Adatokra, tudományos tényekre van szükség az oktatási törvények megalkotásához – jelentette ki az Magyar Tudományos Akadémia elnöke szerdán. Pálinkás József úgy fogalmazott, hogy csak ezek alapján lehet kialakítani egy olyan koncepciót, amely az egyén és a közösség érdekeit is figyelembe veszi. A Mit mondanak a tények? – Az új közoktatási törvény küszöbén című szakmai műhelysorozat első konferenciáján elhangzott tények ugyanakkor ellentmondanak a közoktatási törvény vitaanyagában leírtaknak.
Csapó Benő oktatáskutató úgy fogalmazott, eddig az volt a tapasztalata, hogy az oktatáspolitika járta a maga útját, amit a kutatók „olykor megzavartak” a vizsgálati eredményeikkel. Remélhetőleg ezúttal nem így lesz. Bár az oktatási államtitkárság nem szólt hozzá a konferenciához, Gloviczki Zoltán, közoktatási helyettes-államtitkár becsületesen végighallgatta az előadásokat és hozzászólásokat.
Nem csak pénzkérdés
Csapó a PISA-vizsgálatok nemrég megjelent összegzéséből idézett néhány olyan tényt, amit egy újabb reform tervezésénél nem ártana figyelembe venni. Előrebocsátotta, hogy – bár szüksége volna az oktatásnak néhány százmilliárd forintos többletforrása – egy iskolarendszer minősége nem kizárólag pénzkérdés. A PISA-adatok szerint például a 2009-es mérésen volt néhány olyan ország, amelyik nálunk kevesebbet költött oktatásra, de jobb eredményt ért el.
Mint korábban az fn.hu-n olvashatták, a nemzetközi PISA-mérésen a magyar 15 évesek matematikából, természettudományból és olvasás-szövegértésből is a középmezőnyben vannak, igaz az utóbbiból 2009-re némi javulást tapasztalhattunk. Azt is rendre kimutatják a felmérések, hogy Magyarországon a legnagyobbak az iskolák közötti különbségek, és hogy a tanulók társadalmi háttere erősen meghatározza az iskolai teljesítményüket. Kevesebb figyelem jutott ugyanakkor arra, hogy a PISA-vizsgálaton alig néhány magyar tanuló ért el kimagasló eredményt, azaz a most megerősíteni kívánt elitgimnáziumok kevés diáknak nyújtanak ilyen tudást.
Zavaró mondatok
A 2009-es PISA-vizsgálat egyik összegző kiadványa felsorol nagyjából száz – az OECD- és más, a felmérésen részt vevő országok adatai alapján állítható – mondatot. „Ezek azok a tények, amelyekkel most zavarni fogom az oktatáspolitikát” – vezette be a felsorolást Csapó. Többek között idézte, hogy a vizsgálat szerint azok a sikeres iskolarendszerek, amelyek egyenlő esélyeket biztosítanak minden tanulónak. Rosszabb viszont egy olyan ország iskolai összteljesítménye, ahol a 15 évesek túl sokféle iskolatípusba járnak. A bukások nem emelik a teljesítményt, sőt, ahol sok tanuló ismétel évet, ott az iskolarendszer egésze alulteljesít – záporoztak a „zavaró” tények.
Az is egyértelműen kiderült több kísérletből, hogy egy sikeres oktatási rendszerhez nagyobb pedagógusfizetésekre van szükség, a kisebb osztályok kialakítása nem váltja be a minőségnövelő reményeket. Ahol többen járnak óvodába, jobbak a 15 évesek eredményei. Hozzátette, Magyarországon épp ott nincs óvoda, ahol a leginkább kellene: a hátrányos helyzetű, depresszív térségekben. Sőt, már az óvoda előtti nevelés is sokat segítene a sikeres oktatási rendszer kialakításában. Csapó kivetített egy olyan grafikont, amely kimutatta, hogy minél korábbi életkor fejlesztésébe, hátránykompenzációjába fektetünk, annál nagyobb annak megtérülése.
„A PISA-vizsgálatok azt mutatják, hogy lehet javítani (akár rövid idő alatt is) egy ország oktatási teljesítményén, ha van arra tudományosan megalapozott program. Új fejlődési pályára állíthatnánk tehát a magyar oktatást. Kérdés: miért nem tesszük?” – zárta mondandóját Csapó Benő. (Mint korábban az fn.hu-n írtuk, konkrét GDP-re lefordítható, óriási hozamot hozna az oktatásba való befektetés.)
