Indulatosan beszélt a konferencián. Elege lehet az országból.
Azt azért nem mondtam, hogy elegem van belőle. Tán az abból fakadó düh sütött át a szavaimon, hogy oda a kincs, amivel ’89-’90-ben rendelkeztünk. Megbicsaklott az akkori lendület, zuhant a nemzetközi tekintélyünk. A múlt hónapban Berlinben vagyok, és lépten-nyomon azt kérdezik a németek: mi folyik ott nálatok, hogyan lettetek elsőből utolsók? Ez fáj. Ha ma már a bennünket leginkább támogató népek is negatívan gondolkodnak rólunk, el lehet képzelni, mit szólnak hozzánk, mondjuk, a londoniak vagy New York-iak, akik számára eleve nem vagyunk tényezők. Kelet-Közép-Európában abnormálisan zajlanak a váltások. Az egyik színezetű kormány belekezd valamibe, aztán jön a következő koalíció, akinek semmi sem jó, és mindent kezd elölről. Rengeteg pénzt dobtunk ki ezzel az ablakon, nem csoda, hogy a rendszerváltáshoz képest többszörösére nőtt az ország adósságállománya. Ráadásul, míg az 1990-es húszmilliárd dollár adóssággal szemben ott volt bő 80 százalék nem privatizált állami vagyon, mára elfogyott ez a tartalék.
Bő 80 százalék volt a közvagyon, amikor átadta a hatalmat Antalléknak?
Tíz katt Németh Miklósért – Képgaléria (Fotó: Gáti András/lapunk)
Tessék nyugodtan utánanézni a magyar királyi statisztikai hivatal 1991-es és 1992-es évkönyveiben.
A radikális jobboldal szerint ön a nemzetközi pénzvilág érdekeit képviselve – a társasági-, az átalakulási- és a csődtörvény parlamenti megalkotásával – a „kommunista vezérigazgatók tulajdonába játszotta át a magyar termelőszféra vállalatait”. Az ön nyakába varrják azt is, hogy a spontán privatizáció idején közel másfélmillió, máig hiányzó munkahely szűnt meg az országban.
Gyakran hallottam ezeket az állításokat 2000-ben, amikor a miniszterelnök-jelöltségre készülve hazajöttem, és jártam az országot. Nem csak a szocialista párt szimpatizánsaival találkoztam, hanem elmentem az oroszlánbarlangokba is, velem szemben álló emberekhez. Persze felkészültem, nyitott statisztikai évkönyvek hevertek előttem. És amikor megkaptam a várt kérdést, kértem valakit, hogy olvassa fel a vonatkozó oldalakat. Az biztos, hogy a kapitalista országok történetében szinte példanélküli az a széles körű privatizáció, ami nálunk zajlott. Az amerikai képviselőház ’88-as fehérkönyve azzal kezdődött, hogy tökéletes privatizáció és tökéletes privatizációs technika nincs, és olyan privatizációs programsorozat sincs, ami ne lenne tele korrupcióval. A kérdés az, hogy mennyire tudjuk ellenőrzés alatt tartani a folyamatot.
Mennyire tudtuk?
E tekintetben gyöngék voltunk. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy amit én privatizáltam, ma is áll. Ott volt az Egyesült Izzó – ma Tungsramként működik. És ott volt a síküveggyár Orosházán és Salgótarjánban – mindkettő áll. Később már nem volt ilyen sikeres a magánosítás. Mondok egy példát. Amikor Szűrös Mátyás kikiáltja a harmadik köztársaságot az ablakból, mellettem tartózkodik Lothar Späth, akkori baden-württenbergi miniszterelnök egy húszfős, német üzleti köröket reprezentáló delegációval. Az ünnepség után Székesfehérvárra hajtunk, és ott prezentációt hallgatunk meg a Videotonról. Kérdem én: hol van ma a Videoton? És hol van a MOM? Sokat veszítettünk a kapzsiságon és a hozzá nem értésen. Ami az elmúlt húsz évben történt, abban benne van a rendszerváltás óta megalakult hat kormány tehetetlensége, széteső politikája. Mindé.
