A hivatalos híradások szerint a szokásostól semmivel sem jöttek át többen az ukrán-magyar határon a hétvégén, Tiszabecsnél. A helyszínen azonban kárpátaljai fiatalemberek elmondták: több százan lehetnek már, akik vasárnap, miután kaptak egy telefont, összecsomagoltak, és átszaladtak Magyarországra.
Tiszabecsen vasárnap melegedőt alakítottak ki a határ közelében, az önkormányzat dolgozói meleg teát is készítettek a határ túloldalról érkezetteknek. Itt este hattól reggel hatig tartózkodhatnak az emberek, ám sokan nem vették igénybe a szolgáltatást, mert ismerőseik, rokonaik élnek a magyar oldalon, így náluk, vagy a kocsijukban, húzták meg magukat éjszakára, mások közeli hotelekben, panziókban töltötték az éjjelt.
Nem kockáztattak, jöttek
A faluban egyébként eközben éli megszokott életét. Bármerre járunk, a határ túloldaláról érkezett emberekkel találkozunk.
Ott szinte mindenki kárpátaljai – mutat a tiszabecsi határátkelő közelében lévő üzlet előtt várakozó kéttucatnyi férfi felé egy fiatal hölgy. Elmeséli: ő csak most jött át, gyalog. “Vásárolni” – teszi hozzá kissé zavartan, magyarázatképpen. Míg leparkolok az út szélén a kocsival, már nincs egyedül a hölgy. Ideát már várta a párja.
Fotók: Hír24/Cservenyák Katalin
Kiderül: a férfi még vasárnap jött át Tiszabecsre, miután valaki felhívta őket telefonon. Épp a 39. születésnapját ünnepelték a családdal, amikor megcsörrent a készülék. : “Mozgósítják a 18 és 40 év közöttieket. Szedd össze magad, és menekülj!” – mondta valaki a telefonba, de már arra nem is emlékezett, hogy kicsoda.
Összeszedtek pár holmit, és már indultak is. Az asszony a határig kísérte az urát. Nem vártak hétfőig, mert olyan híreket is hallottak, hogy le fogják zárni a határokat. Szerencsére nem bizonyult igaznak a hír, de nem kockáztattak.
Senki sem tudja biztosra mondani, hogy behívókat kézbesítenének Kárpátalján, de mindenki úgy van vele, hogyha csak a töredéke igaz a mindenfelé keringő híreknek, az emberélet mindennél fontosabb.
Féltek, hogy az ágyából rángatják ki
“Az a baj, hogy mindenfélét beszélnek, senki nem tud biztosat, mindenfélét hallani a hírekben, a facebookon, nem mondják, ha behívják, hová viszik őket, milyen feltételek mellett” – mondja a kárpátaljai asszony. “Nekünk nincs közünk ehhez a cirkuszhoz, nem mentünk tüntetni, nem hívtuk ki magunk ellen a sorsot” – teszi hozzá a fiatal nő.
“Nem tudjuk már, kinek higgyünk, de azt nem mertük megreszkírozni, hogy az álmából ébresztik fel és rángatják ki az ágyából a páromat, elviszik valahová, és soha az életben nem látja többé a gyerekét” – magyarázza az asszony, akinek kétéves kislányára, míg ő az urát látogatja, egy rokonuk vigyáz.
Párjának ennivalót hozott egy nejlonszatyorban. A nő hétfőn délben már másodszor tette meg gyalog az utat a túloldalról, hogy otthonról híreket és ennivalót hozzon neki.
Mesélik: Kárpátalján békességben élnek egymás mellett magyarok, románok, oroszok, ukránok. Szeretnének kimaradni ebből az egészből. “Most tessék elképzelni, mi lesz, ha kitör a háború?” – kérdezi a nő – “Majd ukrán ukrán ellen harcol? Rokonok ölik egymást?”
Szerintük a politikusok jól elvannak a maguk világában, míg az egyszerű embert, ha szólítják, mennie kell harcolni, még azt sem kell tudnia, hogy miért. Több település nevét is említik, a többi között Tiszapéterfalvát és Újlakot, ahonnan úgy tudják, hívtak már be embereket.
A magyarságát szívében érzi az ember
“Magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, de nem vagyunk magyarországiak. Itt ukránnak ott magyarnak tekintenek bennünket. Kárpátalja a hazánk, de igazából sehol se vagyunk, hontalannak érezzük magunkat” – veszi át a szót a férfi.
Azt mondja, nem akarnak áttelepülni, nem kérték a kettős állampolgárságot sem, mert – mint fogalmazott – „magyar embernek ahhoz nem kell dokumentáció, hogy bizonyítsa magyarságát, azt úgyis a szívében érzi az ember. Állampolgárságot lehet vásárolni, de nemzeti érzelmet nem” – szögezi le, majd mutatja a magyar igazolványát.
“Ha meg kell halni, akkor már legyen értelme” – mondja keserűen a 39 éves férfi, aki azért bízik abban, hogy nemsokára hazatérhet, mert senkinek sem akar sokáig terhére lenni Tiszabecsen.
Közben kiderül, hogy a fiatal hölgy által már korábban említett üzlet előtt ácsorgó fiatalemberek is hozzátartozóikra várnak. Egy nő nagyobb bőröndöt húz maga után, vállán sportszatyor. Ahogy elhalad a várakozók csoportja előtt, kilép egy férfi a sorból, és némán követi. A bolt sarkánál átveszi a bőröndöt és a szatyrot. Sietve beszélnek, aztán a hölgy fordul is vissza, Ukrajnába.
A gyerekek már a “harctéren”
Persze van, aki csak vásárolni jött: egy férfi a feleségével a távolsági buszra vár, a mátészalkai Tescoba készülnek. Szerintük nyugalom van Kárpátalján, és biztosak benne, hogy nem lesz háború.
