Az Eötvös Károly Intézet két munkatársa ugyanis az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult, mert a Terrorelhárítási Központ jogosultságát vitatja arra, hogy életünk titkait a hálószobában, a levélborítékban, a drótpostafiókban vagy mindenütt, ahol ott vagyunk vagy nyomot hagyunk, kifürkéssze. Keveset kérnek: az AB állapítsa meg, hogy amennyiben lehallgatnak minket, azt ne a terrorelhárítást közvetlenül ellenőrző pártpolitikus miniszter engedélyezze, hanem bíró.
„Az Európai Emberi Jogi Bíróság szerint mind a tömeges, mind az ellenőrizetlen titkos megfigyelés a rendőrállamok sajátja. Ha még jogállamban szeretnénk élni, akkor nem hagyhatjuk ellenőrizetlenül információs jogainkat” – írják. Ha viszont nem óhajtjuk a jogállamot, akkor minden rendben, „nincs bizonytalanság, az állam velünk van, és nem pihen, ott ül a hitvesi ágyban, és amíg alszunk, mint angyal vigyáz reánk”.
De a szerzők rögvest hozzáteszik: „A nemzeti együttműködés elzárta a magyar polgárokat a populáris akció lehetőségétől, már nem elég, ha bebizonyítja valaki, hogy egy jogszabály alkotmányellenes, az állampolgárok indítványaikat csak akkor jogosultak az Alkotmánybíróságon benyújtani, ha személyesen, ténylegesen és közvetlenül érintettek, azaz sérelmet szenvedtek az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása miatt, és, ha van ilyen, a rendelkezésükre álló jogorvoslatokat mind kimerítették.”
De az érzékletesség kedvéért rögtön hozzáteszik: „Teszteljük az Alkotmánybíróságot, hogy a nemzetközi joggyakorlatot követve megállapíthatónak tartja-e a személyes érintettségünket, hiszen a lehallgatón és főnökén kívül senki nem tudja, hogy a Terrorelhárítási Központ célpontjai vagyunk/voltunk-e, erről bizonyítékunk, a helyzet sajátossága miatt, nem lehet. De még sejtésünk sem.”
Akkor mit tegyen az ember?
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
