Déja vu
Azzal nyilván mindenki egyetért, hogy a családok minőségi lakáshoz jutása jó cél. A több gyereket vállalók kapjanak több támogatást. Bizonyára nemcsak a pénz dönt arról, hogy a szülők által vágyott gyerekek közül végül hány születik meg ténylegesen, de kétségtelenül erős ösztönzés, ha megfelelő lakhatási lehetőségeket lehet teremteni. Ha pedig a tömegesen létrehozott új családi otthonok révén felpörög az építőipar, rajta keresztül a munkaerőpiac és a gazdaság egésze, az még jobb.
Mindez tulajdonképpen az első Orbán-kormány 2000-2001-es lakástámogatási rendszerének újragondolása, részben más eszközökkel. Az akkori szisztéma Achilles-sarka az évekre elnyúló állami kamattámogatás egyre növekvő mértéke volt. Ezért is aggasztó, hogy az EMMI és az NGM államtitkárai január 2-i sajtótájékoztatójukon elismerték: nem tudják, idén hány tényleges igénylőre és mekkora kiadásra számíthatnak az új támogatási rendszerben.
A 2000-2001-es emlékeket idézi a gazdasági “multiplikátor-hatásra” történő hivatkozás is, vagyis, hogy az építőipari élénkítésnek kedvező hatása lehet más gazdasági ágakra. Ez az ezredfordulón a Matolcsy-féle gazdasági tárca mindent felülíró érve volt, ám a tovagyűrűző pozitív hatást valójában erősen túlbecsülték.
Az első Orbán-kormány idején a lakáshitelezés állami támogatása olyan összegeket emésztett fel, hogy azok kiszorították a költségvetésből az akkor legalább még tervezett bérlakás-építés finanszírozását – legalábbis az eredeti szándékokhoz képest sokkal kevesebb valósult meg.
Ahogyan másfél évtizeddel ezelőtt, úgy most is elsősorban azokat a családokat kedvezményezi a kormány, ahol a szülők stabil munkaerő-piaci pozícióval és a magyar viszonyokhoz képest magasabb keresettel rendelkeznek. A fő kérdés talán nem is az, hogy nekik szükségük van-e a támogatásra, hanem az, hogy egy ilyen konstrukció mellett juthat-e másoknak is figyelem, segítség és pénz.
Gond van bőven
Csak példálózó jelleggel néhány adat:
Mennyiségi lakáshiány évtizedek óta nincs.
Bérlakásban a lakosság alig tizede él, a szociális bérlakások a lakásállomány töredékét teszik ki. Ezeknek csak a minimális részét újítják fel a tulajdonos önkormányzatok és van olyan település, ahol egyáltalán nincs szociális bérlakás. A különböző kategóriájú bérlakások nem kizárólag a hajléktalanságból való kilépés miatt lennének fontosak, hanem például azoknak a vagyontalan fiataloknak is, akik egyelőre nem családot akarnak alapítani, csak elkezdenék az önálló életet.
A lakosság negyedének van valamilyen díjfizetési hátraléka, miközben a kormány tavaly megszüntette a lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás költségvetési finanszírozását. Viszont nem szűntek meg a kilakoltatások.
Több mint egymillió ember él a munkaerőpiac peremén, távol az önerőtől, hitelképességtől és az ezeket feltételül szabó támogatásoktól. A regisztrált álláskeresők többsége nem jogosult ellátásra az új szabályozási feltételek mellett. A szociális ellátásokból is emiatt zártak ki százezernyi embert az utóbbi években.
Beépített kockázatok
A mostani CSOK-ot azok, akiknek nincs tartós munkaviszonyuk vagy társadalombiztosítási jogviszonyuk (ez többnyire szintén a korábbi legális munkaviszonyhoz kapcsolódik), nem igényelhetik a támogatást. A lakástámogatásnál figyelembe vett munkaviszonyba a közfoglalkoztatást nem értik bele. A kormány a foglalkoztatás növekedése kapcsán számol a közmunkásokkal, de a támogatásnál mellőzi őket. Új lakás/ház vásárlása esetén minimális négyzetméter-elvárást fogalmaz meg a kormányrendelet (gyerekszámra vetítve), tehát a nagyméretű és drága új lakások vásárlását támogatja a költségvetés.
