció, gondoltam, hiszen én is tanyán nőttem fel, két kilométerre innen, hatan voltunk testvérek, három fiú, három lány, mindannyian egy szobában aludtunk, a szüleinket sosem láttuk mezítelenül.

A kisebbik lányunk egyszer vallomást is tett a nyomozóknak, aztán kijelentette, a bíróságon nem jelenik meg. De nekem elmondta, hogy őt is akarta volna az apja… Idegösszeroppanást kaptam, és a főorvosnő azonnal fölmentett a tárgyalásokra való járástól: az ideg- és elmeosztályon tizenegy hetet töltöttem, és azután is még két évig kezelt.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

– A nagyobbik lány is elmondta, mit csinált vele az apja?

– Nekem nem. Miköztünk jó darabig nagy űr volt. Szégyen vagy sem, de én többé egyik lányomat sem akartam látni.

– De hát ők… Áldozatok.

– Akkor mire kellettem én, mire voltam jó? Hogy az anyagi javakat megteremtsem?

– De hát a férje a saját tizenegy éves kislányát használta.

– Engemet már úgy vett el feleségül… hogy fejezzem ki… hát hogy én már akkor terhes voltam. Evvel a gyerekkel, a K.-val. Mert volt egy udvarlóm három éven át, csakhogy a szülei ellenezték a kapcsolatunkat, és ezért találtuk ki, hátha elfogadnak úgy, ha a gyerek már úton lesz, de nem… Közben megismerkedtem S.-sel, aki meg sürgetett, esküdjünk meg, gyorsan. Megesküdtünk 1973. július 7-én, K. pedig megszületett 1973. szeptember 11-én. Ugye én nem tudtam arról, hogy folyt ellene egy eljárás, verekedés végett. Csak jóval később, a bátyjától hallottam, hogy S. engemet a gyerek miatt vett el, mert egy család, egy születendő gyermek enyhítő körülménynek számít. De sosem éreztette velem, hogy K. nem az ő gyermeke. Jól éltünk, gyarapodtunk. A rokonság is irigyelt minket. Egy év múlva megszületett a kisebbik lány, aztán pedig a fiunk, és sosem volt téma, hogy K. nem az ő gyermeke.

Tizennyolc éves koráig, amíg meg nem jelentek a rendőrök, K. nem is tudta, hogy a férjem nem az ő apja…

– Végig azt hitte a lánya, hogy a saját, vér szerinti apja erőszakolja?

– Ide figyeljen, amikor K. terhes lett a férjemtől, a férjem, a tudtomon kívül jutalmazta P. L.-t azért, hogy udvaroljon a lányomnak, aztán pedig, hogy feleségül is vegye. Nem, akkor K. már olyan tizenhat-tizenhét éves volt. Éppen ebédeltünk, amikor észrevettem az orra alatt egy májfoltot, és az arca is olyan fura volt, pont, mint a terheseké. Kérdeztem tőle, baj van? Mire elsírta magát és kiszaladt… Ez a lány mindig olyan furcsa volt. Megmondom a valót, mi máig nem tudunk erről egymással beszélni. Ha ugyanis szóba kerül, azonnal sír, nem mond semmit, én pedig nem tudok megbocsájtani. Pedig a nyomozó elmondta, hogy a férjem milyen terrorban tartotta: ütötte, fenyegette… Csak valahogy mégis mindig ott van előttem a dolog. Hiszen a K. a fiát sem öleli meg. Miért azt büntetik, aki nem is akart megszületni?

Fotó: 24.hu / Bielik István
A fiú, aki erőszakból született Fotó: 24.hu / Bielik István

– Úgy gondolja, hogy az unokája szenved?

– Hát hogyne.

– És az unokája kitől tudta meg, hogy az ő apja valójában a nagyapja, vagyis a nagymamája férje?

