Belföld

Litkai Gergely: Műtsünk mindenki bőre alá egy gyűlöletcsipet

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2015. 09. 28. 09:32

Mondjunk egy román viccet? „Apám egész életében egyetlen jó tanácsot adott. Ne kövesd el azt a hibát, amit én: ne dugd meg anyádat!” Elég durva? Akkor beszéljünk komolyan a humoristával. Nagyinterjú.
Korábban a témában:

Fáj valami?

Járok kondizni.

Mióta?

Konkrétan ma kezdtem. Még csak állapotfelmérés volt, de az első guggolásnál csúnyán meghúztam magam. Mondjuk nem csoda, nem is emlékszem, mikor guggoltam le utoljára indokolatlanul. Ráadásul egyenes háttal!

Honnan ez a fitneszőrület?

Jövőre leszek negyven, cél, hogy ne a születésnapomon essek pánikba, hanem addigra összeszedjek mindenféle sportsérüléseket, elszakadt a szalagom, három darabban a vállam, ilyenek, amikre tudok hivatkozni, hogy az ötödik ikszbe lépve már miért nem járok le a terembe.

Kapuzárási pánik?

Zárási? Nyitási! Amíg kicsi volt a lányom, mi is azt gondoltuk a feleségemmel, hogy azért üvölt a gyerek, mert kapunyitási pánikja van. Próbálja befogadni a világot, ami hirtelen a lába elé hevert.

Nagy kincs, ha adott a hitvesi egyetértés.

Ismerem a titkot: a házastársi dialógusokban rég nem a megoldást keresem, hanem a kiutat.

24.hu / Neményi Márton

Publicisztikában is ezt az utat jártad be: pár éve megjelent néhány, zömmel nem mókázós írásod a Hír24 Poszt itt-rovatában, vagyis egy darabig kerested a megoldást a „nagy kérdésekre”, de egyszer csak eleged lett. Miért kezdtél bele? És ha már belekezdtél, fél év után miért hagytad abba?

Jó ötletnek tűnt leírnom a komoly gondolataimat, de valahogy mind túl komorra sikeredett. Amitől először én éreztem rosszul magam, aztán az addig palástolni próbált keserűséggel másokat is szomorúbbá tettem. Ráadásul nem volt semmi hatásuk, hiszen aki értette, amiről beszélek, a szöveg elolvasása után is pont úgy értette, aki meg nem értette, továbbra is értetlen maradt.

Idézek egy bekezdést: „Én mindig abban bízom, hogy gondolkodni fognak azon, amit írok. Sőt abban bízom, ha leírok valamit, a világról alkotott képem is megváltozik, hiszen elolvasom azt, amit leírtam. Olvasni és írni is így van értelme, adunk esélyt annak, hogy a szöveg megváltoztasson minket. Sőt, aki kommentet ír, az is megváltozik, vagy elgondolkodik azon, amit olvasott, sőt, amit ő leírt, az is megváltoztatja őt, hiszen attól, hogy leírt valamit, maga is jobban azonosul vele, hiszen már leírta, ott van a corpus delicti, vagy éppen miután leírta, szembesül vele, hogy ez hülyeség.”

Ez optimista!

A szöveg vége kevésbé: „Az író ettől a cikktől például kb. 20 lájkot vár, és legfeljebb 10 kommentet.” Mit gondolsz, végül hány lájkod jött össze?

Tizennyolc?

Kilencvenkilenc!

Ó.

És hány komment?

Nyolc.

Annyi!

Na!

Jöhet egy komment a poszt alól?

Muszáj?

„Bunkóka. Lehet, hogy nem lesz 20 lájkod? Ennyit érsz. szólj a rokonoknak, hogy mentsenek ki a magad ásta gödörből. Bár rád tolhatják a földet is.” Bizonyos Pintér István nevű kommentelőből váltotta ki az írás ezt a reakciót.

