Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol a demokratikus választásokat követően kétharmados többséget birtokló kormány alakult. Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy az örömtől sokkolva semmit se tett volna kormányzása első háromnegyed évében, de igazából mégse derült ki, hogyan is valósítaná meg nagyívű terveit. Telt múlt az idő, a gazdasági szereplők türelmetlenkedtek, a szavazói támogatás is szivárgott, bár ez messze nem érte el a kritikus mértéket. A választást követő év márciusának első napján aztán hivatalba lépett az új pénzügyminiszter és szakmai ikertestvére, aki a Magyar Nemzeti Bank elnöke lett. Lett is egy csapásra sivalkodás, mert nem egészen két hét leforgása 25 pontos intézkedési tervükből csomagot állítottak össze, amit egy csúnyácska vasárnap este ország-világ számára kézbesítettek.
Ugyanebben a rendkívül szerencsés országban négy választással később megint kétharmados parlamenti többséggel bíró kormány alakult. Sok terület volt, ahol nem tétlenkedett az első kilenc hónapban. Ám az csak nem akart kiderülni, hogyan lesz egymillió új munkahely, mitől lesz 4-6%-os gazdasági növekedés a következő választásig. Mintha a fülkeforradalom után bent ragadtak volna a fülkében. Aztán eljött a választást követő év márciusának első napja. A kormány jeles tagjai egy művelődési központba vonultak és meghirdették a várva várt Széll Kálmán-tervet.
Most kétségtelenül többet tudunk a kormány terveiről, mint korábban, de nem tudunk annyit, mint szeretnénk. S tán nem tudunk annyit, mint kellene.
Csomagmarketing
Amennyire csak lehetséges, a kormány igyekezett a legjobb feltételeket teremteni a csomag eladásához. Először is, elnevezte Széll Kálmán egykori miniszterelnökről és pénzügyminiszterről, amivel legalábbis küzd az ellen, hogy egyből valamely kormánytag nevéhez kapcsolódjon az intézkedéssor. Nyilván nem véletlen az sem, hogy a csomagot érzelmileg és politikailag alaposan előkészítő miniszterelnök köszönte szépen, nem szerette volna személyesen bejelenteni az megújulás politikáját. Holott, tavaly júniusban a 29 pontos első akciótervet ő maga ismertette a parlamentben. Ez egy másik, más jellegű és hatású csomag, amit helyettesére és jobbkezére hagyott.
A tervet pozitív intézkedések keretezik, a miniszterek szabadságának megfelezése és a 200 fős parlament megválasztása 2014-ben. Ugyanis, a kormány erősen törekszik arra, hogy valamennyi döntését azonos szálra fűzze fel: a „legstabilabb politikai rendszer” létrejötte és az alkotmányozás a miniszterelnök szerint szervesen összefügg a gazdasági újjászervezéssel. Annyiból biztosan, hogy az alkotmánybíróság kikapcsolása nélkül a második nyugdíjpillér megszüntetése nem ment volna ennyire simán. Mindeme változásokat pedig betetőzi majd az új parlament létrejötte.
Kinek-kinek jogában áll eldönteni, mihez kezd ezzel a magyarázat-rendszerrel. Mindenesetre a Fidesz igyekszik továbbra is érvekkel, mondanivalóval, magyarázattal ellátni híveit: van vonal, amelyet lehet követni, nincsenek magukra hagyva a támogatók a küzdelemben.
Mert küzdelem, az van. Orbán Viktor országértékelő beszéde hemzsegett a háborús és küzdős metaforáktól. Volt ott harcba szállás, győzni akarás, árral szemben úszás, lavina utáni mentőosztag. A Fidesz fő üzenete, hogy vészhelyzet van, és ennek a vészhelyzetnek van felelőse: az előző kormány. Ezért a csomaggal egyidejűleg megkezdődik a csomag által célba vett államadósság politikai felelősei utáni „nyomozás”. Lesz tetemre hívás, Gyurcsány, Bajnai, Oszkó, Veres izzadhat a vizsgálóbizottság kérdéseinek súlya alatt (ami, ki tudja, mit vizsgál majd, hiszen a felelősöket már meg is nevezték).
