A nagy hidegek beálltával, mint arról már írtunk, rengetegen segítik a fedél nélkül élőket. A mínuszok hatalmas veszélyt jelentenek azok számára, akiknek jobb híján otthonuk az utca. Rengetegen élnek napról napra úgy, hogy az egyik legalapvetőbb jogukat, a lakhatáshoz való jogot nem tudják gyakorolni. Szerencsére azok is sokan vannak, akik szeretnének és tudnak is segíteni rajtuk. Ételt osztanak, vagy épp meleg ruhát, takarót visznek a rászorulóknak. Civil szervezetek és magánemberek igyekeznek azért tenni, hogy lehetőleg senki ne fagyjon meg idén télen a szabadban.
A Ferdinánd hídhoz tartozó aluljáróban hárman-négyen próbálják átvészelni a hideget. Azért is nehéz megmondani, mert a belső fal mellett ottjártamkor bár négy takarókupacot láttam, csak kettőből látszott ki bebugyolált tulajdonosuk. A bejárattal szemben lévő falnál Tibor lakik egy kiszuperált matracon.
Neki ez az első fagyos tele itthon annak ellenére, hogy 15 hónapja hajléktalan. Miután a felvett hitelek törlesztőrészleteit nem tudta fizetni, vidéken végleg bezárta az adósságokkal terhelt háza kapuját, vonatra szállt és először Bécsbe, majd Münchenbe utazott. Végül gyalog jutott el Barcelonába. Hajléktalan volt végig, koldult és alkalmi munkákból szerzett pénzt. Menekült a tél elől. Most ismét itthon van és kabátban, takaróban próbálja átvészelni azt. Hogy miért jött haza? Azt mondta, dolga volt. Nem faggattam, szívesebben mesélt szép emlékekről.
Ezzel a mesés részét, a keserédes vándorromantikát le is zárhatom a történetben, hiszen a Corvin negyed aluljárójában csövező Orbánnak hajléktalan körökben sokkal átlagosabb története van.
Nem vicc, sosem viccelne ilyennel, tényleg így hívják. És nem, nem rokona miniszterelnökünknek. Ki gondolná.
Hajléktalan Orbán Sopronból jött Pestre dolgozni. Munkásszállón élt, amíg az őt foglalkoztató cég csődbe nem ment. Most kiszuperált paplanokkal és alkohollal fűti magát. Nem akar hajléktalanszállóra menni, mert fél, hogy kirabolják és tart a tetvektől, bolháktól, amiket másoktól szedhet össze.
A betonon legalább látom, mi van.
Legtöbben még az aluljárókban is a szélvédett helyeket keresik. Könnyű kihűlni, egy beugró, egy bolt előtere megkönnyíti az estéket.
A Blaha aluljáróban viszont nem igazán van ilyen, így egymást kénytelenek melegíteni, ami persze balhékhoz vezet. Senkinek sem jó ez az állapot, de még így is melegebb van, mint a felszínen.
Amelyik aluljáróban üres beugró van,
azt gyorsan elfoglalja valaki, vagy az előző esti lakója tér oda vissza. Legtöbben nappal úton vannak, koldulnak, dolgoznak, guberálnak.
A csövesek, hajléktalanok, fedél nélküliek is emberek, ezért az egyik legfontosabb számukra, hogy emberként is bánjanak velük – mesélte nekem a piros kabátos úr, aki ugyan nem szerette volna, hogy neve és arca megjelenjen, szívesen mesélt.
A történet amit elmondott, valahogy így hangzott:
Arra ébredt egyszer jó pár éve, hogy egy fiatal srác anyázva, köpködve kiabálta, hogy így a büdös csövesek, meg úgy a büdös csövesek. Nem sértődött meg, hallott már cifrábbakat is.
Az esetre fél, vagy talán egy évre a haverja kérdezte őt, hogy ismerős-e neki a fazon, aki épp a falnál ágyaz magának. Felismerte. Miután odament és megkérdezte, emlékszik-e az esetre, a srác hebegett, habogott. Látszott, tudja miről van szó, de tagadta. Pofán vágta.