– A környéken mindenki beszélte, s amikor egy nap, olyan negyedikes-ötödikes korában úgy jött haza, hogy miért van nagyapa a börtönben, szóltam az iskolában az ifjúságvédőnek, és ekkor beszélt vele erről egy pszichológus. Az unokám mindig azt mondja nekem: „Te, mama, te azért szenvedsz, amiért én vagyok.” Holott annyiszor elmagyaráztam már, hogy a Jóisten nekem őt adta a Szandokán pótlására. Szandokán még csak nyolcéves lehetett, amikor az apjáról, S.-ről azt mondta:

„Anyám, ha én nagy leszek, én ezt agyonütöm, agyonütöm ezt a semmirevaló embert.”

– Az unokája kire hasonlít?

– Külsőre tiszta apja, de a lelke más. Mondom is neki, a tényen mi már nem tudunk változtatni, de sose felejtsd el, vér nem válik vízzé. Bírósági papír van róla, hogy te G. S. törvényes fia vagy. Jó, hát azt is megcsinálta, hogy kidűtötte a puszta seggét a gyerekre és azt kiáltotta: „Húzz ki egy szál szőrt, aztán ki vagy fizetve!” De én akkor is azt mondom az unokámnak: „Eljöhet még az idő, amikor rádöbbensz, mégiscsak ő a te apád. Akkor vegyed fel vele a kapcsolatot, próbáld meg.” Vittem volna én a lányomat felnőtten is pszichológushoz. De még Gödény Sára, az orvosom is azt mondta, akkora nehéz eset, hogy nem tud vele mit kezdeni. Mert nem beszél. Nem mondja el, mi történt, hogy történt, csak mindig sír. Azt is mondta Gödény Sára, képzeljem el, ha én felnőtt fejjel idegösszeomlást kaptam, akkor mit érezhetett egy tizenegy éves kislány… Ide figyeljen, amikor K. orra alatt májfolt lett a terhességtől, a férjem épp pirított tésztalevest készített. Bele volt kushadva a lábosba. Kérdezem, mi újság, tán halottad van? Mire azt mondja, van ám itt nagy újság, a lány terhes. És látom, folyik a szeméből a könny. És mondja, hogy ő már csak arra kíváncsi, a P. L. elveszi-e feleségül a lányt. P. L. valóban akart volna udvarolni, de a férjem elüldözte azzal, hogy hiszen a lány még gyerek, L. meg majd tíz évvel öregebb. Mentem L.-hez, kérdőre vonni, ő meg feleli, hiszen egyszer sem volt úgy a lánnyal. Aztán mégis feleségül vette. Pénzért. Még az özvegy édesanyja is örült, azt mondta, kis mise, nagy mise, majd a keresztelőn megismerkedik a két család. És a kisfiúnak templomi keresztelője lett. És amikor a tiszteletes azt mondta: „szülők, keresztszülők álljanak fel”, a férjem is felállt, mire az idős keresztanyám fölnevetett. P. L. csak arra kellett a férjemnek, hogy nevet szerezzen a fiának, a K. gyerekének, aztán többé már nem volt rá szüksége, és azon igyekezett, hogyan űzze el a tanyáról, a lányomat pedig hogyan használhatná tovább.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

A második részben szó van arról, hogy az erőszakolás pillanatában van-e személyiségi joga a magzatnak. Egy méhmagzatnak van alkotmányos alapjoga? Követelhet-e nem vagyoni kártérítést egy erőszakból született gyermek? Milyen félelmei, gondolatai és tervei vannak annak a ma már 25 éves fiúnak, aki szexuális erőszakból született? És miért fontos az egykori szexuális erőszaktevőnek, hogy a tanyakertből övé legyen a budi, a füstölő, a góré… összesen 389 négyzetméter. Hány négyzetmétert ér négy tönkretett élet?

vissza a címlapra
Budapest, 2017. november 12.
Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter felszólal a Fidesz XXVII., tisztújító kongresszusán a budapesti Hungexpón 2017. november 12-én.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.