Pedig esküszöm, nem az volt a célom, hogy gennyesedő tüskét helyezzek el az olvasóban, ráadásul a talpán. Pár év alatt drasztikusan megváltozott a nyilvánosság szerkezete. Régen az emberek odaléphettek az utcán a híres színészekhez, hogy művész úr, óriási rajongója vagyok. Ha meg nem voltál ilyen szerencsés, maradt az, hogy borítékot, bélyeget venni, levelet írni, kideríteni a címét, elballagni egy postaládához, ami ugye túl nagy erőfeszítés ahhoz, hogy paréj legyél, ráadásul, ha paréj vagy, nem is biztos, hogy képes vagy megszerezni a címet. De az internettel leomlott a technológiai gát, mindenki azonnal, fáradság nélkül közölheti a véleményét. És az oldalon egy sorral egy sor áll szemben. Valaki hiába kétdiplomás, szereti az embereket, hasznos tagja a társadalomnak, ugyanúgy egy sor, mint a paréj. Ami a véleményszabadság oldaláról óriási előrelépés, viszont teljesen téves képet alakít ki a világról, hiszen a hülyékben megerősíti, hogy a hülyeség a valóság. Három lájk már tudományos igazság, a megosztás pedig vastag betűs rész a könyvben. Torzul a tudás. Itt ez a chemtrail-őrület. Vagy a múltkor láttam egy cikket arról, miért kell használt teafiltert rakni a szemedre.

Miért?

Mit tudom én. Nem kattintottam rá. Az internet előtt a hülyeség elszigetelt maradt, ma viszont járvány. Mint amikor megérkeztek Amerikába a telepesek, és fekete himlős pokrócokkal segítették a helyi lakosságot az eltérő kultúrák összecsiszolásában. Egyre több tudásnak vagyunk birtokában, ám ezzel párhuzamosan a tudatlanság is nő, nincs előtte természetes akadály. Netes fórum van rengeteg, de olyan alig, ahol nem anyáznak, hanem valóban ütköztetik véleményüket az emberek. Ami igazából ellentétes a véleményszabadsággal. Ha beviszem a véleményemet a véleménypiacra, összeverekedek valakivel, aztán kijövök ugyanazzal a véleménnyel, akkor nem jön létre vélemény-cserekereskedelem, vagyis nem volt értelme bemenni. Praktikus lenne csinálni egy kommentgenerátort, hogy ne is kelljen átkokon törni a fejüket, hanem csak benyomni, hogy zsidó, fidesznáci, vagy köcsög, vagy hazaáruló állat. Esetleg az lehetne még a megoldás, hogy kommentelés előtt kitöltetünk egy háromkérdéses tesztet, olyanokkal, hogy mi körül kering a Föld, vagy hogy nevezzen meg egy évszakot, ami ősz után következik, és a posztoláshoz mindet el kell találni. Tényleg dől a hülyeség. Egy kertészeti blogban láttam, hogy „szerintem a zsidók nem szeretik a karfiolt”. Kertészeti blog! Egy olyan terület, amiről azt gondolnád, hogy oda nehéz becsempészni a hülyeség és a gyűlölet kombinációját. Szóval ezért hagytam abba. A humor hatékonyabb pálya. A Comedy Central csatornát 2008-ban indítottuk, mindenki azt vágta a fejünkhöz, hogy a kutya se fogja nézni, most meg szeretik, örülnek neki. Ennek van értelme. És ott a Dumaszínház, amivel nyilván nem váltottuk meg a világot, de valamit csak javítottunk ezen az addig nem túl acélos humoriparon.

Másutt Kelet-Európában acélosabb a humor?

Izgalmasabb, mint nálunk.

A Comedy Centralnál dolgoztál szerbekkel, románokkal, oroszokkal, lengyelekkel. Ők min röhögnek?