Nem romakérdés, társadalmi integráció
Pokorni Zoltán az integrált oktatás kudarcairól beszélt. Úgy fogalmazott, hogy ma az iskolai integráció ügye rosszabbul áll, mint tíz éve, sőt a társadalom többsége az elkülönítést támogatja. Az Országgyűlés oktatási, tudományos és kutatási bizottságának fideszes elnöke rámutatott arra: Magyarországon teret nyert, sőt ma már többségi vélemény az oktatási elkülönítés, és néhány éve ez a vélemény harsánnyá is vált.
Magyarországon ma nem pusztán romakérdésként, hanem társadalmi integrációként fogja fel a kormány a közoktatás integrációját – mondta, hozzátéve, az elmúlt években azonban a kormányzatok hibát követtek el, amikor “pályakezdő, felkészületlen pedagógusok jelentek meg ezekben a speciális programokban”. Arról is beszélt, hogy ezt a munkát a pedagógusoknak mindössze néhány százalékos bértöbblettel honorálták.
Kitért arra, hogy Magyarország hibázott, amikor korábban külön-külön hirdette meg a telepfelszámolási és a munkahelyteremtő programot, mert ezek – mint mondta – nem álltak össze egységes egésszé. A fideszes szakpolitikus szerint emellett közrejátszott az előző években az integráció sikertelenségéhez az a politikai gyávaság, amely törvényi erővel akarta rákényszeríteni az egész rendszerre az elképzeléseit. Az integrációt például “a középosztály kockázatként fogta fel”, gyermekeit nem akarta a hátrányos helyzetű diákokkal együtt járatni iskolába, ezért “az integrációból kimenekítette” a gyermekét. Ez a kistelepülési iskolák gettósodásával járt, amely folyamatnak “a végén vagyunk” – jegyezte meg. A középosztályt nem érdekli a hosszú távú veszteség, a rövid távú félelmeit kellene csökkenteni. Érdekeltté kell tenni abban, hogy kiváló iskolák legyenek ezeken a területeken is – figyelmeztetett.
Az óvodát kell erősíteni
Pokorni Zoltán kijelentette, ma nincs pénz arra, hogy az oktatás minden területén beavatkozzunk, Ezért ki kell jelölni azokat a területeket, amelyekre tudunk forrásokat biztosítani. Meglátása szerint a társadalmi felzárkóztatás eredményességéért az óvodáztatásra kell koncentrálni, és ezt a leghátrányosabb térségekben fel kell karolni.
Óvott attól – bírálva ezzel újra a Hoffmann-féle tervezetet -, hogy “fő programmá tegyük a felzárkóztató osztályt, a nulladik évfolyamot”. Az integrációt szerinte inkább azzal lehetne segíteni, hogy a jelenleginél fiatalabb korban mennének óvodába a gyerekek. Véleménye szerint jó volna támogatni az egész napos iskolákat, de ehhez meg kell teremteni a finanszírozást is. Az is járható út, ha nem mindenki azonnal vezeti be, annak néhány elemét is megvalósíthatja egy-egy iskola. Úgy véli továbbá, hogy a kiemelt iskolai körzetet is szerencsés volna újra átgondolni, esetleg bevezetni. Az egyik legfontosabb teendő a differenciálásra, kooperációra és az egyéb korszerű pedagógiai technikákra felkészíteni a tanárokat.
Pokorni Zoltán indokoltnak mondta a központi költségvetés nagyobb szerepvállalását a közoktatásban, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt nem szabadna összekötni a bürokrácia növelésével, mert akkor a mostaninál jóval centralizáltabb oktatási rendszer jön létre, ami szakmailag nem jó út.
A konferencia lezárásaként hozzászólásokra is lehetőség volt. Az egyik résztvevő azt kifogásolta, hogy a közoktatási törvény tervezete annyira nem foglalkozik az esélyegyenlőségi kérdésekkel, hogy ez a szó, sőt maga az esély szó sem szerepel a dokumentumban. Pálinkás József a tudományos tényekre alapozott koncepciót sürgető bevezetőjére utalva feltette a kérdést: milyen hatástanulmányokra, milyen kutatásokra alapul a most olvasható vitaanyag. A kérdés költői volt – választ maga a kérdező sem várt.
