Már korábban is körvonalazódott, milyen irányba akarja a kormány átalakítani az oktatást, hiszen több mint egy éve készülnek az ezzel kapcsolatos koncepciók. Decemberben például megjelent egy hivatalos vitaanyag. Miért pont most döntött úgy, hogy lemond?
Most jelent meg a közoktatási törvény kormány által elfogadott koncepciója, majd nyilvánosságra hozták a kész törvényt is. Ezekben többek között szerepel az a kardinális változás, amely szerint ezentúl egy mindenkire kötelező, központi tanterv írja majd elő, hogy mit, mikor kell az iskoláknak tanítani. Eddig fejlesztési követelményeket írt elő a tartalmi szabályozás, amely nem határozott meg konkrét tartalmakat. Nem azt írták elő, hogy a szövegértést a János vitézen keresztül kell tanítani mindenütt (volt annyi bizalom a magyar pedagógusokban, hogy előírás nélkül is tanítani fogják a János vitézt), hanem fejlesztési követelményeket fogalmaztak meg. Azt, hogy milyen képességeket, készségeket kell kifejleszteni a gyerekekben.
“Azelőtt megbíztak a pedagógusokban”
Fotó: Neményi Márton
Elképzelhető, hogy ma van olyan iskola, ahol nem tanítják a János vitézt?
Aberráció mindig elképzelhető. Én nem tudok olyan magyartanárról, aki ne tanítaná.
Miért baj az, ha előírják a tananyagot?
Ha előírják az egy és oszthatatlan kötelező tantervet és ezen belül a tananyagot, akkor megfosztják az iskolákat attól a lehetőségtől, és egyben megszabadítják attól a tehertől, hogy maguk dolgozzák ki a helyi sajátosságokra is reflektáló helyi tantervet.
Lehetőségként vagy inkább teherként élték meg a pedagógusok a helyi tanterv kidolgozását?
Olyan ez, mint a házasság, ami gyönyörű adomány, de rengeteg teherrel, a másik emberért vállalt felelősséggel is jár. Eddig a nevelőtestületre bízták, hogy dolgozza ki helyi tantervét, ami egy jelentős bizalmi effektus volt. Megbíztunk a pedagógusok szakértelmében, lelkiismeretében, hazafiságában. Ha előírják, hogy mit kell tanítani, ahogy a tervek szerint az új Nemzeti alaptantervvel tenni szándékozzák, akkor egy kis tanyasi iskolában ugyanazon az anyagon kell fejleszteni az adott képességeket, mint egy városi iskolában. Az ilyen rendelkezések ellen persze a pedagógusok régen kitalálták, hogy bezárják az ajtót, és a teremben azt csinálnak, amit akarnak. De hát, ez a cél? És egyébként is: ott lesz a szakfelügyelet, amely majd ellenőrzi, számon kéri az előírásokat.
A lemondásának tehát a központi tanterv bevezetése volt a döntő oka?
Igen. De azért vannak más problémáim is a tervekkel. Például, a gyerekek jogairól és kötelezettségeiről szóló részben azt olvashatjuk, hogy a betartandó normák megszegése esetén akár ki is lehet tiltani egy diákot az adott iskolából. A szülő kötelezettsége ilyen esetben, hogy keressen másik iskolát. Ez teljesen ésszerűtlen. Hogyan tudna például egy kis falui szülő másik iskolát találni, és hol lesz az az iskola, amely tárt karokkal vár egy másik intézményből eltanácsolt gyereket? Ez súlyosan szegregáló intézkedés. Azoknak persze kedvez, akiket így megszabadítanak a „problémás” gyerekek nevelésétől.
“Egypólusú, centralizált politikai törekvés”
Fotó: Neményi Márton
Az OKNT az oktatásért felelős miniszter – közoktatási törvényben leírt – tanácsadó szervezete. Volt idő, amikor egyetértési joga volt a közoktatást érintő kérdésekben. Igaz egy idő óta már csak véleményezési joggal bír. Kikből áll az OKNT? Kik a tagjai?