A lengyelek bevállalósak, a nagyobb ellenállás irányába megy a humor, például mivel erős a katolikus egyház, durvák az egyházas poénok. Ott tök természetes az is, hogy meleg előadók lépnek föl, és bátran beszélnek önmagukról. Nálunk meg nincsenek is meleg előadók, de olyan biztos nincs, aki ezt említeni merné a színpadon. Mi valahogy jobban félünk. Ez egy olyan ország, ahol csak fókuszálni kell a feszkót, s másnap jól megverik az illetőket. Ha holnap azt plakátozná ki a kormány, hogy mindenről a trolibuszsofőrök tehetnek, nyilván két napon belül öt trolibuszsofőrt felrúgnának a lelkes polgárok. Vagy a trolibuszsofőr barátnőjét rúgnák föl. Vagy azt, aki csak úgy néz ki, mint egy trolibuszsofőr, netán csak úgy, mint egy trolibuszsofőr barátnője. Vagy csak piros autóval megy, hiszen az szinte trolibusz. Érezni a gyűlöletsugárzást. A javaslatom az, hogy a pacemaker mintájára műtsünk mindenki bőre alá egy gyűlöletcsipet, és amikor valaki elkezdi üvölteni, hogy „aztakurvaéletszétverlek”, akkor a csip jól kiüti, és nem emlékszik három hétre visszamenőleg semmire. És akkor talán megtanulná, hogy fölösleges gyűlölködni. Vagy a veszélyeztetettek halántékára gyűlöletreset gombot szerelhetnénk, amivel újraindítható az agy.

Az oroszok, a románok, a szerbek hogyan mókáznak?

Az oroszoknál semmi sem tabu, csak a rendszert, na, azt az egyet ne bántsuk. Kisebb hiányosságok felvethetők ugyan, de aki olyat mond, hogy létezhet a putyininál jobb világ, például a nyugati demokrácia, az kimarad a műsorból. Vagy becsipezik. A románok fő jellemzője, hogy iszonyú trágárok. Elmondhatnék egy viccet, de azt nem lehet leírni.

Tegyünk próbát.

Az egyik fellépő ezzel kezdte a műsorát: „Apám egész életében egyetlen jó tanácsot adott. Ne kövesd el azt a hibát, amit én: ne dugd meg anyádat!” Csak így jó napot helyett. Budapestről nézve ez mind a politikai korrektség, mind a női egyenjogúság szempontjából hagy kivánnivalót maga után, nem beszélve arról, hogy a büntetőkódex bizonyos részeit is áthágja… De hát vicces, ti is röhögtök rajta. És ha kicsit mögé gondolsz, hát, ugye, valóban megszívlelendő tanács. A szerbek, horvátok viszont érdekesen, sokszor szofisztikáltan, érzékenyen közelítenek mindenhez, a sűrű közelmúlt a humorban is lenyomatot képez. Dumáltam bosnyák humoristákkal is, ott annyira frissek még a háború ejtette sebek, hogy sok témát nem feszegetnek, ezért a szex visz mindent. Mert az olyan semleges.

24.hu / Neményi Márton

Mitől lehet jobb a magyar humor?

Attól, ha nemcsak szélességük, hanem mélységük is van az anyagoknak. Meg attól, ha belemegyünk a kényes témákba, mert akkor az emberek elfogadják, hogy lehet róluk beszélgetni. Vallásról, melegekről, rasszizmusról ma csak idézeteket szokás megosztani, idiótákat és értelmeseket válogatás nélkül, és ettől mintha légmacskakörmök között élnénk az életünket. Humortechnikailag is csomót lehetne fejlődni, viccesebben, sokoldalúbban dolgozni fel, játszani el a témákat. Ez a cél a Dumaszínházban, ahol egyébként mindig is nálam tehetségesebb embereket próbáltam lehetőséghez juttatni.

Litkai a tehetségek nagy felfedezője?

Fenét. Önös érdekből teszem. Az elég nyomorult, ha te vagy a világítótorony a sötétben, és a te zátonyodra csalogatod a többi hajót. A korábbi világítótornyok közül sokan estek abba a hibába, hogy azt hitték, ők fedeztek fel és találtak ki másokat. Mintha Mengyelejev azt hangoztatná, hogy a periódusos rendszere nélkül nem létezne, mondjuk, a fluor. Én csupán megalkottam a magyar humor új periódusos rendszerét, és ma már mindenki tudja, kik benne az elemek. A Dumaszínház kreatív műhely, ahol időnként jó ötletek születnek. Néha meg rosszak. De legalább hatunk egymásra. Van egy saját színházunk a Corvin sétányon, könnyű megtalálni, pont szemben Andy Vajna intézményével, ami előtt nagyon ízléses tábla áll, kiírva rá, hogy Las Vegas Casino, egyenként akkora betűkkel, mint maga a kaszinó. Nagyon rossz tájékozódási képesség kell ahhoz, hogy ne találj oda. És ha már odataláltál, minket is megtalálsz, csak át kell jönni a sétány másik oldalára.

