Az Etelközben élő magyarok valamikor a IX. század derekán választották vezérükké Álmost, esküjüket vérrel pecsételték meg. Az így megszülető Magyar Nagyfejedelemség rövidesen megkezdte súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben gazdag és éppen politikai senkiföldjének számító Kárpát-medencébe. A korszakból fennmaradt gyér forrásadatok alapján úgy tűnik, meglepően könnyű dolguk volt, ami a kettős honfoglalás elméletét veti fel – ezzel folytatjuk az FN24 őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatát.
Nincs egyenes vonalú etnogenezis
Amióta létezik magyar történetírás, nyomon követhető benne a többszöri honfoglalás elmélete, azaz hogy a Kárpát-medencében Árpád előtt is élhettek magyarok. Írott forrásaink – persze kicsit leegyszerűsítve – úgy kötik össze a két markáns, ám egymástól távol eső Kárpát-medencei magyar jelenlétet, hogy Attila, hun király halála után fia, Csaba vezetésével eleink visszatértek Szkítiába. Ott aztán sokasodtak, megerősödtek, majd Árpád vezetésével elindultak átvenni Attila örökségét – ismerteti a kezdeteket Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.
Kettős, hármas, egyes honfoglalás-szemléletek
A „kettős honfoglalás” elméletének, ha úgy teszik, legtávolabbi előképe a hun–magyar őstörténeti kettősség volt, ami az Árpád-kor óta nyomon követhető íráshagyományunkban. Krónikaíróinkat monarchikus érdeklődés jellemezte, céljuk az államtörténet, az uralkodóház és az előkelők történetének megírása volt. Feltehetően ezért nem ejtenek szót arról az Avar Birodalomról, amely a „közbülső idő” jó részében kitöltötte a Kárpát-medencét. Az Árpádok Attila-hagyományára ugyanis nem fűzték fel az avar kagánokat, ezért nem is említették őket a folytonosságot hangsúlyozó írásaikban – véli a történész.
Az avarokra Mátyás király itáliai humanista történetírója, a nyugati krónikákat is jól ismerő Bonfini figyelt fel, és munkásságának nyomán jutott történetírásunkba a hun–avar–magyar folytonosság tudata a XVIII. századig. Ekkor Pray György jezsuita tudós, a magyar kritikai történetírás atyja ezt a hármasra bővített őstörténeti elgondolást új történelemszemlélettel értelmezte át. Szakított az egyenes vonalú etnogenezissel és a magyar nép születését több irányból táplálkozó, egymás mellett párhuzamosan futó szálak összefonódásaként írta le. Eszerint rokon népek más és más helyeken lejátszódó története együtt adja a magyarság történetét.
A XVIII. század közepén azonban jött az „anonymusi fordulat”, azaz ekkor fedezték fel a Gesta Hungarorumot, III. Béla király Névtelen Jegyzőjének művét. Az érdeklődés ettől fogva az Álmos-Árpád vonalra irányult, a korábbi idők háttérbe szorultak. Majd miután a XIX. században a nyelvészek kizárólagos érvényre törekedve kapcsolódtak be az őstörténet kutatásába, a Pray által helyesen felismert előidő-szemlélet elsikkadt.
Kettős honfoglalás a mai értelemben
A mai értelemben vett kettős honfoglalás a XIX. század végének szülötte, és már korántsem a hun–magyar kettősségről szól: „Árpád nemcsak idegeneket, nemcsak rokon népeket, hanem magyarokat is talált e hazában” – idézi Szabados az elméletet először megfogalmazó Nagy Géza történészt.
A kettős honfoglalás kimunkálója László Gyula volt, és az ő munkásságának köszönhetően terjedt el a köztudatban is. Eszerint már Álmos és Árpád népének bejövetele előtt éltek magyarok a Kárpát-medencében: 670 tájékán költözött be ide az a régészeti leletek alapján griffes-indás kultúrájú népcsoport, amely valójában onogur magyarokat rejthet. Erre azonban csak nagyon csekély számú és elszórt adat utal: nyelvemlékek, írott források nincsenek, a régészeti leletek alapján pedig nem mindig lehet megállapítani, hogy egy-egy tárgy alapján felismerhető kultúra milyen identitással rendelkezett. A közvetlen bizonyítás igencsak gyenge lábakon áll, ami azonban nem a nemlét bizonyítéka, hanem a bizonyíték nemléte.
