Miután a magyar labdarúgás vezetői Pintér Attilát találták a legalkalmasabbnak a szövetségi kapitány posztjára, úgy gondoltuk, nekiindulunk és megnézzük, mutat-e még életjeleket a magyar foci. Úgy számoltunk, annál nagyobb eséllyel találunk valami reménykeltőt, minél távolabb jutunk a Magyarországon professzionálisnak mondott labdarúgástól.
Fotók: Kummer János
Így jutottunk el a Mecsek oldalában fekvő Pécsbányára. Pécs egyik legszegényebb városrészében apró házak tapadnak egymáshoz, az utcák zegzugossága néhol a brazil favelákra emlékeztet. A bánya lassan tíz éve zárva, munka alig akad. A környék egyetlen közösségi terén csak két nevezetesség: a kocsma és az egyik kertet díszítő légvédelmi rakéta.
Hogy egykor nagy élet volt erre, azt a Gesztenyés utca jelzi. A sorba ültetett óriási gesztenyefák ugyanis egy – a domboldalba vájt – hatalmas focipályához vezetnek. A stadion körül betonkerítés és a pénztárak jelzik, hogy volt idő, amikor még olyan focit játszottak erre, amelyért a nézők hajlandóak voltak fizetni. Bár a helyiek homályos emlékezete még néhány évadnyi NB II-es tagságot is felidéz, mára egy megyei harmadosztályban vitézkedő csapat maradt, akik – az év fénypontjaként – minden évben megrendezik a mecseki El Classicót és összecsapnak a Pécsi Dinamóval. A patina persze kopik, legutóbb a kapu mögötti hálóból pótolták barbár módon a kézilabdakapuk rojtos hálóját.
Mufftanya
A stadion hivatalos felirata szerint ez a DDGÁZ SC pályája, a kerítésen lévő nem hivatalos felirat szerint ez a Mufftanya. Nem tudjuk, hogy főszereplőinknek van-e köze a pálya „átkereszteléséhez”, ám az tény, hogy a pécsbányai szegénytelep srácai hosszú évekig csak a csellengéssel foglalhatták el magukat.
Az egyetlen rendszeres – iskolán kívüli – elfoglaltságuk a foci volt az utcán, egészen addig, amíg 2009-ben egy közösségi festő program nem indult a telepen. Épp Pécs lett Európa Kulturális Fővárosa, valamit juttatni kellett hát a legszegényebb városrésznek is. Szerencsére a gondolaton és némi pénzen túl jött a Krétakör, jött Katona Kriszta és az önkéntesek, hogy összetoborozzák a pécsbányai csellengőket.
A közösség színei
Kriszta Nicaraguában járva figyelte meg, milyen hatással van az utcagyerekekre egy-egy festőprojekt, milyen, amikor „éktelen rossz kölykök változnak meg” a közös alkotás vagy az együttzenélés hatására. A Közép-Amerikában tapasztaltakat persze át kellett ültetni a hazai viszonyokra, itt a gyerekek az egészséges életmódra nevelés keretében dezodort és izomlazítót készítettek házilag, a varrószakkörbe pedig bevonták az idősebb pécsbányai asszonyokat is, hogy legyen kitől tanulni. A leglátványosabb eredményt végül a festőprojekttel érték el, kevés közösségi ház ilyen színes ma Magyarországon.
A telepi gyerekek többsége akkor élte át először, hogy értékelik a munkájukat és vannak, akiknek ők is fontosak. A lendület egyre nagyobb lett, csocsóbajnoksággal, filmklubbal, közös karácsonnyal és farsanggal. Mígnem 2013. elején felvetődött, hogyha ilyen jól működik a közösség, akkor nem lehetne-e egy focicsapata is a telepi srácoknak.
Játék helyett edzenek
Lehetett, csak találni kellett egy önkéntes edzőt, meg némi forrást, hogy az utcagyerekek is ráléphessenek a pécsbányai stadion gyepére. Így került a csapat élére Kiss Tibor Noé, a pécsi irodalmi élet remek középpályása.
Az edző első találkozása a pécsbányai srácokkal meghatározó volt. A játékosok felszerelése hagyott némi kívánnivalót maga után, a leglelkesebb kapus pedig félt egy picit a labdától.
A fiúk kellő taktikai érzékkel úgy döntöttek, hogy nem céltalan egymás elleni játékra pazarolnák az edzéslehetőséget, hanem legyenek hagyományos tréningek, ahol helyezkedésről, leszorított lábfejről és csapatjátékról is szó esik.
Nincs két csapat, együtt játszik a 11 és a 20 éves. Egymás mellé kerül a Barcelona-mezes és az, aki utcai ruhában kénytelen focizni. Egy rendes futballakadémián ezek a gyerekek legfeljebb a tanévnyitón találkoznának, ha egyáltalán bekerülnének, a pécsbányai pályán azonban tökéletesen működik az elfogadás. A telepi-modell pedig a fociszereteten alapul.
