Még fejünk fölött a szürke felhőpajzs, Tél Tábornok katonai igencsak gyakran hullajtják résein esőkönnyeiket. Vagy nem is könny az, inkább izzadtság csöppje, ami a heves háborúskodásból fakad. De ők is tudják már, le kell tenni a fegyvert, mint ahogy sutba vághatják azt a szürke égboltnak álcázott pajzsokat is, mert kopog az ajtón a tavasz.
És az ő fegyverei sokkal erősebbek. Nap sugarán lovagol be hozzánk a fény, táncos szellők sodorják a virágok illatát. És azt a meleget, ami minden zugból kisöprűzi majd a fagy nyomait, letörli arcunkról a bánat ráncait. És letörli azt a kesernyés egykedvűséget is, ami minden tél végére úgy kapaszkodik belénk, mint mezőn fetrengő kuvaszba a bogáncs. A meleggel rügyet is fakaszt a mi tavaszunk, levetik koszos ruhájukat a házak, nap fényében illegetik magukat a Tisza-parti paloták, miközben a lányokról elröppen a kabát, és már csak azt látjuk, hogy mosolyba öltözött dáma lesz a ráncos anyókából is.
Hogy nem látjuk?
Hogy március első napjaiba még úgy kapaszkodik a tél, mintha soha nem akarná elereszteni?
Ja, kérem, senki nem ígérte, mikor erre a furcsa világra születtünk, hogy minden vágyunk egyetlen pillanat alatt teljesülni fog, kedvünk szerint jár majd a naptár, kedvünk és érdemeink szerint osztják majd az örömöt. De ha nem csak néztük, hanem láttuk is ezt a világot az alatt a rövid utazás alatt, amit a magyar nyelv az élet szóval fejez ki, akkor tudjuk, az élet szónál csak egy szebb akad. Úgy kell mondani: remény.
Öt betű csupán, de magunkra gombolva erősebb minden páncélnál ez a szó, nem is beszélve a szürke felhőpajzsokról. És ez a remény festi fel azt a képet, amin a tavaszt köszöntve virágzó Széchenyi téri tulipánfa alatt szerelmes lány kapja a csókot nála is szerelmesebb fiútól, a háttérben sárga hasát sütteti a városháza. A Kárász utcán tűsarkú cipők kopogják ki a tavasz himnuszának ritmusát, és ezekben a tűsarkú cipőkből oly gyönyörű formás lábak nőnek ki, amilyeneket látva, összekacsintanak és elpirulnak még a kósza és csöppet sem szürke felhők mögül leselkedő angyalok is.
És ezen a reményképen látok én Tisza habján sikló csónakot, kertvendéglő teraszán loholó pincérfiút, látok hosszú szárú kanalat, ami úgy táncol a lányok ujjai között a fagylalthegyek bontása közben, mint táncol a napfény is a díszköveken, téli ruhájuktól megfosztott szobrok orrán, zöldülő fák levelén.
És ez a tánc nem lustán nyújtott léptekből áll ám össze, hanem pergő dobok kínálják a ritmust, gitár is szól már, trombita harsog, de talán még a tulipánok is csilingelnek hozzá, csak lássák már végre, tangót jár a város, a falu, tangóznak az ártéri fák, és tangózik a gyűrten eldobott újságpapír. De még a hajnalban kelő munkásember is elhiszi: táncolva, nevetkve könnyebb lesz az élete már most, ezen a tavaszon.
Hogy ennyire azért ne álmodozzak?
És mégis, miért ne?
Pont erről mondanék le, amikor az álom is ott szerepel a legszebb szavaink között. Éppen azért, mert nélküle a tavaszt sem ismernénk, terveket sem szülnénk, és az élet, tudják, ez a rövid utazás, sem érne annyit, hogy felszálljunk a saját vonatunkra.
Ugye, tavasz, ebben egyetérthetünk?
