Népünket a mai nyelvek többsége a latin Hungarus szó valamely változatával jelöli, ami a legelfogadottabb magyarázat szerint a magyarokkal kapcsolatba került, minden bizonnyal az onogurokról hagyományozódott át őseinkre kissé elferdült alakban. Mások úgy gondolják, hogy a latin műveltségű nyugat életmódja, harcmodora és „győzhetetlensége” miatt eleve Attila népével azonosította a magyarokat. Annyi biztos, hogy a hungarus nem önelnevezés, mert az már a legkorábbi források szerint is a magyar volt. Sorozatunk előző részében emellett azt fejtegettük, hogy a hun és a magyar nép azonosságára ugyanúgy nincs bizonyíték, mint ahogy a teljes izoláltságukra sincs.
Nem tudjuk, milyen időből származik és mit jelent a magyar népnév, de a legtöbb magyarázat alapján a finnugor magy (ember) és az ar (ugynacsak finnugor eredetű ember, férfi jelentéssel; vagy az er népnév) összeolvadásából született. E magyarázat a XIX. század közepén született. Reguly Antal a magyar nép nevet a *mansi + eri ’mansi ember’ jelentésű szóösszetételből eredezteti. Reguly ezen ötletét több-kevesebb változtatással ma is elfogadják a nyelvészek. Berta Árpád a *bancser, *bandzser ős-alaktól indít, Róna-Tas András így rekonstruálja: *mancsa → *madzs + er (*medzser → Megyer) → *magyer → magyar. A csillaggal jelölt alakoknak nincs adatolható előfordulása, csupán nyelvészetileg kikövetkeztetett változatok.
Most egy olyan tudományos elméletet mutatunk be, amely ma már kevéssé ismert, pedig ezen elmélet alapja egy ténylegesen meglévő történeti forrásadat. Folytatjuk eredetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat Szabados Györggyel, történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársával. 
Álmos nagyfejedelem
Muagerisz király
A történet testvérháborúval kezdődött, csaknem egy évszázaddal azután, hogy Attila meghalt és birodalma több önálló fejedelemségre szakadt szét. Két bizánci krónikás is megörökítette, hogy a Fekete-tenger környékén élő, kutrigur hun uralkodó, Gorda felvette a kereszténységet, és lerombolta a régi vallás szent helyeit. Ezért öccse 528-ban fellázadt ellene, megölte, majd átvette a hatalmat és visszaállította a pogányságot. Az új uralkodót – bizánci lejegyzésben – Muagerisznek hívták. Erre a magyarsággal kapcsolatba hozható adatra Szabó Károly figyelt fel elsőként a XIX. század közepén, a magyar nép névadó ősét látva benne. Több jeles magyar történész vallotta, és a legnagyobb magyar bizantinológus Moravcsik Gyula kimutatta, hogy a Muagerisz személynév magyar népnév eddig ismert legkorábbi megjelenése. Pontosítsunk: az a tulajdonnév, ami 528 körül egy személy nevét jelentette, ugyanaz a tulajdonnév, ami a IX–X. században már mint belső keletkezésű népnév tűnt fel.
És ugyanaz, ami Anonymusnál hetümogyer, dentümogyer, a muszlim szerzőknél madzsar, Bíborbanszületett Konstantinnál pedig megyer. Mind a mai önelnevezésünk, a magyar szó magas, mély és vegyes hangrendű változata. Ebből akár azt a következtetést is le lehet vonni, hogy a kutrigur hun uralkodó olyan jelentős személyiség volt, hogy miután megszervezett egy népet, vagy katonai kíséretet, az ő személyneve később már az általa létrehozott közösséget megjelölésére is szolgált. Forrásadat nem támasztja alá, de akár Muagerisz nemzetségéből származhatott Álmos fejedelem, aki – sorozatunk korábbi részében részletesen bemutatott – erős szabirokat állammá szervezte. Az így létrehozott egységre pedig „ráértette”, ráragasztotta saját nemzetségének nevét. Ma úgy mondanánk, családi nevét. Ezt tekintjük az eredethagyományból származó újrakezdésnek: egy új alakulat „létrehozójából eredezteti” önmagát, esetünkben Álmos államának belső elnevezése épp saját nemzetségi neve, a magyar.
Hun vezér a szabirok felett?
