Hatalmas a kődzsungel. Könnyű benne eltévedni, ismerni kell a járást. Mi is óvatosan osonunk, a léptünk nem vet visszhangot a rengetegben. Olyan csodálatos élőlényeket megyünk megnézni stábunkkal, amiket kevesen láttak még ilyen közelről:
A Parlament-rengeteg egyik legismertebb része a 11-es terem, ami olyan, mint a szavannán. Száraz évszakban az utolsó megmaradt pocsolya, ahová odagyűlnek a zsiráfok, gnúk, antilopok, de még a hiénák és rinocéroszok is. Itt nem érezni a békét.
Tüzes szempárok merednek a bársonybozótból előre, lesik az alkalmat, a préda érkezését. Mindenki tudja, valaki veszteni fog ma, valakinek vásárra megy a bőre. De erős a préda marása is, könnyen a támadó veszthet rajta a csatán.
Pedig körülnézve minden idilli: a környező vidék tájképszerű, mintha gyönyörű XVIII. századi festmények lógnának a falakról. Hamar megtaláljuk a prédára leső ragadozókat, hozzájuk hasonlónak tettetve magunkat elmerülünk a kiélezett várakozásban. Izgatott suttogásokat hallani, egymás közt morognak objektívekről és új tévékettős hírigazgatókról, de vibrál a levegő a feszültségtől, mindenki a prédát várja.
Fantasztikus a falka szervezettsége: a feláldozhatóbb egyedek az első sorban kucorognak, a rutinosabbak hátrább ülnek, hogy majd a végén részesüljenek a koncból, amikor az áldozat eléggé legyengült. Hátul az operatőrök utóvédje dolgozik azon, hogy zavartalan legyen a támadás.
Ekkor megjelenik a préda, sőt egyből két példány! Elegáns, sötét bundájuk felkelti a predátorok érdeklődését. Egyikük izgatottan rágcsálni kezdi a saját karmát, az éhség lassan eszét veszi. A fotós felderítők fel-alá szaladgálnak, néha hullámszerűen kattintgatnak párat, ezzel jelezve egymásnak az áldozatok esetleges gyenge pontjait.
Döbbenetes, hol tart az evolúció, e falka tagjai az eszközhasználatot is igénybe veszik, noteszekkel, laptopokkal, sőt botra támasztott digitális kamerával várják, hogy odamarjanak. Sajnos túl nagy zajt csapnak, a prédák tudják, hogy lesnek rájuk, ezért óvatosak: az egyik folyamatosan kommunikál, jelzi, hogy erős és nem esendő, a másik azonban idegesen tekinget körbe-körbe.
Érdekes megfigyelés, hogy a falka korosabb és fiatalabb egyedeket, kanokat és nőstényeket is hoz a vadászatra, de a kicsinyeket még otthon hagyják, féltik őket a túl nagy préda okozta sebektől.
Tárgyalásra van szükség, nem balhéra!
Így sikolt a nappalba könyörgően az egyik áldozatnak kiszemelt vad, de a ragadozók nem fognak tárgyalni. Izzik a februári nap, miközben mindenki tudja, ez öldöklő, akár órákig tartó harc lesz. Lassan lenyugszik a két préda, kommunikálni kezdenek, elengedik magukat. De rosszkor teszik…!
A bozótból hirtelen egy hírtévés ront ki rájuk, nekiesik az egyiknek, nézzék, micsoda agyarak villannak, karmok hasogatnak! Ádáz csata ez, röpködnek a húscafatok (gyermekét, kérjük, most küldje el a készülék elől!), a préda azonban hatásosan visszaveri az első támadást.
Innentől megszűnik az összehangoltság, a ragadozók eszüket vesztve, egyenként rontanak a zsákmányokra, ezzel azonban annak elejtését kockáztatják. Amikor egy magyarhírlapos vagy egy magyaridőkös támad, azok annyira erőtlen kísérletek, hogy sérülés nélkül visszaveri a kiszemelt áldozat. A népszavással és az ertéelklubossal már komolyabb harc alakul ki, de a szervezetlenség miatt a két zsákmány összefogva legyőzi a támadókat.
Rájuk ront még egy négynégynégyes, egy propelleres, egy magyarnemzetes, egy huszonnégyhus, és még többen, de semmit sem érnek el. Megosztott erőkkel vereségre és éhségre vannak ítélve a fülledt csatatéren. Két és fél óra véres-verejtékes küzdelem után a zsákmány egérutat nyer és elinal. A ragadozók lehajtott fejjel kullognak vissza vackaikba.
Ilyen hát az élet a Föld egyik legzordabb zugában, Magyarország parlamentjében. Vad és kiszámíthatatlan, de valahol mégis nemes és fenséges.