A Dumaszínházban nem csak humor van.

Hát, de.

Írókat láttam fellépni a múltkor. Esterházyt, Spirót, Péterfy Gergelyt, Csaplár Vilmost, Barnás Ferencet.

Hát az is humorosnak volt szánva… Nem sikerült?

Ja, de.

Olyanokat csinálunk, amik mostanáig hiányoztak a hazai humorból. Van már csomó szkeccses kabarénk remek színészekkel a Jurányiban, lesz előadásunk, amiben csak nők szerepelnek, és lesz vicces musicalünk is.

És a politika? Annyi vicces dologgal szolgál: vak komondor, simicskai gecizés, szélesi ufóhit. Mit tud ehhez hozzátenni a humorista?

Ezeknél valóban csak be kell rúgni a gólvonalra helyezett labdát. Persze, ha nincs kapus, nincs védő és még lesen is lehetsz, nem annyira nagy teljesítmény. A politikában különösen igyekszünk a tények talaján maradni, persze adódnak meglepetések: az ország mennyit nevetett azon, hogy Hagyó Miklós eltette a nokiás dobozokat, most meg kiderült, hogy nem is voltak nokiás dobozok. Sőt, nincs is olyan, hogy nokiás doboz. Ma már tudni, hogy aki először nokiás dobozozott, az ott sem volt a szobában, amikor átadták azokat a nokiás dobozokat. Illetve nem volt ott a szobában, amikor nem adták át. Ezt derítette ki a sajtó meg az igazságszolgáltatás.

A Médiapiacban nyilatkoztad, hogy elégedetlen vagy a sajtóval.

Kis piac ez túl sok szereplővel. És én is csak mint kis olvasó elégedetlenkedhetem. Kevés benne a pénz, piaci alapon lehetetlen megélni, fájó kompromisszumokat kell hozni.

Ha te csinálhatnál hírportált, merre indulnál?

Először is nemet mondanék, mert csinálni nem érdekel, csak fogyasztani. Amúgy hírben is azt tartanám követendőnek, amit Bödőcs Tibor a humorban: annyi előadás – értsd: cikk – szülessen, amennyi jó tud lenni, és nem annyi, amennyire igény támad. A terméskorlátozás jót tesz. Ma menzakaját szolgálnak fel nekünk étel helyett, persze kétszáz forintból is kihozható az ebéd, és ugyanúgy gulyáslevesnek tűnik, csak kevesebb benne a hús és több a nyesedék.

Van jobbos és balos humor?

Van, de amikor remélt haszonért, korábbi elismerésért, juttatásért cserébe, vagy csak mert egy párttal szimpatizálsz, az ő szekerét tolod a színpadon, onnantól az nem annyira szórakoztató. Legalábbis én nem élvezem.

Írtál egy posztot a bizonytalan pártról… Nem emlékszel?

Talán. Nem is tudom. Nem mindig jegyzem meg, amit írok.

„A párt célja a bizonytalanság vagy bármi, ami jobb annál. Már ha van ilyen. De ki tudja… A kampány vezető szlogenje: A jövő esetleg, ha minden jól alakul, akár el is kezdődhet!, illetve a Ha minden rendben lesz, akkor elképzelhető, hogy mások megcsinálják!

Rémlik.

Milyen pártot csinálnál?

Semmilyet.

És ha beépítek egy csipet?