Talán érthetőbb, és talán az elméletet is „megtámasztja”, ha a Magyar Királyságot is részben elfoglaló Oszmán Birodalmat hozzuk példának, ami egy személynév, a különböző török népeket összefogó, dinasztiaalapító I. Oszmántól származik. Mivel Álmosnak és nemzetségének volt Attila-hagyománya, erre a vonalra genealógiailag a kutrigur-hun Muagerisz királyt is rá lehet kapcsolni. Fontos hangsúlyozni, hogy nagyon kevés az adat, így a fentiek csak óvatos feltételezésnek tekinthetők, az „így is történhetett” kategóriájába tartoznak – figyelmeztet a forráshiány miatti bizonytalanságra Szabados György.
A fenti együttállás esetén fontos kérdés, hogy Álmos vajon „kívülről érkezett” a magyarnak nevezett közösség élére, vagy „közülük való” volt. Előbbi még inkább megerősítené az Árpád-ház hun gyökereit, míg utóbbi ezt kiterjesztené a magyar etnikumra, vagy annak legalább egy részére. A választ nem tudjuk. Bíborbanszületett Konstantin azt sugalmazza, hogy belülről jött, ám beszámolója ezen a ponton annyi sebből vérzik (ezt cikksorozatunk későbbi részeiben részletezünk majd), hogy sok, biztosnak hitt állítását korántsem lehet bizonyosnak elfogadni.
Valószínűbb, hogy a későbbi nagyfejedelem egy Attila-eredettudattal rendelkező, és még fontosabb, hogy megfelelő személyi képességeket birtokló uralkodóként a saját, Muogerisz után magyarnak nevezett nemzetségével, hadseregével vagy kíséretével megszervezte vagy meghódította az erős szabirokként is ismert konglomerátumot. És innentől kezdve az erős szabirok önelnevezését is felülírta a magyar. Analógiának vegyük a bolgárokat, akiknek dunai bolgároknak nevezett ága megszervezte az általuk elfoglalt terület szláv lakosságát, és rájuk származtatta saját önelnevezését. Ebből a konglomerátumból később az eredeti bolgár-török komponens nyelvét elvesztve kikopott, de megmaradt a név emléke, a népet máig bolgárnak nevezik. Visszatérve a magyarokhoz: egész egyszerűen nem tudjuk, hogy például Álmos azon a nyelven beszélt-e, mint amit most magyarnak mondunk. 
Magyarok vagyunk
Népünk máig legelterjedtebb külső elnevezése a latin Hungarus szóból származik, amely a legelfogadottabb történészi álláspont szerint az onogur népnév módosult alakja. A hun-magyar rokonságot hirdetők tábora azonban a hun előtagot szívesen venné származásunk magyarázatának. Szabados György szerint ezek egyikében sem lehetünk biztosak. Külső források a magyarokat nevezték hunnak, türknek, onogurnak, pannonnak, szkítának, szabirnak, de ezek nem alkotnak rendszert. Még csak az sem biztos, hogy a különböző megnevezéseket mikor jelültek etnikumot és mikor értettek rajta egye-egy államalakulatot.
A többé-kevésbé alátámasztható elméletek mellett egyetlen biztos pontot tudunk nyújtani önazonosságunk kérdésében: mi magyarok vagyunk. Egy olyan, önmagát magyarnak nevező közösség tagjai, amely már a IX. században megjelent az írott forrásokban, és az első ezredfordulón függetlenségét megőrizve tagozódott a keresztény Európa rendszerébe. E magyar közösség komponensei természetszerűleg jelentősen módosultak az idők folyamán. Kezdve azon, hogy Álmos és Árpád beérkező népe kisebbségben volt az itt talált avarokhoz képest, ám mégsem Avarország támadt új életre, hanem Magyarország kezdte meg Kárpát-medencei működését. Erre a Magyarországra az évszázadok folyamán besenyők, úzok és kunok jöttek keletről, germán, újlatin és szláv nyelveket beszélő közösségek nyugatról (illetve délről, délkeletről). Mindezen népelemek folyamatosan formálták és formálják a magyar népiséget, de a magyar népiséget formálják.
Amellett, hogy őstörténetünk, származásunk kérdéseit igenis újra és újra fel kell tennünk, egyáltalán nem vagyunk rászorulva modern mítoszok, városi legendák teremtésére. Ám a másik véglet sem helyes, hogy régről ránk maradt, eredeti mítoszainkat (csodaszarvas-monda, turul-monda) feledni. Álmos, Árpád és utódaik területében és kormányzásában is olyan tekintélyes és szilárd államot hoztak létre a Kárpát-medencében, amit a kontinens korabeli nagyjai között is büszkén nevezhettek a magyarok országának.
