Belföld

Kütyüforradalom és többféleképpen nem létező sárkányok

K.G.

2011. 12. 27. 08:00

Galántai Zoltán jövőkutató a csapkodószárnyas repülőgépekről, az embert legyőző gépről és a mindent megváltoztató felmelegedésről.

Galántai Zoltán (Galántai Zoltán)

Hogyan lesz valakiből futurológus?

Nem futurológusnak, hanem jövőkutatónak tartom magam. A futures research kifejezést használom, tehát a jövők kutatását. Az angolszász szakirodalom hangsúlyozza, hogy többféle jövő van. A futurológia egy időben népszerű kifejezés volt, de aztán nem tapadt meg, nem hangzik hitelesen. Tizenöt éve írok ilyen témákban. A csapkodószárnyas repülőgépek történetéről írtam a phd-met, ez vetette föl azt a kérdést, lehetséges-e megjósolni az adott állapotból a jövőt. 1870-ig szinte mindenki azt gondolta, hogy csapkodószárnyas gépeket fogunk építeni, majd jött a váltás – ez jelképezi az előrejelezhetetlenséget. Azóta érdekelnek a lehetőségek és a zsákutcák.

Milyen módszerekkel kutatható a jövő?

Az egyik legelterjedtebb a Delphi-módszer. Lényege, hogy egy adott témában szakembereket kérdeznek meg több fordulóban, visszacsatolással, vagyis a válaszokat felhasználják az újabb kérdések megfogalmazásához. Egy másik módszer az analógiás. Az amerikai James A. Dewar 1998-ban azt mondta, hogy a könyvnyomatás az „egy a sokhoz” forradalma, az internet pedig a „sok a sokhoz” forradalma. A tizenötödik századtól új tudomány, új társadalom alakult ki, és nyilván az informatikai forradalomnak is hasonló hatásai lesznek. De azt is figyelembe kell venni, hogy a könyvnyomtatás idején nem voltak komplex társadalmi rendszerek, tehát könnyebben változhatott minden. Én leginkább a szcenáriók módszerét kedvelem, a forgatókönyv-készítést. Ezt először a Shell csinálta a 73-as olajválság után, hogy fölkészüljön a piaci helyzetre. Nagyjából arról szól, hogy három forgatókönyvvel számolunk: marad minden így – business as usual -, sokkal rosszabb lesz, illetve jobb lesz. Meg kell nézni, melyik felé indul el, majd új forgatókönyv készítendő. Tehát nem mondjuk meg, hogy mi lesz a jövő, hanem megpróbálunk fölkészülni az alkalmazkodásra.

Egy olyan korszakban, amikor azt sem tudni például, hogy néhány hónap múlva lesz-e eurózóna, milyen időtávra érdemes prognózisokat készíteni?

A jövő különböző szinteken létezik. A rövid táv körülbelül egy év a jövőkutatásban, a középtáv nagyjából öt, a hosszú táv pedig húsz-harminc vagy akár száz év. Sőt használhatunk szélesebb skálát is. Freeman Dyson amerikai  fizikus szerint körülbelül tíz éves távlatban vagyunk képesek elképzelni a jövőt – gyerekeink felnőnek, megházasodunk satöbbi –, ezeréves távlatban viszont már a társadalmi konstrukciók – államok, nyelvek – sem maradnak fönn. És végül az egymillió éves szint: egymillió éve nem voltunk emberek, és egymillió év múlva nem is lesz homo sapiens, mint ahogy egymillió évvel ezelőtt sem ember, hanem valamiféle előember élt. A különböző szinteken különböző szabályszerűségek léteznek. A számítástechnikában például megjósolható, hogy egy-két éven belül mi fog történni – leginkább a mostani tendenciák fognak érvényesülni -, harminc évre előre viszont nem. Az OECD országok előrejelzést készítettek a G7 országokra vonatkozóan 1986 és 1998 között egy évre előre a GDP várható alakulásáról. Sokszor épp az ellenkezője történt, mint amit jósoltak. Amint azt Stanislaw Lem írta a Kiberiáda című könyvében, sárkányok többféleképpen nem léteznek: nullás, negatív és imaginárius sárkányok nem léteznek. Azt gondolom: ugyanígy a jövő is többféleképpen nem létezik.

Szokták mondani, hogy gyorsul a világ. Régen könnyebb volt tervezni?

A változás állandó, de ez is egy adott korszak terméke. Az ipari forradalom előtt többé-kevésbé statikus rendszerben éltek az emberek. Ha feltételezzük, hogy belépünk az információs társadalomba, nem biztos, hogy fennmaradnak a mai szabályszerűségek, tudunk is példát arra, hogy nem. Például 30 éve, ha az űrkutatást próbálták előre jelezni, azt képzelték, hogy a Saturnus körül fogunk keringeni, most meg nagyjából rácsukhatjuk az ajtót az űrkutatásra, teljesen visszaesett. Vagy például a Concorde volt a példakép, mert 31 óra alatt körülrepülte a földet, 2006 óta viszont nem közlekedik. Mindig korfüggőek a szabályszerűségek.

