Ön egy ülőkádban látható nőt ábrázoló fekete-fehér aktfotót emelt a magasba a könyvbemutató kezdetén. Hogy kerül a meztelenség a szocreálba? Hiszen Virág elvtárs és Gogolák elvtársnő óta evidencia: „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának.”
Csak a magyar szocreált jellemzi ez a prüdéria. Az ötvenes évek Szovjetuniójában az antik korból vették a mintát, rengeteg meztelen ábrázolás készült, miközben nálunk mi egyedül a bányászati székház falán találtunk ruhátlan jelenetet. A fotó pedig, amit említett, nem műalkotásnak készült, hanem illusztráció 1951-ből, egy magyar találmányhoz: az ülőkádhoz. Az ötlet a modernizmusból, a Bauhaus-ból ered, lényege a praktikusság. A Rákosi-korszakban épültek az úgynevezett „CS”, vagyis csökkentett komfort fokozatú, kis alapterületű lakások, amelyekben nem fértek volna el a normálméretű kádak. Sokak szerint az ülőkád szemlélteti legjobban az ötvenes évek nyomorát, de annak idején azt mondták: az ülőkádat nem a kád, hanem a lavór felől kell nézni. Abból az irányból valóban előrelépés. Állítólag kétszer öt liter víz elég volt egy fürdéshez.
Pór Bertalan: A termelőszövetkezetek I. kongresszusa küldötteinek fogadása a Parlamentben (1950.) – Tizenöt katt a múlt lezárásáért; Képgaléria (fotó: Corvina Kiadó)
Hogyan került pucér nő a diktatúra ülőkádjába?
Nem a nyilvánosságnak exponálódott a fénykép, hanem belső használatra. A tervező, hogy érzékeltesse a tárgy méretét, a felvételhez embert is akart. A képzőművészeti főiskoláról hívtak át egy modell, aki nem volt hajlandó kinevettetni magát azzal, hogy ruhában ül a kádba. Levetkőzött. A fotóból mindössze tizenhét nagyítás készült. Aztán sorra jöttek a kérések a pártfunkcionáriusoktól, hogy akarnak még az illusztrációból.
Művészet a szocreál?
Az. Diktált művészet. Megjegyzem, különbséget teszünk szocialista realizmus és szocreál között. Előbbi gyökerei a tizennyolcadik századig nyúlnak vissza, ugyanis már akkor is születtek a szocialista művészet vonulatába tartozó munkásábrázolások. Szocreálnak viszont kizárólag a személyi kultuszhoz kötődő, sztálinista, rákosista, klisészerű propagandaművészetet tekintjük.
Abban nincs érték?
Sajátos érték van benne. A jeles magyar művész, Csók István az ötvenes években valamiért úgy érezte, neki is meg kell festenie a maga szocreálját. Készített is egy iszonyatosan béna és ügyetlen Rákosi-portrét; igyekezett az öreg. Oda akarok kilyukadni, hogy a szocreál művek elsősorban propagandaértékkel bírtak, illetve utólag, számunkra a kordokumentum érték a fontos.
A születése idején a szecessziót sem tekintették különösebb értéknek, ma meg kizarándokolunk érte Bécsbe. A szocreálnak van esélye ekkora átértékelődésre?
A könyvbemutató – Spiró György moderátorként, Kúnos László a kiadótól, valamint a szerzők: Szücs György és Prakfalvi Endre (Barka Gábor felvétele)
Mai ésszel nehéz elképzelni, milyen érzékenységek működtek a szecesszió idején. Előbb-utóbb a szocreál kapcsán is elérkezik az idő – nem a mi életünkben -, amikor ez is egy lesz a számos művészettörténeti korszakból. Meglehet, a szocreál portrétermés java a figurális ábrázolás egy korszakát alkotja majd.
Az elnyomó hatalmak a művészetben – Egyiptomtól a barokkig vagy egészen a szocreálig – mind a monumentalitással, a szimmetriával, az erővel operáltak. Így tanultam Bálványos tanár úrtól.
Az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak teremtették meg a monumentális stílust. Később akadtak követőik, és ha ezt kellő tehetséggel tették, mint például a barokk mesterei, akkor korszakká nőtte ki magát az adott művészet. A szocreál rövid, értéket alig felmutató korszak volt. Sosem lesz a barokkhoz hasonló súlyú, de a több tízezer ekkor született műből vállalható válogatás állhat össze.
A könyvbemutatón említette, hogy valamelyik miniszter egyszer azt mondta önnek: kizárt, hogy védettnek minősítsen egy szocreál alkotást.
Ha azt akarja kérdezni, ki az a miniszter, nem válaszolok. Elégedjen meg annyival, hogy ismert politikus. Számomra a mechanizmus az érdekes: a művészettörténésznek akkor is kötelessége a távolságtartás, ha a politika megtagadja a múlt egy szakaszát. Akadnak a szocreál időkben készült értékes, modernista épületek, mint például a székesfehérvári pályaudvar, a Ferihegy 1, vagy a Képviselői Irodaház. Fennmaradásukat csak az garantálja, ha a jelenlegi tulajdonosaik kezében maradnak.
A Képviselői Irodaház aulájában látható Bernáth Aurél gigantikus, Munkásállam című freskója, melyet ma drapéria takar. Ön elhúzná a függönyt?
A Sztálin Vasmű nagyolvasztó öntőcsarnoka építés közben (1953 körül)
Ha Olaszországban Mussolini ottmaradhatott köztéri domborműveken, akkor nálunk is a néplélek felelősségét mutatná, ha nem kendőznénk a hasonló emlékeinket. De most még én sem húznám el azt a függönyt. A higgadt számvetés egyelőre csak szakmai szinten működik.
Megeshet, hogy a Szoborparkból egyszer majd visszakerül néhány szocreál alkotás a városba?
Kizárt.
Osztyapenkónak sincs esélye?
Neki sem. Annak idején én is az Osztyapenkónál stoppoltam, kultuszhely az számomra. Mégis azt mondom: az a szobor már a muzeologizálási folyamat része.
Ki dönti el, mikor jött el a rehabilitáció ideje? A nép vagy a politika?
Az idő. Kell, hogy úgy érezzük: a műalkotások nem bántanak senkit. Mészáros Márta hungarocell Sztálin épített egy filmforgatáshoz a Felvonulási térre. A saját fülemmel hallottam, amint idős nénik rémülten mesélték anyámnak, hogy úristen, megint itt van, mi lesz velünk. Egyes embereknek tényleg komoly trauma egyes szimbólum létezése. Aztán persze viccé fajult az ügy, amikor a hungarocell szobrot kiállították a Modem udvarában, mi pedig ott kávéztunk alatta. A lényeg: ameddig az emberek bármilyen oldalú szélsőségtől fenyegetve érzik magukat, addig óvatosan kell kezelni ezt a kérdést. Mi, művészettörténészek pedig megpróbálunk előre gondolni, és kimondjuk: nem minden kidobandó, ami egy meghaladott korszakban született.
