Nem értem, minek minden évben újra és újra azon idegeskedni, hogy pár sutyerák jogász, ilyen vagy olyan oldal, mindegy, egykutya, úgynevezett díjakat osztogat, és hogy kinek, és egyáltalán, nem értem, minek ennyit foglalkozni ezekkel a díjakkal, a díjakkal, úgy általában, nem értem, miért gerjed az ember ennyire a díjakra, miért termel annyi vörösvérsejtet az emberekben, ha meghallják, hogy díj, Kossuth-díj, franciakrémes olvad a szájban, Babérkoszorú, édes faszom, hogy csiklandozza a fülem tövit, Nobel-díj, ó, a büszke, tehetséges nemzet, Oscar-díj, uram isten, micsoda szőnyeg, micsoda briliáns, Cameron Diaz Eviannal mossa az arcát, mert Los Angelesben a víz kemény, Győrben is kemény egyébként, és ki tudja, lehet, hogy Fenyő Iván Parádi vízzel mossa a haját, szaporán ver a szív és alig kap levegőt a nép, ha díjat és díjazottat lát, a díj az valami, úristen, valami fényes, és csak neki van, és nagyon megérdemelte már, tényleg nagyon, ő egy díjas egyébként, ő nem akárki, elismerés, munkája elismeréseként, mondják, pedig a díj csak arra jó, hogy az alkotó embert teljesen elbizonytalanítsa vagy vakvágányra terelje és elbassza az életét, nagyobb csapást egy díjnál elképzelni sem lehet, hát nézzék meg, hogyan reagál egy értelmes ember egy díjra, kínjában vigyorog és legszívesebben elásná magát ott helyben, abban a csilláros pokolban, ahol azokkal kénytelen pezsgőzni, éppen azokkal, akiket a legjobban megvet, és akiknek kiszolgáltatottja lett, a díjat pedig a fiókba vágja, és nézzék meg a mosolygó és büszke díjazottat, aki a díjat a lakásában jól látható helyre teszi, és minden hétfőn fényesre törölgeti, és onnantól kezdve, hogy azt a kurva díját megkapta, egyetlen célja van, hogy megfeleljen a díj adományozójának, hogy méltó díjazottként élje tovább életét, és lehetőség szerint még több díjat, vagyis még több rabláncot kapjon, hát ennél visszataszítóbbat el sem lehet képzelni, és azok a helyek, ahol a díjakat átadják, jézus atya úr isten, hát ki érzi ott jól magát, miféle ízléstelenség ez? A Bächer mindig azt mesélte nekem, tudod mi a díj, süsd meg, jövök ki az előadásról, vége van a fellépésnek, oda lép hozzám egy hölgy, egy ötvenes olvasó, mögötte ott áll a férje, nyakkendőben, öltönyben, a hófehér hajával, és azt mondja nekem a nő, közel hajol a fülemhez, hogy a férje meg ne hallja, és azt súgja: egy valamit tudnia kell, ma a legszebb bugyimat vettem fel, majd elrohan, ez a díj, bazdmeg.
