Ezek rohadt, szemét, gané állatok. Zsidó, buzi kommunisták. Fasiszta nácik. Földbe kell őket döngölni. Ha már Kun Béla nem végzett velük. Ha már Szamuely Tibor sem.
Így kezdi írását Megyesi Gusztáv az Élet és Irodalomban. A Népszabadságról ír, átvált fejedelmi többesbe.
Ízlelgetjük ezeket a szavakat, de elég nehezen írjuk le őket, nem esnek jól. Valamikor úgy gondoltuk, az ilyen szavakat jólesik majd leírni, a tiltott gyümölcs izgalmával kóstolgatni őket a papíron, enyhe pír költözik az arcunkra, megnő az adrenalinszintünk, a végén boldogsághormon tölti ki minden porcikánkat.
A korszellem most az ilyen szavaknak kedvez, és a publicista elismeri, tudása nem korszerű. Ez neki nem megy, nem tudja. Neki azt tanították még a legjobbak példáján, hogy ne a szöveg legyen alpári, hanem az olvasója indulatos. Most nem kell gondos szöveg, most bezárják a Népszabadságot, ahová ő is írt.
Megyesiben szörnyű indulatok feszülnek, magát is okolja.
Hogy az a stílus, amelyre tanítottak, s korosztályunk legjobbjai ma is így írnak, sőt amit a legjobb fiatal kollegák is művelnek, nem kell senkinek. A szellemesség, a találó hasonlatok, az irónia, a szarkasztikus humor, az irodalmi igényesség, a személyiség fedezete. Hogy ezért veszik egyre kevesebben a lapot.
Így írtok ti 2016-ban
Megyesi nem írja le Bayer Zsolt nevét, de egyértelművé teszi, hogy a Népszabadság egykori, a Magyar Hírlap mostani újságírójáról gondolja azt, ő például tudja, mi kell a népnek.
Hogy a korszerű újságírásban, mint az ötös számú párttagkönyv tulajdonosának munkásságában ki van mondva kertelés nélkül az igazság: hogy aljas, szemét aminosav-gyűjtemény, hazaáruló buzi kommunista, disznó állat, orgoványi erdő. Ez volna a szókimondás, az igazság fölfejtése. Ezek így beszélnek egymás közt, ez a stílusuk, s ez az érvrendszerük.
Megyesi Gusztáv kipróbálja ezt a kocsmai stílust, leírja még a geci szót is, de nem talál benne semmi izgalmat, hiszen nincs kockázata, következménye. Csak azért, hogy teljen a papír, számára ez értelmetlen. Számára a szemét, buzi, zsidó kommunistában sincs semmi félelmetes.
Tudjuk magunkról, amikor a képünkbe vágják, amikor a publicisztikáikban, a hozzászólásaikban nekünk címezve leírják.
Ezek félnek, nagyon
Megyesi Gusztáv szerint a korszellem korszerű tollnokai nemcsak tehetetlen gyűlöletükben, igénytelenségükben írnak így, hanem mert félnek azoktól, akik szellemesen, jól tudnak írni. Az egyik azért fél, mert nem érti, a másik azért, mert nagyon is és tudja, a jó írás megsemmisíti őket, a hazugságaikat és még a végén megszűnnek fontosnak lenni.
Egy valamire való szerkesztőséget, a jó és igaz írást bezárni nem lehet. Az kibújik a réseken, kiszökik az ablaküvegen át is, és terjeszti, megsokszorozza önmagát; s általa a dolgok végül a helyükre kerülnek.
Megyesi Gusztáv írása csak akkor érthető mélységében, ha tudják, hogy volt idő, amikor Bayer Zsolt a Fidesz helyett a Népszabadságot választotta, amelyről a minap ő is írt.
Kolumbia-alsótól a lovagkeresztig
Több mint 20 éve már, hogy egy borús október 21-én megjelent a lapban cikke, amelyben elérkezettnek látta az időt az árulásra:
igen, én, az alapító atyák egyike dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot.
Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón.
Aztán Bayer átment a Simicska-féle Magyar Nemzethez, onnan a Magyar Hírlaphoz, most immár ott írta meg véleményét korábbi munkahelyéről, a Népszabadságról. A lovagkereszttel kitüntetett publicista szerint a veszteséget termelő Népszabadsággal ellentétben a Mediaworks tulajdonában lévő nyolc megyei lap nyereséges, azoknál azért nem tudott fejleszteni a tulajdonos, mert
a megyei napilapok által megtermelt nyereséget gyakorlatilag elvitte a Népszabadság fenntartása. (…) A Népszabadság valamivel több mint hatvan belsős, állandó munkatársa háromszázezer forintos kezdő fizetéssel „termelte” meg a cég veszteségét, ami elvitte a megyei napilapos kollégák fizetésemelését és jobb munkafeltételeit.
Bayer Zsolt némi magyarázattal szolgált azzal kapcsolatban, miért dolgozott a Népszabadságnak kilenc hónapon át, 1993. szeptemberétől 1994. májusáig. Ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön, hogy “nem egészen úgy vannak a dolgok”.
Bayer elhitte Esterházy Péter szavait, aki azt mondta:
Én a Népszabadságban már csak a nevét utálom.
Pedig nem tartozott a lap olvasóközönségéhez, sőt.
Leugrottam rémesen korai órán a 64-es buszról Solymárról jövet a Hűvösvölgyben, és az 56-os busz állomásánál lévő újságárusnál vettem egy Magyar Nemzetet. És a „Moszkváig” átfutotta az emberfia a „Nemzetet”, és látta, hogy kiknél van még „Nemzet”. Azokkal összetartoztál. Akik pedig Népszabadságot szorongattak a hónuk alatt, azok voltak a rohadt, tetves komcsik, akiknek majd szét kell cseszni a fejét.
A publicista szerint S. Lajos adhatta ki a parancsot a Jobbiknak, hogy hangosan sirassák a Népszabadságot. Mert hát
ki az a hülye, aki nem örül egy kicsit annak, hogy a mégiscsak negyven éven át emblematikusan undorító, és fennállása alatt sokkal-sokkal több mint hatvan ember egzisztenciáját tönkretevő, a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb „műhelye” tűnik el talán örökre.