Egy idős néni viszont szinte suttogva beszél, alig érteni, amit mond, mintha attól félne, valaki meghallja, mitől retteg, és még valóra válik. Cigarettát kínál eladásra, hogy krumplit és almát vehessen az áráért. Február végén kellett volna nyugdíjat kapnia, de azt mondták neki, érdeklődjön később. Tiszaújlakról jött, gyalog. Oda-vissza öt kilométer, de nem a távolság miatt kellett megtámaszkodnia a korlátnál.
“Már alig bírok állni az idegességtől” – súgja, hozzátéve: a gyerekei a “harctéren”. Nem igaziból, hanem úgy kell érteni: szerettei olyan területen élnek, ahol bármikor történhet valami. Alig hallhatóan mormolja: adja Isten, hogy egyezzenek meg a politikusok, csak háború ne legyen.
Ugyanebben reménykedik az a fiatalember is, aki a nagymamájához szeretne eljutni Gávára. Vállán kis sporttáska, benne a legszükségesebbek. Egy határhoz közeli étteremben dolgozik, éppen szabadnapos. A főnökének még nem szólt, majd felhívja későbbb. Most az a fontos, hogy itt van.
A sorozás elől menekülő, kárpátaljai fiatalemberek egyik bázisa egy kis presszó Tiszabecsen. Vagy nyolcan üldögélnek a hosszú asztalnál, mellettük a csomagjuk, kezükben a mobiltelefon. Valakit mindig hívnak, érkeznek a hírek otthonról.
Gondterhelt arccal járkálnak ki-be, mennének már haza. Késő délután néhányan pingpongoznak, hátha jobban telik az idő, de hamar abbahagyják, ebben sem lelik kedvüket. A presszóban a beregszászi rádió szól. Főleg zene, időnként híreket is mondanak, felváltva ukránul és magyarul, de azoktól sem lesz okosabb senki, valami megemlékezésre toboroznak résztvevőket.
Szinte áttolták őket a határon
Egy nagynéni épp látogatóba érkezik a presszóba. Három unokaöccse jött át a határon vasárnap délután, tőlük érdeklődik, van-e pénzük, van-e hol lakniuk. A vasárnapi, családi ebéd náluk sem úgy alakult, ahogy tervezték. „megérkeztünk a testvéremhez, az asztal megterítve, csak épp a székeken nem ült senki…” – mondja a nő.
Testvérének még előttük telefonált valaki, hogy le fogják zárni a határokat, ha menekülni akarnak, sietniük kell. A legfiatalabb, a 19 éves fiú maradt volna, de édesanyjuk szinte áttolta őket a határon. Most az sem érdekes, mit szólnak a munkahelyen, az élet fontosabb.
“Az anyukám azt mondta, ne akarjak harcolni azokért, akik nem nagyon segítettek nekünk” – mondja a 19 éves fiú, aki tánctanárnak tanul, mellette dolgozik. Bátyjai 24 és 27 évesek. Teljes a bizonytalanság. Azt mondják, lehet, egy óra múlva mennek is haza, de lehet, napokig maradnak. Órák telnek el, és semmi sem változik.
A szomszéd asztalnál egy 23 éves férfi figyel, majd bekapcsolódik a beszélgetésbe: “ha behívnak, én mentem volna az elsők között.” Szerinte Ukrajnában készültség van. Ungváron polgárőröket toboroznak, a barátja édesanyja pedig, aki a vasútnál ellenőr, azt mondja, velük aláírattak egy papírt arról, hogy háború esetén mi a teendő.
“Nem háborúba hívják az embereket, de ha Oroszország támad, akkor már késő vakaródzni” – állítja a fiatalember, aki egyébként egy évig volt katona, 4 éve szerelt le. Rendészeti szolgálatot teljesített, úgyhogy, ha behívnák, a tüntetőkkel kellene szembefordulnia. De ez csak feltételes mód, ugyanis hamarosan megérkezik érte a kocsi, viszi Szlovákiába, ahol 3 éve dolgozik.
Miért harcolnának a Krímért?
Egyre aggasztóbb hírek érkeznek otthonról. Többen attól félnek, Putyint semmi nem állíthatja meg. Oroszországnak van az egyik legjobb hadserege. “Ukrajnának ki fog segíteni?” – kérdezik. Se a NATO-hoz, se az EU-hoz nem tartozik. S ha tényleg megkapják a behívót, miért kellene nekik a krímiekért harcolni, ha ők nem akarnak Ukrajnához tartozni?
Van, aki már megoldaná a belpolitikai válságot, mondván, mindenkinek mindent vissza kellene adni Ukrajnából: a Krím félszigetet az oroszoknak, aztán a románok, szlovákok is megkapnák az elcsatolt területeket, illetve a magyarok is Kárpátalját.
Közben a presszóban egy helybéli férfi próbálja beszélgetésre bírni a fiatalokat. Nyugtatni akarja őket: csak észhez térnek ott a nagy fejesek. “Ki is most a vezető?” – kérdezi. “Mi se tudjuk” – mondja az egyik, “mit tudom én már” – szól egy másik.
“Szállásotok van?” – fűzi tovább a szót a tiszabecsi férfi, felajánlva: “Én adok nektek, ha kell. Nem kérek érte semmit. Ha gondoljátok, nagyon szívesen. Elalusztok nálunk nyugodtan, ha nincs hova mennetek. Maradhattok két hétig is, ha kell. Kaját nem tudok biztosítani, azt magatoknak kell megoldani” – teszi hozzá.
Senki sem kap a kínálkozó lehetőség után, csak pár perc elteltével szólal meg egy fiatalember: “Ha lezárnák a határokat, vajon örökre itt kellene maradnunk?”