Ez esetben közvetlenül a műtét előtt elgondolkodnék a dolgon. Annak idején részt vettem a Kétfarkú Kutya Párt önkormányzati választási kamukampányában, 2010-ben, sőt én voltam a szóvivő a Kossuth téri nagygyűlésen, Mogács Danit is mi vittük a projektbe hetedik kerületi polgármester-jelöltként, de ő mára már eltávolodott a kamupártpolitikától, saját útját járja. Szerettem az underground jelleget, és megriasztott, amikor igazi párttá alakult. Tehát, ha csip és párt között kell választani, valami olyat hoznék létre, amilyennek a Kétfarkú indult. Olyat, ami az egészet viccre veszi, ami tükröt tart. De azt sem bírnám sokáig. Csodálatos performansz, ha valaki fél lábon áll az utcasarkon. Na de hatvan éven keresztül minden reggel? Az ideológiáról nem tudok nyilatkozni, fogalmam sincs, hány csipetnyi radikalizmus kéne a sikerhez, s mennyi libertariánus attitűd. Megcsináltam a netes politikai tesztet, és teljesen középre jöttem ki. Ilyen centrista vagyok. Szerintem úgy kell élni, írni, gondolkodni, ahogy egy jó keresztény él, ír, gondolkodik. Vagy egy jó zsidó. Vagy muszlim. Vagy bárki jó ember. Egy épeszű ember. Abból jönne ki társadalmilag optimális együttélés. Egyszerűbb lenne úgy létezni, hogy elfogadod a másikat. Nem? A gyűlöletből semmi hasznos nem következik. Kapásból eggyel kevesebb emberrel tudsz beszélgetni az utcán, ha fölszállsz a villamosra, rögtön olyan sarkot kell keresni, ahol nincs hajléktalan, ahol nincs olyan, aki liberálisnak néz ki, nincs, aki Magyar Fórumot olvas, ha még létezik egyáltalán az a lap, nincs, aki Demokratát szorongat, és ha mégis odasodródsz, vigyáznod kell, nehogy beleolvass, s meglásd, épp ki zsidózik a veretes hasábokon. Azért én optimista vagyok. Sokkal jobb emberek vagyunk, mint amit a másikról vagy akár magunkról gondolunk. Csak sokszor egyszerűbb elhinni az ellenkezőjét. Az emberek alakíthatók, előrébb tart a társadalom, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt, legalább arra rájöttünk, attól senki nem lesz, teszem azt, kevésbé magyar, hogy jobbra áll a mozgólépcsőn, vagy kevésbé demokrata attól, hogy előre enged egy nőt az ajtónál. Azt mondjuk gond, hogy egyre inkább az anómia uralkodik: az embereknek fogalmuk sincs arról, mit kéne követni. Platóni barlangban élünk: sokak fejében rég nincs meg az ideális kép arról, hogyan élhetnénk itt, a földi Magyarországon, és csak az árnyékot látják, a valóságot nem, fogalmuk sincs, hogy létezik Nap meg tűz. Ezért felelőtlenség plakátkampányolással olyan üzeneteket beégetni, melyeknek a politikai profiton kívül semmi hasznuk. Nem vagyok puzsérista, nem állítom, hogy minden marketingest ki kell nyírni, de azért némi felelősségtudat a politikában is elkelne. Mi értelme volt magyar plakátszöveggel üzenni Brüsszelnek és a menekülteknek? Aki azt kitalálja, abban nulla a felelősségtudat, nulla az elkötelezettség az iránt, amit csinál. Mintha az orvos azért dolgozna, hogy a betegek mielőbb elhagyják a kórházat, mindegy, hogy élve vagy halva, a statisztikába jó, az ágy ürül, kérem a következőt… Na, de ezzel nem vidítjuk fel az olvasót.

Nem cél.