El lehet innen menni
Jani már az edzés előtt másfél órával megérkezik. A 18 éves fiú a magyar válogatott sáljával a nyakában próbál kitérni a csapat legjobbját firtató kérdés elől. Utóbb kiderül, az alkarjára a Barcelona címerét tetováltató srác, a legjobb, ezért próbálta megúszni az önfényezést.
Nagypálon focizott, de abbahagyta. „Nem kellett volna, most nem itt tartanék” – mondja. Szakácsiskolába járt, de harmadévben elege lett a szívatásokból, ezért a tanulást is abbahagyta. A pécsbányai csapat legnagyobb sajnálatára, Jani hamarosan az edzések látogatását is abbahagyja, januártól ugyanis Angliába igazol egy szárnyasfeldolgozó üzembe, hátha azt majd nem hagyja abba.
Az edzésen ő az egyik legprecízebb, másodedzői alázattal igyekszik végrehajtani a gyakorlatokat, nem véletlen, hogy az edzés végi kétkapuzásnál igyekszik mindenki Jani mellé manőverezni, jobb vele, mint ellene.
Marci más típus. A kezdetekben néhány csapattárs szemét csípte, az apró, levakarhatatlan játékos, ezért ütötték-vágták a 11 éves fiút. De Marci nem adta fel, kitartásáért egy angol válogatott mezt kapott az edzőjétől, mi pedig egy villáminterjúra kértük fel.
– Neked mit jelent a foci, Marci?
– Körülbelül az életemet.
– Mióta van ez így?
– 8 éves korom óta.
– Mi történt 8 éves korodban?
– Megnéztem apával egy Schalke-meccset a tévében.
– Ki a kedvenc játékosod?
– Egyértelmű, hogy Messi. Meg Puskás.
Még megtudjuk, hogy Marci anyukája színésznő, apukája pedig a boltokat győzködi, hogy az egyik üdítő jobb mint a másik, itt a fiatal labdarúgó nem győzi hangsúlyozni, hogy „apa nem rakodik”. Marci azért is kilóg a telepi csapatból, mert a gárda bemutatkozó meccsén, a pécsbányai ifinapon csak az ő szülei jöttek el megnézni a mérkőzést.
Ami a focinál is fontosabb
Az idősebb játékosokat a focin túl persze már más dolgok is érdeklik. Az edzés 70. percében ugyanis a két fej jelent meg a téli edzéseknek helyet adó tornaterem ajtajában. A két fej elpirult és visszahúzódott az ajtóból. Adri és Mercédesz először arról győzködtek, hogy pusztán szakmai érdeklődésből néznek bele az edzésbe.
Közben a pályán a fülbevalós Levente és a technikás Gyula ugyanis szinte egyszerre kértek cserét, majd hangos „Csak inni megyünk” – felkiáltással kivonultak a tornateremből. Utólag megtudtuk, hogy a lányokat Levente invitálta az edzésre, azzal a szöveggel, hogy az edző a Manchester Unitedben is játszott korábban.
Pedig az edzés végi kétkapus játék igazán élvezetes meccset hozott, helyzetek, gólok és a játékosokban munkáló feszültség volt a pályán. A végén, az öltözőben aztán kiderül, hogy a többségnek a foci egyszerre figyelemelterelés és a kiemelkedés lehetősége. A pályán ugyanis nincs szegénység, nincs nyolc másik testvér vagy nem hiányzik annyira apa. A fociban sosincs olyan kilátástalan helyzet, mint amilyet a pécsbányai utca kínál egy tizenévesnek.
És jött Jenny
Kezdetben csak pár labdánk volt, de az egyiket sajnos rögtön oda rúgtuk Jennynek, ő meg széttépte – emlékeznek a fiúk. Jenny a pálya mellett lakik, pitbull. A labdahiányt a csapat közösségi alapon próbálta megoldani, hogy mindenki beleadja, amije van.
„Ott ültek a fűben, szakadt cipőkben, festékfoltos gatyában. A háttérben az István-akna. Kérdezem tőlük, tényleg áldoznátok erre a saját pénzetekből? Erre a 10 éves Bálint csak ennyit mondott cérnahangon: Nekem van 2000 forintom, azt odaadom. Aztán egy barátnőm szerzett használt labdákat az egyetemről, és az egyesület pénzéből is sikerült szereznünk néhány újat. Sőt, amikor a Facebookra kiírtam, hogy szükségünk volna labdákra, akkor több ismerősöm is szeretett volna pénzt adni. A Jelenkor szerkesztőségében pedig egyszer csak ott várt egy feladó nélküli boríték, benne kétezer forinttal. Máig nem tudom, ki küldte” – emlékszik vissza Tibor.
Azóta csak azon megy a verseny, ki viheti haza a labdákat, bár az edző folyamatosan azt próbálja velük megértetni, hogy sem egyénileg, sem csapatként nem könnyű labdát szerezni.