Ezt pontosan leírja a jelenlegi közoktatási törvény. Az OKNT 23 tagú, tagjait az oktatásért felelős miniszter kéri fel, de mindössze három tagja a saját választása, a többi tagot a pedagógiai szakmai szervezetek, a pedagógusképzők, az akadémia, a munkaadói szövetségek delegálják.
1993-2006-ig tagja volt a testületnek Hoffmann Rózsa is. Hogyan tudtak akkor együttműködni?
Korrekten dolgoztunk együtt, bízom benne, hogy így lesz a jövőben is, amikor az egész politikai életet erőteljes egypólusú centralizálási törekvés jellemzi majd. Félő, hogy ennek áldozatául esik a közoktatási rendszer alkalmazkodó képessége is. A helyi viszonyok iránti érzéketlenségként értékelem, ha kizárólag a központi tanterv szerint lehet majd dolgozni, és mindössze 10 százalékban van tartalmi szempontból szabad mozgásterük az egyes iskoláknak.
AZ OKNT tagjai: Görbe László, Horn György, Karlovitz János, Loránd Ferenc, Nahalka István, Szebedy Tas, Trencsényi László, Vekerdy Tamás, Závodszky Géza, Cseh Sándor, Hadházy Tibor, Hunyadi Györgyné, Iker János, Szabados Lajos, Szakács Mihályné, Keszei Ernő, Pukánszky Béla, Szilágyi János, Bátyai László, Kaposi József, Pentelényi Pál, Uzsalyné Pécsi Rita.
A nemmel szavazók: Horn György, Trencsényi László, Nahalka István.
A tartózkodók: Karlovitz János, Loránd Ferenc.
A hiányzók: Vekerdy Tamás, Hunyady Györgyné
Az ülésről Nahalka István számolt be blogjában.
A köznevelési törvény célként írja le, hogy minden gyermek egységes, jó minőségű, magas színvonalú nevelés-oktatásban részesüljön, azaz törekszik a gyerekek esélykülönbségeinek csökkentésére. Rengeteg bírálat hangzik el arról, hogy ez csak szlogenszinten jelenik meg a dokumentumban, a konkrét dolgok épp ez ellen hatnak. Önnek mi a véleménye erről?
Mindenfajta olyan intézkedés, amely bizonyos rétegek szervezeti elkülönítésével óhajt alkalmazkodni különböző sajátosságokhoz, óhatatlanul szegregál. Lehet a méltányosság címkéjével fényesíteni, hogy majd a gyengébb tanulókat külön osztályba rakják, mert így könnyebb a hiányosságaikat pótolni, de ez egyrészt szakmailag is erősen vitatható, másrészt társadalmi szempontból bántó és káros elkülönítés. Ha – úgymond – „méltányosság” címén külön csoportba osztjuk a jó, a közepes és a gyenge tanulókat, akkor bizonyos szempontból csak az elitnek kedvezünk, mert gyerekeiket kiemeljük a gyengébb teljesítményt nyújtó, más szociális hátterű gyerekek közül. Feltehetően a pedagógusok közül többen is örömmel fogadják majd ezt, mert így: megszabadulnak attól a „tehertől”, hogy differenciált oktatásszervezéssel kelljen tanítaniuk, és bajlódniuk kelljen a „nehezebb” gyerekekkel”. Viszont óriási társadalmi hátránnyal jár ez az elkülönítés! A villamoson, a munkahelyen sem szelektálunk a különböző szociális háttérrel rendelkező emberek között, többnyire jószerivel minden területen együtt vagyunk a különféle társadalmi-kulturális rétegekből jött emberekkel. Ha megszűnik az a kommunikációs és szociális kultúra, amellyel képesek vagyunk a tőlünk eltérő miliőből származókkal kapcsolatot teremteni, ha nem fejlődik ennek megfelelősen az érzelmi intelligenciánk, mert már gyerekkorunktól nem vagyunk ráhangolva a különböző helyzetű emberek körülményei iránti fogékonyságra, akkor ez súlyos következménnyel járhat a társadalmi integrációra, megnőhet a társadalom széthullási esélye. A mai politikai élet riasztó példákkal szolgál arra, hogy politikai érdekek mentén milyen mérvű társadalmi dezintegráció megy végbe. Ha ez az iskolában is megjelenik, borzalmas lesz.
