A szavazás eredménye ugyan nem reprezentatív, de elgondolkodtató. A tömegek bölcsességében Surowiecki számos példát hozz arra, hogy a tömegek átlagolt döntése – ha azt a tömeg tagjai egymástól, és másoktól függetlenül hozzák meg – közelebb lehet az igazsághoz, mint akár legintelligensebb tagjainak a döntése. A függetlenség elve az fn.hu szavazásánál ugyan nem teljesült (általában a közéleti szavazásoknál sajnos nem teljesülhet), mégis érdemes lehet megvizsgálni, miért is jöhetett ki ilyen eredmény.
A legfontosabb pont talán, hogy a nemzetközi szervezeteknek a tárgyalások megszakítását alátámasztó indoklása mennyire tűnhet hitelesnek. „Az adó a jelenlegi formában a befektetési kedv és a gazdasági növekedés érdemi visszaesését eredményezheti” – írta az Európai Bizottság közleménye a „bankadóról”. S ez kétség kívül így is van, józan ésszel aligha tagadhatja bárki is.
bemondó szavazás
Az fn.hu internetes szavazása nem reprezentatív, nem egyenértékű egy közvélemény-kutatási eredménnyel.
Lapunk “Mi a véleménye az IMF és az EU küldöttségének távozásáról?” kérdésére az internetes szavazáson 25334 válasz érkezett.
Az elsöprő többség, 19703 fő szavazott “A nemzetközi tőke csatlósai így gyakorolnak nyomást hazánkra” válaszra.
Az indoklás őszintesége viszont két ok miatt tűnhet kétségesnek a kérdésről elgondolkodóknak. Az egyik, hogy az IMF és az EU egyszer már elfogadott olyan intézkedéseket, amely a „növekedés érdemi visszaesését” eredményezték: ilyen volt például a közszolgálati bérek és a nyugdíjak bő 7, 5 százalékos csökkentése (a 13. havi-nak nevezett juttatás elvétele). 2009-ben Magyarország GDP-je 6,3 százalékkal esett, mivel a gazdaságot egyszerre sújtotta a külpiaci visszaesés, és a megszorítások általi fogyasztáscsökkenés.
A másik egyszerű ok, hogy az alacsony költségvetési hiánycélok – amelyet az EU elvár a tagországaitól – szükségszerűen a növekedés ellen hatnak, akár a szociális transzferek csökkentésével, akár az adók emelésével érik el a kormányok (rendszerint ugyanis ezekkel érik el).
Ezért kritizálják egyes közgazdászok – mint például a Nobel-díjas Joseph Stiglitz – az Európai Unió hiánycsökkentő politikáját, amely – ezen vélekedések szerint – a világgazdaság újbóli visszazuhanásához vezethet.
Az Európai Bizottság közleményében említett többi okról sejthető, hogy nem azok vezettek a nemzetközi szervezetek színpadias távozásához.
Az átlagember (pontosabban: az emberek átlagának) gyanakvása az IMF és az EU küldöttségével szemben tehát nagyon is érthető, és magyarázható.
Az már valójában egy másik téma, hogy a magyar kormány valóban a nemzeti érdekeket képviselte-e, amikor körömszakadtáig ragaszkodott a bankadóhoz. Az egyik kérdés, az, hogy végül mekkora árat fizet Magyarország az esetlegesen elmaradó IMF – megállapodás miatt az államadósság finanszírozása, az ország sérülékenyebbé válása által. A másik pedig, hogy a „megszorítás helyetti”, bankokat sújtó adó mekkora része hárul át a bankok ügyfeleire.
Ha ugyanis az adó jelentős része áthárul végül a banki ügyfelekre, akkor valami olyasmiről van szó, mint amikor a gazda bottal veri a kutyáját, mert így a kutya a botra haragszik, nem a gazdira. Az emberek haragudjanak a bankokra a kormány helyett – ha ezt célozza a kormány stratégiája, az igen szomorú, hiszen akkor a kormányzati politika fő előfeltevése, hogy a választóknak nincs több eszük a kutyáknál. Ami aligha lehet jó hatással a közpolitikákra.
Annyit biztosan tudunk, hogy a banki kódex kifejezetten megengedi a bankoknak, hogy az adórendszer változásaival összhangban megváltoztassák díjaikat.
A miniszterelnök érve szerint ha a bankok tovább tudnák hárítani az adót, akkor a bankárok nem tiltakoztak volna annyira. Az érv meggyőzőnek tűnhet, de meginog abban az esetben, ha a bankok az adó nagyobb részét képesek ráterhelni az ügyfeleikre, és csak a kisebb része –közvetlenül, illetve áttételesen – csökkenti az eredményüket. Ilyenkor is ésszerű ugyanis a hangos tiltakozás.
Az adó áthárítását természetesen a verseny fékezi. Csak sajnos tudni lehet, hogy a bankok között nincs éppen késhegyig menő árverseny, amit a régiós összevetésben is kiemelkedő jövedelmezőségük is sejtetni enged.
Akad azonban a helyzetnek egy sajátos vonása. Az OTP a lakosság szegmensben árdiktáló szerepben van, s a vezéréről – Csányi Sándorról – az a hír járja, hogy jó kapcsolatokat ápol a jelenlegi miniszterelnökkel. Súlya lehet így Csányi ígéretének, hogy a bankadót nem terhelik rá az adósaikra. Ha ez valóban így történik, akkor a lakossági szegmensben az OTP-t követő versenytársak is csak korlátozottan háríthatják át a terhet a magánügyfelekre.
Nem lehet majd azonban igazán megítélni, hogy Csányi valóban betartotta-e az ígéretét.
A Költségvetési Tanács elemzéséből kiderül, hogy utólag is nagyon nehezen lesz becsülhető, hogy mekkora mértékben nyomták rá az adót a bankok az ügyfeleikre, hiszen a hitelek átárazásánál „nem mindig lehet megkülönböztetni a bankot ért esetleges költségsokk áthárítását a kivetett különadó áthárításától”.
Csányi pozitív hozzáállását látszik mutatni, hogy az OTP vállalta, hogy csökkenti a hitelei kamatait, amíg a svájci frank a jelenlegi magasságokban szárnyal – és semmilyen más okból, csak az adósok fizetőképességének érdekében.
Ez örvendetes még akkor is, ha éppen az OTP gyorsjelentéseiből tudjuk, hogy a bank lassabban csökkentette a hitelkamatait, mint ahogy apadtak a forrásköltségei, s ezzel a profitját növelte. Az is nyilvánvaló, hogy nem arról van szó, hogy a kereskedelmi bank fokozatosan népjóléti intézménnyé kezd átalakulni, pusztán fölismeri a tulajdon érdekeit – szeretné útját állni a hitelportfólió romlásának.
Az egyetlen baj csak talán az, hogy az OTP gesztusa eszünkbe juttathatja, mennyire egyenlőtlen is a bankok és az adósaik kapcsolata.
Hogy egy ilyen helyzetben ki fizeti majd meg ténylegesen a banki különadó nagyobb részét, nehéz előre megmondani. Sőt, mint a Költségvetési Tanácstól tudjuk, utólag is.