Leginkább azok tudják kihasználni ezt a támogatást, akiknek a több gyerek mellett viszonylag magas a jövedelmük, hogy egy nagy lakást fenntartsanak, illetve olyan vagyonnal, vagyontárggyal (például ingatlannal) rendelkeznek, hogy a támogatáson felül szükséges önrészt is elő tudják keríteni. Lehet persze olyan országrészbe költözni, ahol a lakások olcsóbbak, mint a fejlettebb területeken – a súlyos területi egyenlőtlenségek léte közismert -, akkor viszont olyan fejlesztésekre is szükség lenne, amelyek nyomán munkahelyek és színvonalas piaci és közszolgáltatások várják a családokat az új lakáson kívül. Ezek híján inkább a röghöz kötés egy sajátos új technikája lehet az eredmény.
A születésszám növelésére irányuló törekvés jól nyomon követhető a kormányzati intézkedésekben.
Mégpedig minél többet, ezért a támogatási összegben a “nagy ugrás” a harmadik gyereknél következik be. Ám a szülők számára ma általában az első gyerek időzítése és második gyerek vállalása a legégetőbb kérdés – valamint az, miből tartják el a már megszületett gyerekeket. Ésszerűbb lenne tehát kiegyenlítettebben támogatni az első és második gyerek vállalását – még arra is nagyobb esély lenne, hogy tényleg megszülessen a harmadik. További ésszerű lépés lenne a gyereket vállaló családok megélhetésének javítása, vagyis a hitelfelvételre ösztönzés helyett a megélhetést segítő támogatások stabil és igazságos rendszerének kiépítése. Az európai tapasztalatok alapján a kiszámítható családtámogatási rendszer, valamint a férfiak és a nők közötti egyenlőség azok a feltételek, amelyek teljesülése esetén valóban növekszik a népességszám. A bevándorlás népesedési hatása az Orbán-érában aligha jön szóba.
Végső soron, amit eddig tudunk, az arról szól, hogy az új lakástámogatási rendszer – miközben kétségtelenül sokan fognak örülni neki – temérdek pénz elköltése árán fogja növelni a ma is létező jövedelmi, vagyoni és területi egyenlőtlenségeket.
Nem elhanyagolható a kormány által várt építőipari boom korrupciós potenciálja sem. Az orbáni politikai építmény szerves része a rendszerhez tartozó vállalkozók helyzetbe hozása.
Politikai számítás
A kormány számítása mindezek ellenére – vagy talán éppen ezek miatt – beválhat. A családok támogatása politikai adu. Aki kritizálja a támogatási programot, az hamar a család- és nemzetellenesség skatulyájában találja magát. A költségvetési kockázatokat szóvá tevők megszorítás-pártiak lesznek a kormányzati kommunikáció szigorú ítélete szerint. Hozzá kell tenni, a kormány régóta betárazta a neki kedvező címkéket, vagyis nem egyetlen jól irányzott sajtótájékoztatóval nyomul előre, hanem a helyzetnek megfelelően élesíti ki ideológiai és retorikai fegyvereit. Most éppen a család kerül előtérbe, illeszkedve a “keresztény európai értékek” már megszokott sűrű hangoztatásához.
Rendkívül fontos a lakástámogatás határmegvonása, vagyis, hogy ki juthat egyáltalán a közelébe. Nem néhány tucatnyi kedvezményezett, hanem százezernyi lehetséges igénybe vevő került a képbe. Az új támogatási rendszer alkalmas arra, hogy a kormánypárt erősítse és építse bázisát a társadalom legaktívabb rétegeinek körében. Az a felfogás, amit a kormány képvisel, hogy vannak, akik a kiemelt támogatás kategóriájába is beleférnek, mert megdolgoztak érte, a többiek pedig eszerint nyilván nem dolgoztak meg, kifejezetten vonzó lehet sokak számára. Ahogyan az egykulcsos adó és az adókedvezmény ezzel azonos koncepciója is. S persze ettől kezdve a kedvezményezettek anyagilag is érdekeltté válnak abban, hogy ne változzon meg az újraelosztás logikája.
Ha nem csak kívülről “támadják” az országot, de belül is van ideológiai és elosztási feszültség, akkor a kormánypárt tartósan építhet az ellenségképre, meg a különböző csoportok szembeállítására.
