A téma előzményei egyenesen a fővárosban érhetők tetten. A Szépművészeti Múzeumban látható „Pieter Bruegel és kora” című grafikai kiállítás ugyanis a 16. századi németalföldi rajzművészek munkáit és Európára (Rómától Prágáig) kiterjedő gyönyörűséges hatásukat követi nyomon. Néhány évszázaddal korábban még a perspektíva birtokba vétele volt a festők kihívása, ekkorra már viszont a tájak látványaival való furfangos játék kínált új művészi izgalmat. Úgy gyűrni, hajlítani rajztolluk, ceruzájuk alá valóságos tereket: tájak, erdők, várak, városok és a benne mozgó figurák közeli és távoli részleteit, hogy az elkészült képen egységes látvánnyá kerekedjenek.
Így aztán mintegy egybesimuló felületűvé váltak az eltérő nézőpontú, háromdimenziós látványok, ábrázolatok.
Egyúttal viszont további lehetőséget is kínáltak a még rafináltabb rajzbéli trükközéseknek. Ennek nagy bajnoka pedig ugyancsak e táj szülötte: Maurits Cornelis Escher múlt századi grafikus-mágus volt. A tér logikájával dacoló, folytatólagosan körbelejtő épületeinek elhíresült lépcsőivel, egymásba fonódó halak-madarakkal, a lejtés törvényeit semmibe vevőn csobogó vízmedencék összevissza sorával.
Most pedig ez a kétdimenziós, épp annyira intellektuális, mint művészi feladat éppen itt, Szegeden randevúzik a harmadik dimenzióval. A Démász-székház galériájában ugyanis Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész varázslatos metszetei és Szilassi Lajos szegedi illetőségű matematikus szobrai eme sík-tér problémák megfogalmazására, ütköztetésére adnak egymásnak találkozót.
Tán nem csak azért mert, mindketten a lapos Alföld érintettjei?
Orosz István kecskeméti születésű festő, grafikus, animációs filmrendező. Neve a világ valóban neves műhelyében is jól cseng. Sokirányú művészi és gondolati érdeklődését leginkább a fantázia térbeli varázslatainak síkban való csűrcsavarása, a szürreális valóságelemeknek a látvány logikájával ellenkező összerakása jellemzi. Egyúttal metszeteit, akár míves animációs filmjeit is, korunk emberét szorongató problémákkal megtöltő, hihetetlen rajzkészséggel megáldott mester.
Szilassi Lajos pedig foglalkozására nézvést matematikus, itt él Szegedében. Ő is a dimenziók megszállottja. Példának okáért olyan síklapú testet szerkesztett, amelynek bármely két lapja szomszédos élben találkozik. Nevet is kapott, úgy hívják a tudományban: hétlapú poliéder. Ez a matematikailag sem jelentéktelen felvetés szolgált alapul doktori disszertációjának is. Aztán folytatva a sík lapok egymáshoz illesztgetésének tudományosan esztétikus és formaképző játékait, számos érdekes, új térformát is létrehozott. Magyarán szobrokat. Ezek pedig immár a minimális eszközökkel, három dimenzióban alkotó szobrászok sorába emelték a professzort.
Így találkozik most egymással két, jellegzetesen 21. századi (építészetben is megjelenő) probléma: a tér a síkra kényszerítve – a síkoknak a térbe feszítésével.
Az áramszolgáltató szegedi központja aulájának falain körbe-körbe sorjázó, míves metszeteken meglepően szűk és tágas terek, gömb-, hasáb-, tégla-, oszlopformák, élő és élettelen formációk, organizmusok – csigától a rinocéroszokig – kínálják magukat további gondolkodásra. Ha így nézem, ilyen, ha úgy nézem, akkor meg más rajzfeladványok Orosz István grafikái.
Közöttük pedig karcsú posztamenseken fémből készült, változatos és tapintható térformák meredeznek: sík felületekből, meg időnként épp azok hiányából született szobrok: Szilassi Lajos matematikai művészfantáziájának termékei.
A bemutató szellemi-művészi eredetisége, izgalma nagyobb városi hírverést is megérdemelne, hiszen a tárlat nemcsak szép lelkeknek, de az intellektuális rejtvénykedvelőknek is bátran ajánlható.
Szeptember végéig.
