A lakásvédő önkéntesek indokolatlan és durva rendőri erőszakról, a hatóság arányos fellépésről beszél, különben is, ők csak a dolgukat végzik, azért vannak ott, hogy a végrehajtó végre tudjon hajtani. Ő (mármint a végrehajtó) persze szintén csak a dolgát végzi, tudna ő mesélni – mondja -, de inkább nem, az önkormányzat döntött, mennie kell a Lendvai-családnak a harmadik emeleti kis lakásból. Ja, az önkormányzat szintén csak a dolgát végzi, ha hátralék van, akkor hátralék van, eddig tartott a hatalom türelme.
Nem? Hát, jó.
Andrea és férje 1984 óta él a Magdolna utca egyik régi gangos házának harmadik emeletén. Ide születtek a gyerekek, a kisebbik most 12, a nagyobbik érettségizett. A férfi vese- és cukorbeteg, Andrea agytumoros, kezelésre jár, kisebbik fiuk is műtétre vár. Az asszony dolgozik (“a kereskedelemben”, ennyit árul el), úgy-ahogy meg is élnek, az önkormányzati lakást rendben tartják.
A bérleti díjjal elmaradtak, az önkormányzat ezért, ahogy ilyenkor szokta, jogcím nélküli lakáshasználóvá nyilvánította őket és ezzel megsokszorozta a díjat, amit így már pláne képtelenek voltak fizetni. Azóta egyébként kifizették, amit tudtak, de ez nem volt elég. “Az ajtóba csúsztatva találtam meg a papírt”, mondja a nagyobbik fiú, “hát ez már eleve gyanús, hogy valami rossz dolog, fel is volt szépen sorolva, mikor jönnek, meddig maradhatunk, mondom, én ehhez nem értek, csak nem raknak ki, aztán kiderült, hogy igen.”
Ádám egyébként dolgozna, a suli egyelőre parkolópályán. “Mondjuk van egy nagy álmom, Forma 1-es pilóta lennék, vagy, ha az nem, autótervező mérnök. Miért ne? Massa is pizzafutárként kezdte!” Egyelőre barátokhoz megy a kilakoltatás után, aztán meglátja. Nem tudni, mi lesz a többiekkel, “megy mindenki szerteszét, gondolom”. A férj munkásszállóra menne, de oda Andrea nem mehet, a kisfiút állami intézetbe adták.
Tíz után megérkezik a végrehajtó és a rendőrség, a kilakoltatás foganatosítása előkészítésre kerül.
Összeáll A Város Mindenkié aktivistáinak élőlánca is.
“Hang- és képi felvétel készítéséhez kifejezetten nem járulok hozzá, továbbá folyamatban lévő ügyekről nem nyilatkozhatok”, mondja a végrehajtót képviselő férfi. Később elárulja, szívesen eloszlatna pár “népmesei elemet” a sztorival kapcsolatban. Ennyiben maradunk.
“Várjál, fog még kelleni pár ember, nem? Szólok akkor lefele.”
“Nézze, úgyis el fogjuk vinni, jó? Szóval akkor már akár a lábán is jöhetne.”
Nem hat a győzködés, az aktivistákat erőszakkal rángatják el, aki keményen kapaszkodik az ajtófélfába, azt tiszta erőből, aki hagyja magát, azt simán elviszik.
A férfiakat bilincsben, a nőket csak úgy. Tíz embert állítanak elő.
“Meg lehet most már nyugodni, nem mi vagyunk itt a rosszfiúk.” Az aktivisták azért felírják a jelvényszámokat, arról panaszkodnak, hogy a rángatás és a bilincs teljesen indokolatlan.
“Mi csak azért vagyunk itt, hogy a végrehajtó végezhesse a dolgát.”
Aktivisták mentik a család két hörcsögét.
“Összepakoltunk, persze, de hát harminc év nem fér bele pár bőröndbe.” A végrehajtó végül megengedi, hogy harminc napig maradhassanak a család tárgyai, de a lakásba csak ennek lejártakor mehetnek be, addig nem. Úgyhogy a panda megy.
Józsefvárosban nagyüzemben zajlanak a kilakoltatások. Csak csütörtökön ötről számolt be A Város Mindenkié szervezet. Andreáék voltak azok, akik segítséget kértek. Nem magával az eljárással volt baj, hanem azzal, hogy alternatíva nélkül paterolták ki őket. Meg persze a rendőri fellépéssel.
Budapesten egyébként majdnem négyezer üres önkormányzati lakás van, amelyek fenntartása évi kétszázmillióba kerül a városnak. Csak Józsefvárosban háromszáz üres lakás van. A civilek kiszámolták: ha két-két hajléktalant költöztetnének a lakásokba, az évente félmillió forint megtakarítást jelentene, amit így az ellátásukra és a hatósági vegzálásukra költenek az önkormányzatok.