Hát jó. Én szeretek ilyeneken filozofálni, legalább addig jól érzem magam, amíg úgy teszek, mintha nem tudnám a választ. Szerintem mindenki csinálja meg rendesen a dolgát, és ha marad ideje, önkénteskedjen. És ha még eztán is marad ideje, politizáljon, olvasson könyvet, újságot, hallgasson rádiót. Ehelyett úgy van, hogy mindenki bemegy a munkahelyére, bekapcsolja a gépet, elolvassa valamelyik portált, jól fölizgatja magát, hogy megint nem jár a hetes busz, vagy buzgár fakad a körút felújított aszfaltján. Gondolom, aki miatt felfakadt a buzgár, az is előbb elolvassa a kedvenc portálját, ahelyett, hogy a buzgárral foglalkozna, azt nyilván leszarja, a hetes buszon viszont jól felbassza az agyát. Pedig, ha rendesen tenné le a csövet, vagyis elvégezné a munkáját, aztán otthon fejbe kólintaná a gyereket a leckéje miatt, annyira elfáradna, hogy nem maradna ideje a hetes buszra. Ráadásul nem is lenne min felnyomni az agyát, mert a hetes busz is járna, hiszen a békávésok is elvégeznék a dolgukat. És működne az ország. Aj, már Ady is megírta: a tettek mezejére kéne lépni.

24.hu / Neményi Márton

A humorban mi számít tettnek?

A humorban az a legfőbb tett, ha megtalálod az emberit, az esendőt. Azt szeretik a nézők is. Pláne, ha te is a részese vagy.

Van tabu?

Alapelv, hogy ami poén kiállja a humanizmus próbáját, elsüthető. Próbálom átvinni a társulatra, hogy mindig a kisebbségi véleményt kell képviselnünk, az erőssel, a hatalommal kell szembemennünk, akkor is, ha épp egyetértünk vele. A jó ízlés a legtökéletesebb szűrő. Tulajdonképpen az indíttatás számít. Nem az, hogy mit mondasz, hanem az, miért mondod, milyen környezetben. Volt egy olyan poénom, hogy, jó hogy vannak jogaik a menekülteknek, de azért mégis mi voltunk itt előbb, és nem mindegy, hogy a csodaszarvast követed vagy egy szerb embercsempészt; már csak azért is, mert a szarvast sokkal nehezebb követni, hiszen mindig keresztbe megy az úton… Aki akarja, érti. Aki meg nem érti, az úgy érti, ahogy elsőre lejön neki. Mind nevet. Ebben ez a jó. Vagy rossz.

Ahhoz mit szólsz, hogy a Charlie Hebdo pár hete bejelentette, nincs több Mohamed-karikatúra?

Elérték, amit lehetett, fölhívták a figyelmet, amire akarták. Tovább csinálni szakmai hiba, önismétlés lenne. Az önveszélyességről nem is beszélve. Egyébként a mostani kamucímlapsztori a szír gyerekkel megint sokszorosan más megközelítésbe helyezte a kérdést. Mi van, ha ilyen címlappal nyomták ki? Jöttek az érvek, hogy itt az európai politikusok tehetetlenségét figurázzák ki, a másik vélemény szerint pedig nem lehet ilyet csinálni egy tragédiával. Aztán kiderült, hogy kamu. Akár az elgáncsolt szír apuka, aki menekült, elgáncsolta egy operatőr, aztán jöttek a további kameraállások, hogy csak feldobta magát, mintha csak egy focimeccsen lennénk, aztán C. Ronaldóval focizott, most pedig felvetődött, hogy az Al-Kaida tagja volt. A szomorú az, hogy ezekből mindenkinek megvan a maga privát valósága, mert összetetten nézni nagyon nehéz, és összezavarja az ember viszonylag stabil világképét.

A Dumaszínház szokott mókázni a prófétán?

Minket eddig nem érintett a kérdés, de sosem Mohameddel van a gond vagy Jézussal, hanem azokkal, akik őket a tetteiket igazoló szórólap vagy óriásplakát szereplőnek tekintik.

A párizsi merénylet kapcsán akár téma lehetett volna.

Mégis milyen poént tudsz arra rátenni, hogy megöltek tizenvalahány embert, mert elmondták, amit gondoltak? Mohamedes műsorunk sincs. Viszont van nagyon jó zsidózós a Gólem Színházzal közösen, foglalkozunk benne a keresztény vallással is, azért ezekkel, mert ezeket ismerjük mi és a nézőink. Nem vagyunk annyira multikulti ország, hogy Mohamed reális poénforrás legyen. Eleve külpolitikával foglalkozni necces. Nézz végig egy magyar híradót, egészen elkeserítő, az emberek miből szerzik az információt. Nem csoda, ha azt gondolják, Magyarország maga a Kánaán, választott népnek választott földje, ahol a világ dolgainak kilencven százaléka történik. Fura perspektíva a miénk, mint amikor leguggolsz a Planetáriumban az ülés mögé, és mit látsz? Hát vörös bársonyt.

