„Csak azt tudnám, mekkora síkság lett a hegy helyén. Mert hogy ennyi kőhöz egy egész hegyet szét kellett bontani, abban biztos vagyok” – fogadott a dühös dörmögés minap Szeged Indóház terén. Lassan totyogó öregúr szidta a Nagyállomás előtti terület tervezőjét, és bár úgy tűnt, magának leltározza csupán az általa feltárt „hibákat”, vagy féltucatnyian hallhattuk a panaszait.
„Lépni sem lehet ezen a dimbes-dombos járdán, minden olyan szürke, mintha vihar jönne, az apró köveket egy hónap alatt kiforgatják majd a buszok, legalább a kocsiutat aszfaltozhatták volna” – állt meg az állomás főbejárata előtt pár méterrel az idős férfi. Ott már csak annyit jegyzett meg: „Na, ezen a műkövön téli fagyban még a lánctalpas cipőben érkező is fenékre fog esni”.
Mint az eddigiekből kiderülhetett, a Szeged szépítésében oly fontos szerepet játszó Indóház téri átépítés talán legkritikusabb „minőségi ellenőrével” hozott össze a sors. Hozzáteszem: közel sem ő az egyetlen „szögedi polgár”, aki látva az átadás előtti terepet, nem az újnak, az átépített térnek örül, hanem azon töri a fejét: vajon biztosan a legjobb megoldást választották a tervezők? Van, aki nemes egyszerűséggel csak ennyit jegyez meg: „Nem dísztér ez, hanem egy kősivatag.” Más szerint teljesen fölösleges volt szökőkútra áldozni, meg padokra, mert egy állomásra nem nézelődni jár az ember, hanem igyekszik minél hamarabb vonatra szállni, vagy ide érkezve elindulni a Belváros felé.
„És hol lehet itt majd parkolni?” – veti fel nem kevés autós, azt kifogásolva, hogy nem fordulhat be a főbejárat elé, így aztán az utasok akár százméternyi távolságról is cipelhetik a bőröndjeiket, mire a pénztárhoz érnek.
Hallottam ilyet is: „Az sem boldogabb, aki gurítja a koffert, mert ezeken az érdes köveken néhány utazás után törik a bőröndkerék tengelye”. Egy csinos hölgy szájából pedig a kurtán elröppentett káromkodás után a következő szavak bújtak elő:
„Az is biztos, hogy a tervezők között nem volt egy nő sem. Mert ő elmondta volna a nagyokosoknak: egy dolog a látvány, és egy dolog tűsarkúban végigmenni ezeken a járdákon.”
Hogy mennyi igazság rejtezik a most felsoroltakban? Inkább nem nyilvánítanék véleményt. Ha csak annyit nem: Szeged ezzel a térátépítéssel szebb lett, mint volt. De biztosra vehetjük, hogy az átadás után még hosszú ideig eltart az a vita, amelyben lesz, aki az Indóház tér szépségeiről zeng ódákat, más viszont a díszköves „szeplőkről” szól majd. Talán éppen azoknak a házaknak a tövében, amik mit sem törődve díszkővel, meg villamos projekttel, éppen úgy hullajtják átvizesedett vakolatukat a díszjárdákra, mint ahogy a töredezett aszfaltra tették.