Alighanem tudják a kormánypárti politikusok, hogy a 2010-es voksolástól távolodva ez egyre kevesebbeket érdekel. Viszont a Fidesz-híveknek fontos, hogy a saját kormányukkal kapcsolatos kételyeiket elintézhessék azzal, hogy „hát, igen, na de a szocialisták….”. Emellett, amíg az MSZP a legerősebb ellenzéki párt, addig a Fidesz számára fontos, hogy a kiábrándulókban fenntartsa az „egyik kutya, másik eb” érzetet. Orbán Viktornak nyilván jobb, ha pártja 53%-ot kap, mint ha annál kevesebbet a következő választáson. Ám ha a kiábrándulók nem szavaznak senkire, az Orbán ellen leadott voksok pedig háromfelé oszlanak, akkor a miniszterelnök simán megnyeri egy következő választást is.
A csomag szelleme
Az egymást kölcsönösen és mélyen megvető politikusok egyikét se szeretném megsérteni, de ennyi dátumot, mint amit a Széll Kálmán-terv tartalmaz, utoljára Gyurcsány Ferenc 2007-es munkatervében láthattunk. A Navracsics Tibor és Matolcsy György által tartott prezentáció legfőképp annak ismertetéséből állt, hogy az elérni kívánt célokhoz mikor kapcsolódnak végre konkrétumok is. Úgyhogy most megint várunk, ezúttal a megjelölt területekhez és összegekhez tartozó intézkedésekre.
Az egyébként kiderül a dátumokból, hogy az eddigi elképzelésekkel ellentétben nem az alkotmányozás előtt lesz a reformroham a parlamentben, hanem utána. Holott éppen fordítva tervezték még néhány hónappal ezelőtt.
Sokan vádolják most azzal a kormányt, hogy a fiskális kiigazítással a maga ütötte rést igyekszik betömni a költségvetésben. Ez részben igaz.
A személyi jövedelemadó új rendszerével nagy pénztömeget hagy a kormány a 300 ezer forint felett keresőknél. Sőt, minél jobban keres valaki, annál nagyobb összeggel növekszik a havi jövedelme. A gyermekvállalást ösztönző adókedvezmény-rendszer kapcsán elmondható, hogy a tehetősebb szülők gyermeke többet ér az államnak: az adókedvezmény maximális összegét viszonylag kevesen és csak az átlagosnál jóval magasabb jövedelműek tudják igénybe venni, ők is csak akkor, ha három gyermeket nevelnek.
Orbán Viktor tavaly júniusban azt is bejelentette, hogy megszűnik az adójóváírás. Ettől kezdve világos volt, hogy növekedni fognak az alacsony jövedelműek terhei. Ez nem akciócsoportozás kérdése, hanem egyszerű matematika. Mivel Magyarországon nincs központi bérszabályozás, az állam nem kötelezheti a munkaadókat, hogy saját zsebből kompenzálják az adószabályok miatt csökkenő béreket. Nem is szólva arról, hogy a kormány március 1-jén azt is bejelentette: visszaszívja ígéretét a társasági adó egységesen 10 százalékra csökkentéséről. Márpedig egy héttel ezelőtt még ez volt a bérügyi akciócsoport fő érve arra, miért volna etikus, ha a munkaadók megemberelnék magukat és a saját kontójukra bért emelnének.
Egy szó, mint száz, az adójóváírást is azért kellett megszüntetni, hogy a kormány által útjára indított egykulcsos adó költségeit valamennyire kompenzálni lehessen. Mivel azonban ez a pénz nem elég, szükség volt további kiigazításra, a mostanira.
Másfelől azonban a „megújítás” alá vont területek problémái nem ma és nem is tegnap kezdődtek. Ahogy az államadósság is kétségkívül növekedett az elmúlt években, részben a jóléti intézkedések, részben az autópálya-építések, részben pedig a 2008-ban felvett életmentő, ámde robosztus IMF-EU-hitel következtében. A jelenlegi kormány tehát súlyosbította a bajt a költségvetésben, de az egész bajt nem ő csinálta.
Azt sem lehet elvitatni a kabinettől, hogy az államadóssággal és a foglalkoztatással fején találta a szöget: tényleg ezek a legégetőbb problémák. Az államadósság fixen leköti a kiadások jelentős részét, kiszorítva ezzel egyéb feladatokat. Ezt a helyzetet úgy lehet megoldani, ha az állam csökkenti a kiadásait, illetve növeli a bevételeit, elsősorban úgy – bár nem csak úgy -, hogy hozzájárul a foglalkoztatás bővüléséhez. Nem mindegy viszont, hogyan és mely kiadásait csökkenti. Az sem magától értetődő, hogy intézkedései nyomán valóban növekszik-e majd a foglalkoztatás.