Most se jó az irány?
Akkor mondok még egy példát, figyeljen! 1997-ben általános választás van Londonban, akkor én még ott élek. Tizenhat és fél éves, korrupcióval, nepotizmussal, dölyffel teli Tory-kormányzás után a munkáspárt nyer. Két üzenetet fogalmaznak meg az üzleti világnak. Egy: kiveszik az alapszabályukból a négyes paragrafust, ami szerint az állami tulajdon egyenrangú a magántulajdonnal. Kettő: ígérik, hatalomra kerülésük másnapján megadják a jegybanknak a teljes függetlenséget a monetáris politika kialakítására. A tömegeknek meg azt üzenik: nem lesz időnk mindenféle korrupciós ügyeket kivizsgálni, nekünk kormányozni kell. Győzelmük után néhány évre visszamenőleg kijelölnek egy időszakot, és amit ez idő alatt privatizált az előző kormány, arra egyszeri, tehát meg nem ismételhető adót vetnek ki. Rengeteg pénzt, hatvanmilliárd angol fontot szednek be. És ezt nem a költségvetés lyukainak foldozgatására fordítják, hanem öt elmaradott térség fejlesztésére. Tehát hol találták ki a válságadót és a bankadót? A kapitalizmus bölcsőhazájában, Angliában! És ki találta ki? Egy baloldali párt.
Mi is ebből a tanulság?
A Fidesznek meg az MSZP-nek üzen?
A menyemnek mondom, hogy a fiam is értsen belőle.
Próbált ön direktben is beszélni a fiával: ahogy az imént említette, 2002-ben az MSZP miniszterelnök-jelöltjének készült. Aztán meglepetésre már a párton belül, az országjárás alatt feladta a küzdelmet. Min múlott a siker? Elege lett az egészből, vagy csak simán kiszorították az elvtársai?
Is-is. Hagytam magam kiszorítani, ami mögött az volt, hogy láttam: a többiek még nem alkalmasak, éretlenek azokra az ügyekre, amikről és ahogy én beszélek. Azt mondta nekem a szocialista párt egy ma is prominens vezetője…
Kovács László?
Legyen elég annyi, hogy ma is ott van a vezérkarban. Szóval azt mondta: tudod, Miklós, az a baj, hogy amit te mondasz, amit tőled hallunk, azokra még nem vagyunk készek.
Amit úgy is érthetünk: Tudod, Miklós, inkább maradnánk mi a párt élén, te meg röpülj vissza bankárnak, Londonba.
Sok olvasata van annak a mondatnak. Én levontam a következtetést.
Vagyis?
Hogy is van az a mondás? Láttam, ha a korpa közé keveredek, ezek megesznek engem. Nem voltak hajlandóak komolyan beszélgetni a javaslataimról. Pedig vázoltam is a konkrét elképzeléseimet is egy gyűlésen, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a kongresszus előtt. Ott ült a fél pártvezérkar.
Miről beszélt nekik?
Arról, hogyan kell újjáépíteni, milyen értékbázison kell újjászervezni egy modern, baloldali, szociáldemokrata pártot.
Tehát nem az országra, hanem a pártra vonatkoztak az elképzelései.
Persze. Előbb a párt! Ha ott rend van, ha azt megfogtam, akkor lehet az országról beszélni.
Milyen lett volna 2000-ben egy modern baloldali párt?
El kell olvasni a korabeli tudósításokat. A Borsod megyei lapok lehozták. Kicsit a Népszabadság is írt belőle.
Akkoriban nagy tülekedés zajlott a pártvezetésért. Bruszt ugyan most is látható, de talán egyszerűbb volna odaférni, mint annak idején. Van még önben pártvezéri ambíció?
Ez már egy egészen más párt. Tanácsot ennek is szívesen adok, de tagja nem vagyok, semmi kötődésem hozzá. Amúgy is lassan 63 éves leszek.
A legjobb politikusi kor.
Persze, normális helyeken.
Végleg leszámolt a további politikusi karrierrel?
Azt hiszem, igen.