Az avarok pusztáin békésen kóboroltak, míg másfelé…
Szabados György szerint valószínű a feltételezés, hogy a honfoglalást megelőzően a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő közösség élhetett a Kárpát-medencében az Avar Birodalom részeként. És hogyan kerültek ide? Sorozatunk korábbi részében már beszéltünk a magyarság három részre szakadásáról. Semmi nem cáfolja azt a lehetőséget, hogy lehetett akár egy negyedik, más néven lappangó „magyar” etnikai egység is, amely történetesen eljutott a Kárpát-medencébe még Árpád előtt. Évszázadokig megőrizhették nyelvüket, miként a XIII. században Julianus és Ottó által megtalált baskír és szavárd magyarok is megértették a közös nyelvet. Források hiányában azonban fenti gondolatmenet nem több, mint életszerű feltételezés – figyelmeztet a történész.
Ha emlékszünk még a több szálon futó etnogenezis tételére, akkor fentiek szempontjából fontos, hogy az érkező magyarság igencsak jó kapcsolatot ápolt az itt talált népességgel. Ma már történelmi tény, hogy ezek steppei népelemek voltak, az egykori Avar Birodalom lakosainak leszármazottai, akik kitöltötték a Kárpát-medence törzsterületét. Az avar–magyar kapcsolatokról is igencsak szűkös információkkal rendelkezünk, leginkább másodlagos források és „ráutaló magatartás” alapján tudunk következtetni.
A magyarok „Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani.” – írja Regino prümi apát.
Tehát a magyarok békésen jönnek-mennek az avarok területén, miközben kőkemény támadásokat intéznek a szomszédos területek ellen. Az „avarok pusztái” kifejezés ugyanis itt nem az egykor avarok által birtokolt, de már lakatlan területet jelenti, hanem a síkvidéken honos avar közösségekre utal. A IX–X. (!) századi avar továbbélést ezen kívül más feljegyzések, valamint régészeti leletek is bizonyítják.
Barátságos fogadtatás
Tudni való: a Magyar Nagyfejedelemség szállásváltása folyamatos, kifelé irányuló támadások közt történt valamikor a IX. század utolsó negyedében. Magyar hadak 881-ben Bécs alatt harcoltak, 899-900 telét pedig egy nagyobb katonai kontingens Észak-Itáliában töltötte. Ez pedig azt jelenti, hogy őseink tökéletes biztonságban érezték magukat a Kárpát-medencében: nemcsak az állítólagos besenyő támadás ellen nem kellett védekezniük, de a hátország katonai biztosítására sem volt szükségük.
A magyar és az avarnak nevezett társadalom békésen, harmonikusan olvadt össze, vagyis a IX. század végére az avarok – nyelvüktől, nyelveiktől függetlenül – a magyar etnogenezis részévé váltak. A „sok lúd disznót győz” elve alapján valószínűsíthető, hogy éltek közöttük magyarok Árpád előtt is, ám nem tudjuk, hányan voltak a helyben lakók és milyen létszámban érkeztek ide magyarok. Mint ahogy azt sem, ki milyen nyelven beszélt. Annyi bizonyos, hogy az első, reprezentatív magyar nyelvemlék, a tihanyi apátság alapítólevelének születésekor, 1055-ben már megtörtént az összeolvadás. A kettős honfoglalás elmélete tehát gyakorlatilag megerősíti a több szálon futó etnogenezist – vonja le a végső tanulságot Szabados György.
Sorozatunk következő részében még maradunk a honfoglalásnál, a fókuszban Árpád népét a Kárpátok mögé pofozó, állítólagos besenyő támadás áll majd.