A kormány most keményen nekimegy a gyógyszerkassza hiányának, ami egyébként már az 1990-es évek óta fejtörést okoz az egymást váltó egészségügyi kormányzatoknak. A generikus gyógyszerek előnyben részesítése, a gyógyszergyárak marketingjének fékezése és nagyobb adóterhelésük Molnár Lajos legszebb álmait idézi. Ugyanakkor kérdés, sikerül-e megtalálni az adóztatásnak azt az ideális mértékét, amelynél a hazai termelők nem mennek még tönkre és a nemzetközi szereplők sem vonulnak ki. Ugyanez igaz a bankadóra is, ami önmagában távolról sem ördögtől való.
Ennél talán problematikusabb a közösségi közlekedés ügye. Szanálni kellene a MÁV és a BKV adósságát, miközben óriási beruházási szükséglet volna e területeken. Nem volna helyes elzárni ezeket a szolgáltatásokat „az emberektől”, különben, például, nem tudnak munkába járni, így a kapacitáscsökkentés sem jelenthet igazi gyógyírt. Jól hangzik, hogy a százmilliárdos adóssághegyeket varázsütésre elhordják, de talán nem véletlen, hogy ez eddig nem sikerült. Úgy tűnik, a kormány túlságosan merészen számol olyan pénzekkel, amelyeket még senki se látott, és ez kockázatot jelent.
Annak is van racionalitása, hogy a kormány az államosított nyugdíjvagyon 63%-át az adósságtörlesztésre költi. Az adósság már attól is csökken, hogy az államnak nem kell kamatot fizetnie a magán-nyugdíjpénztárak által megvásárolt államkötvények után és a járuléktömeg egésze a társadalombiztosítás kasszájába folyik be. Más kérdés, miként lehet a nyugdíjvagyon egy részét ténylegesen kifizetni kamattörlesztésre és egyidejűleg egyéni számlákon „biztonságba helyezni”. Hacsak nem a csomag szelleme teljesíti ezt a kívánságot.
Ami a foglalkoztatást illeti, itt vannak a legnagyobb kérdések. Eleve felvethető, mennyire morális és mennyire ésszerű a munkanélküliség növekedése idején megrövidíteni a munkanélkülieknek címzett ellátásokat. A kormány a közmunkába terelné a munkanélkülieket. Van abban logika, hogy ha az állam maga végez bizonyos tevékenységeket, akkor akár hozzászervezheti a munkaerőt is. Fontos kérdés azonban, hogy lesz-e elég álláshely, amit fel tud ajánlani, vagy hogy oda tudja-e vinni a közmunkást, ahol a munka van. Eddig e téren annyi történt, hogy mintegy felszabdalták a közmunkákat, a nyolcórásakat négy- és kétórás tevékenységek váltják fel. Ennek vannak előnyei, ha a munka és a családi feladatok összeegyeztetését nézzük. Viszont a négyórás, meg a kétórás munkából nem lehet megélni.
A kormány csomagjának szellemisége tetszhet az átlag felett kereső adófizetőknek – akiknek az adóterhét most amúgy is csökkentették -, mert láthatják: nem „semmittevők” kapják adóforintjaikat. Ám a Fidesz mindezzel felbontja a miniszterelnök által korábban a győzelem biztosítékaként emlegetett társadalmi koalíciót a középosztály és szegényebbek között. Sőt, az iskolakötelezettségi életkor leszállítása mintha azt jelezné: az állam le is mond az esélykülönbségek csökkentésnek felelősségéről, mert hát 15 évesen nem azok a fiatalok mennek majd el dolgozni – ha lesz hova menni képzettség nélkül -, akiknek a szülei képesek kifizetni a különórákat, meg a nyelvtanárt.
Könnyen lehet, hogy a megújulás eredményeként a munkanélküli szegények tömegét a munkára fogott szegények tömege váltja majd fel. Akik előtt éppúgy nem nyílnak meg a felemelkedés útjai, ahogy eddig sem.