Azt.
Maradtak barátságok?
Hogyne.
Pozsgay, Nyers?
Nyerssel nyolc-tíz éve találkoztunk, Pozsgayval gyakrabban látjuk egymást. Az egykor általam vezetett kormány tagjaival viszont évente kétszer-háromszor is összejövünk: Glatz Ferivel, Hütter Csabával, Kemenes Ernővel, Derzsi Bandival, Kiss Elemérrel, és amíg élt, Horváth Ferivel. Az öreg Gál Zoli is be szokott nézni. Egy másik társaságban pedig Horváth István volt belügyminiszterrel és Kulcsár Kálmánnal is sokat találkoztam.
Két későbbi főszereplőt ön emelt először kormányba: Horn Gyulát és Békesi Lászlót.
Békesi valahogy elmaradt a baráti vacsorákról. Hornnal, amikor megjelentette a hazugságokkal teletűzdelt könyveit, nagyon megromlott a kapcsolat. Mondtam neki, Gyula, egyszer eljön a pillanat, amikor történészek és a Nyugat elmeséli, hogyan is zajlottak valójában az események, és rá fogsz jönni, a csúsztatásaiddal magadnak is sokat ártottál.
Nyugaton, főleg Németországban önt és őt is idolként tisztelik az endékások ’89 szeptemberi kiengedéséért.
Megvoltak az ő érdemei. A végrehajtásban. És közben a tömjénfüstöt is megszervezte magának.
Önnek vannak még fontos titkai a rendszerváltás körüli évekből?
Nekem nincsenek. Másoknak viszont biztos akadnak.
Kiknek? Miről?
Például a különböző titkosszolgálatoknak a saját szerepükről.
CIA, KGB?
És Moszad, és Vatikán.
Mind dolgozott a rendszerváltó Magyarországon?
Mindenütt dolgoztak. Az ő irattáraik rejthetnek még újdonságokat. Ami titkot én tudtam, azt elmeséltem a sajtónak, illetve Oplatka Andrásnak, amikor az Egy döntés története című könyvet írta a határnyitásról.
Idén tavasszal Kende Péter beperelte önt. Követelve, hozza nyilvánosságra azon dokumentumokat, melyekre az Oplatka-könyvben hivatkozik: a Gorbacsovval 1989 márciusában zajlott találkozójáról készült beszélgetés jegyzőkönyvét, valamint Nyikolaj Rizskov szovjet kormányfővel történt levelezését.
A másodfokú bírósági tárgyaláson az ügyvédem felolvasta az országos levéltár levelét, amiben értesítettek: a nagy kuplerájban megtalálták a Kende Péter által kért iratokat. Mondom: nincs több titkom. Meglepetést én már senkinek se fogok okozni. És nem is akarok.
Németh Miklós 1948. január 24-én, parasztcsalád sarjaként született Monokon.
1971-ben végzett a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen, a diploma megszerzése után oktatói és kutatómunkát végzett az intézményben. 1974-75-ben az amerikai Harvard Egyetem ösztöndíjasa volt. 1977-ben az Országos Tervhivatalban lett osztályvezető-helyettes.
A Magyar Szocialista Munkáspártba 1976-ban lépett be, 1981-től a pártközpont gazdaságpolitikai osztályán dolgozott, 1986-tól osztályvezetőként. 1897-ben a Központi Bizottság gazdaságpolitikai titkárává választották. Kádár János leváltása után, 1988-ban bekerült a Politikai Bizottságba, melynek a párt megszűnéséig tagja volt.
1988. november 24-én alakított kormányt, mely 1990. május 23-áig volt hivatalban. A Németh-kormány idején fogadta el az Országgyűlés a rendszerváltáshoz szükséges törvényeket.
Noha a frissen alakult MSZP elnökségébe is beválasztották, az 1990-es választásokon függetlenként indult és Szerencsen parlamenti mandátumot szerzett.
1991-ben lemondott mandátumáról, és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egy alelnöke lett. Tisztségét 2000 májusáig töltötte be.
(Forrás: Wikipédia)
