Nem vagyok én olyan gazdag, hogy Magyarországra kiránduljak…” írta egy levelében Kanadában élő barátom. Természetesen viccnek szánta (bár elnézve jó néhány honi szállodánk, netán pesti szórakozóhely árait, nem sok kedvem van a viccelődéshez… ), az elmúlt héten volt négy szép napom, hogy elgondolkodjam. Például: az-e a nagyobb luxus, ha befizetek egy hosszú hétvégére valamelyik magyar wellness-szállóba, vagy az, ha nyáron eltervezem, hogy Brüsszelben töltök egy hétvégét.
Két repülőjegy 17 ezerért
És a kérdés korántsem költői, netán arra hivatott, hogy felhergeljem a roppant árérzékeny magyar közvéleményt. Ugyanis én ez utóbbi mellett döntöttem, igaz azért, mert nagyobb fiam Brüsszelben él és dolgozik. Persze nem emiatt tudtam úgy vásárolni két jegyet Budapest-Brüsszel-Budapest útvonalon 17 ezer (!) forintért egy fapados járatra. Az igaz, a szállásért nem kellett fizetnem, ám utána néztem: ha még ezt is a saját pénztárcámból finanszíroztam volna, az összes költség nyomába sem lép annak, amit az előbb már említett magyar fürdővárosi hotelek “kedvezményes áron” kínálnak.
Na jó, senki nem masszírozta a hátamat, a fejemre sem csöpögött élményfürdőnek nevezett vízsugár, harmincméteres csúszdáról pedig szó sem lehetett. “Mindössze” láttam egy olyan gyönyörű várost (Brüsszel), ahol azt hittem: az évszázadok során megfordult itt minden olyan építőmester, aki csak egy téglányit is hozzá tudott tenni a világ építészetének csodáihoz.
“Meseházak” szép díszei
Bár a televíziók híradójából leginkább csak az sejthető, hogy Brüsszelben már mindent alárendeltek az Európai Unió érdekeinek, és ultramodern székházak, hivatalok foglalták el az utcákat, ez koránt sincs így. Régebbi korok épület remekei – mint amilyen például Brüsszel főterét öleli körbe, ámulhatunk a belga szecesszió emlékeit látva. És persze akkor is tátva marad a szánk, ha olyan kis utcácskába térünk be, ahová az égvilágon semmi nevezetesség nem csalogat, csupán a belga polgárok hétköznapjaiba tekinthetünk bele.
Ha pedig a kis utcafronttal bíró “meseházak” díszeitől már nagyon káprázik a szemünk, el lehet ballagni a legközelebbi parkba, (mert hogy ilyenből találni egyet-kettőt majd minden utca sarkon…), netán beülni a metróba, és már vágtatunk is olyan külvárosba, amilyet itthon ej de nagyon elfogadnánk belvárosnak. Ahol egyetlen lihegve rohanó uniós hivatalnok sem keresztezi utunkat, ám annál több békésen sétálgató belga néz ránk mosolyogva, ha útbaigazítást kérünk.
Szorgos hollandusok, vidám szombaton
Aki viszont Brüsszel helyett inkább Amszterdamba vágyik, készüljön fel. Mert hétvégén az egyébként vélhetően nagyon szorgos és fegyelmezett hollandusok (mi mástól lehetnek olyan gazdagok, ha nem a jól végzett munkától…?) minden percüket az öröm hajszolásának szentelik. A város központjában, a királyi palotától öt méternyire olyan vidámparkkal találkozhattam, amely egyszerre sok ezernyi látogatónak kínált visítozós örömet ötven méter magasban pörgő körhintával, és ki tudja még hány, különféle monstrum ketyerével. Öt perc után úgy éreztem, egész Hollandia erre a térre tódult be, mit sem törődve királlyal, meg az ő palotájával, és mindenki evett, ivott, kacagott. Aki meg nem fért be, az a környező utcákban, a dugig telt vendéglőkben vitatta meg a világ dolgait, miközben arcukon ott fénylett az elégedett mosoly.
Persze nem mindenkinek. Lehet, hogy csak az én kelet-európai konzervativizmusomnak tudható be, de kifejezetten elrettentőnek tartottam azon ifjoncok vonulgatását, akik kezükben egy-egy ásványvizes palackkal, és a könnyű, itt legálisan beszerezhető drogok hatására üveges szemmel, bamba tekintettel araszoltak a tömegben. Láthatóan azt sem igazán tudván, melyik országban vannak éppen. És azt sem tartottam a világörökség féltve őrzött kincsének, ha itt-ott felbukkant egy ittas fickó, aki valamelyik, egyébként csodálatos csatorna partján játszotta el a brüsszeli pisilős kisfiút, lelkesen integetve az őt fényképező turistáknak.
Örömlányok, bugyiban és melltartóban
No persze nem kell odanézni – mondhatják a hollandok, hiszen van éppen elég látnivaló. És bizony van. Minden sarok mögül egy újabb varázslatos utca vagy tér bukkan elő, minden boltban láthat az idegen olyat, amit otthon még soha. Az örömlányok utcáiban meg azt sem tudja, kapkodja-e a fejét, vagy szégyenlősen elforduljon, amikor az ablak-kirakatban bájaikat kínálgató bugyis-melltartós hölgyeket nézi. Egy biztos: magyarul nagyon ne szörnyülködjön, mert az említett lányok között rengeteg olyan akad, aki minden szavát érti, mivel Tiszának, Dunának, és nem egy amszterdami csatorna partjáról költözött be a piros lámpás házikójába.
Hogy az ő szolgáltatásaik mennyire illenek bele a magyar árrendszerbe? Nos, erről semmilyen információval nem rendelkezem. Elégedjünk most meg azzal: nélkülük Amszterdam nem lenne Amszterdam, és talán a csatornák vizén sem ugrálna olyan vidáman az őszi nap fénye. Aki pedig többre is kíváncsi, az fizessen be egy fapadosra. Hazatérve úgysem az amszterdami örömlányok bugyiján jár majd az esze. Sokkal inkább azon: vajon hogyan lehet az, hogy ma már olcsóbb eljutni repülővel a holland vagy a belga fővárosba, mint felmenni vonattal Pestre, teljes árú menetjegyet fizetve…