A menekültkérdésről van humorista mondanivaló?

Annyira mindennapi témává vált, hogy nem kerülhetjük meg. Az emberek féltik a mikrokozmoszukat, amivel vissza lehet élni. A mi feladatunk ezt a frusztrációt csökkenteni, rámutatni az egész irracionalitására. De itt megint a szír edző történetéhez hasonlóan nem lehet szélsőségesen liberálisan vagy nem liberálisan közelíteni a kérdéshez. Annak ellenére, hogy a jelenlegi rendszer alkalmatlan, és nyilván nem lehet regisztrálatlanul, tömegesen beengedni menekülteket, migránsokat, nem bánhatunk velük embertelenül, nem alázhatjuk meg őket, mert az ugyanúgy a mi európai kultúránk vége, hamisságának bizonyítéka lenne, mintha minden utcasarkon mecset nyílna. Átgondolandó ugyanakkor, hogy 2100-ban az ENSZ előrejelzése szerint a világon már 10,3 milliárd ember fog élni, Magyarországon viszont 3,9 millió. Erre biztosan nem lesz válasz a kerítésépítés. De felesleges ezzel mélyebben foglalkozni, lesznek addig még legalább hússzor választások.

Belefőszerkesztesz a dumaszínházas fellépésekbe? Akár menekültügyben, akár olyanokkal, hogy „ne cigányozz, kérlek”.

Szólok, persze, sőt van, akivel ilyen miatt szakadt meg a kapcsolat. A sommás véleményalkotás, az előítélet bármely helyzetben zavar. Ezzel együtt mindenkinek hagyom előadni a számát, aztán jelzem, hogy ezzel meg ezzel nem értek egyet. Vitatkozni jobb, mint eleve nem engedni színpadra, mert abból csak frusztráció nő. Az értelmiség egy része bezárkózik, bizonyos véleményekről nem hajlandó tudomást venni, „aki ilyet gondol, nem ember, szóba nem állok vele”, amitől egyre több ilyen lesz, és nekik is meglesz a saját beszélgetőtársuk. És vége. Az elszigetelés csak olyan társadalomban működik, ahol létezik elsöprő többségi vélemény. A miénk nem ilyen.

Ez fáj igazán, nem az egyenes háttal guggolás.

Ja.

Miért maradsz?

Mármint Magyarországon?

Mert csak magyarul vagy érvényes?

Időről időre támad késztetés menni. Álmom volt, hogy John Stewartnak írok majd poénokat Amerikában, jártam is a Daily Show felvételén, találkoztam vele, de már nem ő csinálja a műsort, sőt, otthagyta a csatornát, és ez úgy elkedvetlenített. Amúgy megrázó, mennyi ismerősöm megy el, még a gyerekem napközise meg a tanító nénije is lelépett az országból. Mindig a legjobbak mennek el, ugye, van egy ilyen dal. Persze a többiek is elmennek, csak később… Tényleg, aki értelmes, kezdeményező és képes alkalmazkodni, elhúz. Én is elgondolkodom néha, érdemes-e üzemeltetni ezt az egészet, és arra jutok, hogy érdemes, mert a maradók közül is sokakat szeretek, és bízom abban, hogy még többeket meg tudok szeretni. Meg a nyelv, ugye. Klasszik érvek. De egy swot-analízist – erősségek, gyengeségek, lehetőségek, veszélyek – nem mernék megcsinálni.

Mihez kezdenél, ha nem mókáznál?

Annak ellenére, hogy mostanáig a humor farvizén mozogtam, avagy a humor gőzösének kazánját fűtöttem…

Mondj még hármat!

Neeem.

Lécci.

