Délután három óta zajlik a Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend nagykeresztje és a Magyar Érdemrend középkeresztje átadása – komplett cikket szentelünk az eseménynek, pontosabban a névsornak.
Itt és most megjegyezzük, jó napja van mások mellett a saulfiásoknak, a zenész Balázs Fecónak, a színész Benedek Miklósnak, az operaénekes Gulyás Dénesnek, a bíboros Erdő Péternek és az író Csukás Istvánnak.
Tiszteletünk jeléül idekopizzuk Csukás mester örökbecsűjének kezdő bekezdéseit.
Szegény Gombóc Artúr
Pom Pom ült egy ágon. Hogy ki is Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül az ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat.
Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is.
Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is.
– Most olyan nehéz vagyok, mint… mint szegény Gombóc Artúr! – mondta Pom Pom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. – Elmeséljem?
– Igen – mondta Picur. – Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár.
Pom Pom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy Pom Pom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.