“A villamoson sem szegregálunk”
Fotó: Neményi Márton
Azzal, hogy egységes kötelező tantervet írnak elő, ez a probléma nincs megoldva. Noha az utóbbi 20 évben voltak viták a különböző elveket valló oktatáspolitikusok, a pedagógus szakma képviselői között, de most először rúgnak fel egy alapvető szakmai konszenzust, amely arról szólt, hogy az eltérő helyzetű és képességű gyerekekhez az oktatásnak szervezeti elkülönítés nélkül, metodikai eszközökkel kell alkalmazkodnia.
Persze a társadalom többi szegmensében is sok hasonló történik, s ennek a politikai folyamatnak a részeként csapódik le ez a szemlélet az oktatás irányába is. Az OKNT a miniszter tanácsadó testülete Ez a tisztség és kötelezettség a legfőbb koncepcionális kérdésekben egyfajta egyetértést feltételez az OKNT és a minisztérium között. Ez az egyetértés vált számomra lehetetlenné azáltal, hogy egy olyan rugalmatlan tantervi szabályozás készül, amellyel én nem tudok azonosulni.
A koncepció bevezetőjében az áll, hogy a közoktatás ügye az utóbbi időben kísérleti tereppé vált, ahol a gyerek helyett a tananyag és a metodika lépett az oktatás középpontjába.
Pedig épp azzal kerül a gyerek a középpontba, ha a nevelőtestület a helyi igényeknek megfelelően alakítja a helyi tantervet. Éppen, ha ugyanazon központi tanterv szerint kell mindenütt tanítani, akkor kerül a tananyag a központba a gyerek helyett. Tehát pont az ellenkezője van a törvényben, mint a koncepció bevezetőjében. Ráadásul, mint mondtam, van az elképzelésben egy óriási bizalmatlanság a pedagógus személyes felelőssége, intelligenciája, szakértelme iránt.
A fenntartói területen is központosítást ír le a törvény. Az állam lesz minden közoktatási intézmény fenntartója. Így kívánja biztosítani a kormány, hogy minden iskola azonos színvonalon működjön, függetlenül az önkormányzat anyagi lehetőségeitől. Ez sem szolgálja az esélynövelést?
Szerintem hiába festik újra az osztálytermet, ha abban csak azt visszhangoztathatom, amit a központi szócső akar.
“Hiába festik újra az osztálytermet”
Fotó: Neményi Márton
Különbözik az Orbán-rendszer törvénytervezetéből felsejlő közoktatás a kádári oktatási rendszertől?
Tartalmában természetesen sok különbség van, de a két modell lényegében ugyanaz. Az is centralizált rendszer volt, amely uniformalizálni akarta az oktatást, ez is az lesz. Akkor is meg kellett harcolnia annak, aki vette a bátorságot, hogy a maga helyi viszonyainak érvényt szerezzen, most is erre lesz szükség. De sem akkor nem volt könnyű, sem most nem lesz az. Amikor iskolákat zárnak be, mert takarékosodni kell, amikor nagy a veszélye az utcára kerülésnek, és nehéz új munkahelyet találni, akkor az emberek, így a pedagógusok is, ragaszkodnak a munkahelyükhöz. Ez növeli a munkahelyi vezetőkhöz (például az állam által kinevezett igazgatókhoz) való alkalmazkodási hajlandóságot. Ez arra is kiterjed, hogy ha előírják, mit kell tanítani, akkor a pedagógus – szakmai autonómiája megnyirbálása ellenére is – mosolyogva vagy fogát szíva, de megtanítja. A helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás lehetőségének korlátozása a gyerekek rovására megy.