A humor fogaskerekűjén voltam csengő… a tréfa csatornahálózatában voltam átemelőszivattyú… a komédia borospalackjához voltam dugóhúzó. Szóval minden hasonlat ellenére tényleg azt érzem, hogy másban is kipróbálnám magam. Mondjuk idegenvezető lennék egy olyan országban, ahol sosem éltem. Szó szerint idegen vezető. Csak hogy egyenlő eséllyel induljak a turistával, akit kalauzolok.

Voltál te már Pesten is idegenvezető, kültelki kocsmába vittél turistacsoportot.

Ja, igen, a Hunyadi téri Büdi borozó! Angol nyelvű idegenvezetést tartottam külföldieknek teljesen fals információkkal. Magyar Borat. A Hunyadi téren megállt a busz, és gyerünk to the smelly wine cellar…

24.hu / Neményi Márton

Szóval mihez kezdenél kint?

Fölvetődött egy lángosozó nyitása Mallorcán. De rájöttem, hogy az elég büdi. Egyébként bármilyen vállalkozás közel állna hozzám. Annyi mindent csináltam, ami ellőtte nem volt semmi, aztán meg lett valami. Végül is ennyi a vállalkozás lényege, nem? Például borszaküzlet európai boroknak. De most tényleg átmegyünk Haszon Magazinba?… A lényeg, hogy az ember ott próbálja ki magát, ahol nem állnak mögötte az addigi sikerei. Kéne egy nagy társadalmi Erasmus: kimegyünk, tanulunk, hazajövünk, és halálunkig hazánk javára kamatoztatjuk a megszerzett tudást. Orbán Viktor is azt mondta, hogy az inaskodás jó. Plusz megismernénk másokat, és onnantól háromból nem két, hanem csak egy magyar gyűlölné az idegeneket.

Csinálhatnál néha komoly sztendapot.

Komoly sztendap?

Mint Rejtőnél a Csontbrigád. Vagy ilyet nem kockáztat humorista?

Nem az a feladatom, hogy komolyan vegyenek, hanem az, hogy nevessenek rajtam. Hülyén nézne ki, ha bemennék, és elkomorulnának a tekintetek. Elég rossz véget érne minden este. Olyankor vagyok komoly a színpadon, ha nem jut eszembe semmi vicces. Átvezetésnek olykor azért használok magvas gondolatokat, de az iszonyú veszélyes. Nem odavaló. Úgy kell elmondani mindent, hogy ne az a tűzbe nézős legyen, hanem röhögjenek, és utána gondolkodjanak el. Az nem jó, hogy elővezetem a szentenciát, aztán jöhet a jutalompoén. De ebbe az interjúba utólag majd beleírok négy-öt Hamvas Béla-idézetet, hogy komolyabbnak tűnjek. Sajnos nem tudok igazán eredeti, megváltó dolgokat mondani. Hétmilliárd ember él a Földön, valaki már biztos kitalálta, ami nekem eszembe jut.

Hét egész három.

Na, csak háromszázmillió a resztli! Gondold meg, ők is mennyit gondolkodnak egész nap, és ez lett belőle. De ahogy Hamvas Béla írja valahol: Nem okos, aki nem bolond egy kicsit, és nem egészséges, aki egy picinykét nem beteg.

A magyar sztendap eleve lassabb, sztorizósabb, mint az amerikai minta.

Amerikában egészen fiatalon kezdik a sztendapozást, hamar megtanulják azt az öt-tíz megközelítést, ahonnét poén gyártható. Csak hát ugye aranyszabály: minél kevesebbet éltél, annál kevésbé érdekesek a sztorijaid… Ja, tipikusan olyan műfaj, amit sokáig kell csinálni ahhoz, hogy igazán jó legyen. S mire jó lesz, addigra többnyire kiégsz. Ez a lényege.

 

Ki akar még pár Litkai-publit?

Vicces is ám, nem csak komoly. Tök jók, tessék.

Mocskos néző!

Egy szerény javaslat

Őszinte tanévnyitó

Amit tudni akartál a földönkívüliekről

Boldogtaland

Hogyan építsünk trafiktársadalmat

Születésnap

Bizonytalan kormányt!

 

 

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.