Hogyan hat a közösségi életre a technika elterjedése? Teljesen összemosódnak a határok a szabadidő és a munka között?

Az ipari társadalom megjelenésével vált ketté a munkaidő és a szabadidő, megjelentek a különböző szolgáltatók, futball, szórakozási célú olvasás stb. Ez az úgynevezett monokróm idő: egyszerre egy dolgot csinálsz. Ez ellentétes az evolúciós múltunkkal, régen mondjuk nem héttől nyolcig vadásztunk vagy gyűjtögettünk. A történet most arról fog szólni, hogy kilépünk az ipari forradalom korából, most megint összemosódik a két dolog. Az a test és az elme, amit használunk, nagyjából a mezőgazdasági forradalom előtti, vadászó-gyűjtögető életmódból származik, a munka és a szabadidő megkülönböztetése volt a „természetellenes”. Evolúciósan kevés idő telt el azóta, az a természetes, hogy összemosódik a két kategória. Én inkább pozitívnak látom a dolgot. Szívesebben készülök otthon éjfélkor egy munkára, mint, hogy egy irodában üljek 8 órát.

A nagy kütyüforgatókönyv

Mekkora szerepe lesz a számítástechnikának?

A World Future Society huszonöt évre szóló előrejelzésében szerepelt a szemétből a hasznos anyagokat kiválogató robotföldigilisztákat irányító munkakör. Ezzel jelképezték, hogy a processzor hamarosan mindenütt jelen lesz. Korábban senki nem gondolta, hogy általános célú processzort lehet tervezni. Ez az egyik forgatókönyv, a klasszikus számítástechnikai: ha az utóbbi harminc év arról szólt, hogy egyre több kütyü van, akkor továbbra is egyre több lesz. De azt látjuk, hogy miközben a számítástechnika jelen van  mindenütt, nem vezet feltétlenül alapvető változásokhoz. Az ember figyelme a küszöb. A következő harminc év nem arról fog szólni, hogy ötször annyi kütyü lesz, hanem a limitált funkciók kerülnek előtérbe. Olyan ez, mint a vadnyugati földfoglalás. Egy darabig ingyen van, de egy idő után nincs szabad terület, és a kaland véget ér. A számítástechnikában is pillanatokon belül elérjük ezt a küszöböt: kevés újat tudunk beletölteni a digitális ökoszisztémába, ha előbb nem veszünk ki onnan valamit.

A gép helyettesítheti az embert?

Már digitális tudósokat is előállítottak. A robottudósok nemcsak mérik az adatokat és elemeznek, hanem ők fogják megfogalmazni a kísérleti rendszert. A szokásos ellenvetés az, hogy „de hiszen a gép nem gondolkodik”. Ám a Deep Blue számítógép sem értette, hogy megverte az akkori világbajnokot, Garri Kaszparovot sakkban. Azt sem tudta, hogy sakkozik egyáltalán, mégis győzött. Ez azért is érdekes, mert megkülönböztetjük a kétféle kreativitást. A „személyes kreativitás” az, hogy önmagad számára új eredményeket hozzál létre (a robottudósok is tudnak már ilyet). Az úgynevezett „történetikreativitás” lesz a következő szint: mindenki számára újat létrehozni, és a digitális tudósok erre is képesek lesznek

A Watson Jr. nevű számítógép 2011 februárjában embereket legyőzve megnyerte Amerikában a Jeopardy televíziós vetélkedőt. Ez olyan gép, amely már szóban válaszolt a szóban feltett kérdésekre. Iszonyatos méretű adatbázisban keresett, és általában jó válaszokat adott. Ez mérföldkő, mert  természetes nyelvű kérdésre ugyanilyen választ kapunk. A technológiai fejlesztések eddig csak a munkásokat tehették fölöslegessé. Most viszont néhány év múlva az ügyfélszolgálatoknál talán lebutított Watsonok fognak válaszolni, és majd az oktatást is ki lehet váltani. Ha van egy program, amely ugyanúgy tud válaszolni, akkor fölösleges, hogy én mondjam el. Lehet, hogy metrón utazik majd a diák, hallgatja mp3-on a gazdaságtörténetet, én meg kéregetni fogok a kijáratnál… De az is lehet, hogy cikket is tud majd írni az újságírók helyett. Elvégre képes lesz megtalálni a releváns válaszokat, és ugyanúgy „kreatívan” értékelni az eseményeket, mint a robottudósok.

A művészetet hogyan érinti a számítástechnikai fejlődés?

Az egyik lehetséges forgatókönyv arról szól a Science 2020 Csoport szerint, hogy nemcsak technikai szinten terjednek tovább a hatások, hanem olyan funkciókat is átvesznek a gépek, amelyeket korábban nem is gondoltak. Van például egy Aaron nevű program, amely festményeket készít, és a képei híres galériákban lógnak a falon. Innentől elképzelhető a testre szabott művészet. Ez olyan, mint az interneten a Last FM, amely profilra tudta szabni, hogy az ember milyen zenéket szeret. Ha Stephen King megírja a könyvét, a célcsoportot nem tudja teljesen belőni, kicsit neked is mellé megy, meg nekem is. Ha viszont van rólad egy megfelelő profil, akkor lehet testre szabott prózát írni.

Az élet szinte minden területén számítógépeket használunk. Mekkora a veszélye annak, hogy hibák miatt összeomlik a rendszer?

A 18. században nagyon magas volt az abszolút függés a természettől. Ha jött egy éghajlati változás, az éhínséghez vezetett. A technológiai fejlődéssel ma relatív a függés: nem hal bele az illető, ha meghibásodik valami. ’89-ben volt egy műholdas hiba és hat millióan maradtak áram nélkül az USA-ban, de ez relatív függés. Jobb, ha egy napig nem kapsz e-mailt, mintha éhen halsz.  De létezik a neomedievalizmus mítosza, vagyis, hogy visszazuhanunk a középkorba. Egy Roberto Vacca nevű kutató arról írt például, hogy Amerikában egy rosszul irányított repülőgép rázuhan egy magasfeszültségű kábelre, ez áramszünetet okoz, fázni kezdenek az emberek, és minden elégetnek. Tűzvészek törnek ki, és az egész modern világ összeomlik. De inkább azt látjuk, hogy az idő függvényében a rendszerek sokkal komplexebbek lesznek, és sokkal megbízhatóbbak. Amikor elkezdtem internetezni 1994-ben, akkor, ha beázott a Bécsből jövő kábel, akkor megszakadt a kapcsolat, most viszont sokkal stabilabb. Arra számítok, hogy a komplexitás nem növeli, hanem csökkenti a labilitást.

A kacsacsőrű emlős mint címerállat

Hol tart a tudásunk?

Három kategória van. Tudom, hogy tudom: ezzel nincs gond. Tudom, hogy nem tudom: erre lehet  forgatókönyvet írni. Nem tudom, hogy nem tudom: erre viszont nem lehet felkészülni. 2001-ig senki nem gondolta, hogy a terrorizmus világméretű fenyegetés lehet. Vagy ilyen váratlan volt az atomerőművet is megrongáló tavaszi földrengés Japánban. A kacsacsőrű emlős a jövőkutatás címerállata: a létezése jelképezi, hogy mindig vannak meglepetések. csak a 18. század vége óta tudunk róla, és a brit állattanászok egy ideig még a létezését sem akarták elhinni, annyira valószínűtlennek tűnt. Ha viszont már tudod, hogy van, akkor elkezdesz legózni, hogy milyen állatok lehetségesek még.  Azelőtt azt hitték, hogy a biológia zárt rendszer. És hasonlóképpen: most már itt van a fejünkben a Watson Jr., és az, hogy ennek milyen hatásai lehetnek.

Az lenne a tudósok feladata, hogy szűkítsék a „nem tudom, hogy nem tudom” kategóriát?

A jövőkutatás nem tudja megmondani mi fog történni, csak trendeket vázol föl, de ezek a trendek is megtörhetnek. Egy természeti katasztrófa vagy világgazdasági válság felboríthatja az egészet. Ha például Tokiót nagy földrengés érné, mint 1923-ban, annak óriási gazdasági hatása is lenne, akár több tíz évre visszavethetné a világgazdaság növekedését. Soha nem tudunk minden lehetőségre felkészülni, de fel tudjuk mérni a lehetőségek határait.

Mi a legnagyobb veszély globálisan 20-30 éves távlatban?

Az éghajlatváltozás. 2025 körül eljön a „termoglobalizáció” kora: az egész emberiséget érinti, és kiszámíthatatlan hatásai lesznek. A technológiai fejlesztések jelenleg arról szólnak, hogy egyre nagyobb processzorkapacitás és vizuális megjelenítés legyen. Ha viszont az energiaárak olyan magasságokba szöknek, akkor az lesz a fő szempont, hogy sokkal kevesebbet fogyasszon egy gép, és kevesebb energiával lehessen előállítani. Ez a számítástechnikát is átalakíthatja. A felmelegedésnek hatalmas befolyása lesz, de még nem tudjuk, merre fog hatni.

Magyarországról szokott elmélkedni, hogy milyen lesz?

Politikai és gazdasági szinten nem, mert lehetetlen megmondani. 1988-ban ugyanígy senki nem tudta volna megmondani, hogy mi lesz ma. Amit tudni lehet, az az, hogy a földrajzi adottságaink jók: van víz, nem vagyunk tengerek közelében, és nem fenyeget annyira a felmelegedés, mint például a dél-európai államokat. Szerintem egyelőre jó itt élni.

 

Galántai Zoltán

Jövőkutató, több, a jövővel és a jövőkutatás egyes kérdéseivel foglalkozó könyv, valamint számos  cikk és szakcikk szerzője. Az MTA Jövőkutatási Bizottságának volt titkára, a World Futures Studies Federation tagja, a Jövőobszervatórium kutatócsoport (BME) alapítója, egyetemi docens (BME). Legutóbbi, jövőkutatáshoz kapcsolódó könyvei: Ha jövő, akkor világűr (2007, Almár Ivánnal közösen); Biopolitikák és kozmoszok (2009).

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.