Tíz év alatt rendbe tehető a magyar iskola

Igen, első közelítésben érvényes ez az egyenlet. Egy jól kiválasztott és felkészített tanári kar önmagában is meghatározó erővel járul hozzá a tanulmányi eredményekhez, még akkor is, ha minden egyéb tényező változatlan. A valóságban azonban az a helyzet, hogy a tanárok ilyen kitüntetett helyzetének megteremtéséhez szükség van számos további feltételre. Például a tanári munka jelentőségének széles körű felismerésére, támogató közvéleményre. Ezek az előfeltételek azután más mechanizmusokon keresztül is előmozdítják az oktatás fejlődését.

Milyen egyéb tényezőkre kell fókuszálni, ha sikeres oktatási rendszert akarunk kialakítani?

Fontos a pedagógusok „helyzetbe hozása”: elengedhetetlen, hogy a tanárok rendelkezzenek a feladatuk elvégzéséhez szükséges kompetenciákkal és eszközökkel. Kell, hogy maguk dönthessenek, majd szembesüljenek a döntéseik hatásával, és vállalják a következményeket. A tanárokat kikísérletezett, kipróbált, bizonyítottan működőképes módszerek egész repertoárjára kellene felkészíteni. Szükség van emellett a rendszeres objektív visszajelzésre, amit például biztosíthatnak az évenkénti felmérések. Ehhez persze az kell, hogy a tanárok elemezni tudják a visszajelzések eredményeit, és kapcsolatot tudjanak teremteni a saját tevékenységük hatásai és a mért teljesítmények között. Finnországban a tanárok olyan szintű kutatás-módszertani felkészítést kapnak, amely alapján ők maguk képesek szakszerűen oktatási kísérleteket lebonyolítani, így folyamatosan fejleszthetik saját módszereiket, és képesek felmérni egy-egy újítás hatását.

Az oktatási rendszerekről folyó párbeszédben mind gyakrabban jelenik meg a mérés, értékelés, Whelan is gyakran hivatkozik ezekre. Miért kapnak a különböző felmérések ekkora figyelmet?

Ahhoz, hogy eredményeket egyáltalán összehasonlíthassunk, objektív adatokra van szükség. Ha nem lennének adataink, most nem lenne miről beszélni. Az OECD azért indította el a PISA-felméréseket, hogy mérni lehessen az oktatási rendszerek hatékonyságát, és meg lehessen mutatni az oktatásnak a gazdasági fejlődésre gyakorolt hatását. A nemzetközi összehasonlító vizsgálatok leírják, melyek a világ legjobban teljesítő rendszerei, milyen tulajdonságok jellemzik ezeket, ezekhez képest hol tartanak a többiek. Ebből következtethetünk arra, hogy milyen a mi rendszerünk, mik a tennivalók. Azt is meg lehet mérni, milyen hatása van egy-egy változtatásnak. A nemzeti értékelési rendszerek már az egyes intézmények, iskolák, esetleg iskolai osztályok számára nyújtanak visszajelzéseket. Sok országban kiépülőben vannak a tanulói szintű visszajelzést szolgáltató értékelési rendszerek, amelyek már az egyéni, személyre szóló, differenciált fejlesztést is támogatják.

A vizsgált országok arra is mutattak példákat, hogy melyek azok a faktorok, amelyek a sikeres oktatás ellenében hatnak?

Az elmúlt évtizedekben különböző országokban sokféle megoldással próbálkoztak, rengeteg pénzt költöttek mindenféle átalakításra. Ezek közül néhány „bejött”, nagyon sok pedig nem. A korábbi kudarcokból is sokat lehet tanulni. Ma már többtucatnyi olyan problémát ismerünk, amelynek látszólag van egy triviális megoldása, ez a megoldás azonban inkább csak elmélyíti a problémákat, és komoly veszteségeket okoz. A rendszerszinten érvényesülő összefüggések kicsit bonyolultabbak, mint ami „közelről”, egy-egy iskolában, osztályban látszik. Sok, egyszerűsége miatt vonzó, a szülők, a tanárok körében népszerű változtatásról derült ki, miképpen rontotta le az egész rendszer hatékonyságát.

Mondana néhány példát?

Whelan a világ legdrágább reformjaként említi az osztályok méretének csökkentését, amelyre az USA áldozott hatalmas összegeket. Az iskolai infrastruktúra költséges átalakítása mellett sokkal több tanárra volt szükség, ami egy idő után a tanári fizetések jelentős csökkenéséhez vezetett, ennek pedig hosszabb távon drámai hatása volt a tanári pálya presztízsére, és végső soron a tanári munka minőségére. Természetesen, ha úgy merül fel a kérdés, hogy a tanárok kisebb vagy nagyobb osztályban szeretnének tanítani, a válasz egyértelmű. Ha azonban úgy fogalmazzuk meg a kérdést – ami közelebb áll a rendszer realitásaihoz –, hogy kisebb osztályban szeretnének tanítani kisebb bérért, vagy nagyobb osztályban magasabb fizetésért, már más lenne a válaszok aránya.

Ha ma bármilyen felmérés eredményét megvizsgáljuk, azt a paradox tendenciát látjuk, hogy a nagyobb létszámú osztályoknak jobb a teljesítménye. Ez az összefüggés általában még egy országon belül is érvényes, Magyarországon pedig különösen erős. Ebben persze már más mechanizmusok is szerepet játszanak, mindenesetre az adatok cáfolják azt a vélekedést, hogy nagyobb létszámú osztályban nem lehet eredményes munkát végezni.

Csapó Benő

Ugyanilyen régi, és improduktív törekvés a tanulócsoportok, osztályok, iskolák homogenizálása. A gyerekek között kétségtelenül igen nagy különbségek vannak, egyszerű megoldásnak tűnik a tanulók szétválogatása, a hasonlóan teljesítők egy osztályba, iskolába, iskolatípusba irányítása, a különbözők elkülönítése, más fejlődési pályára terelése. A gyerekek fejlődése azonban nagyon változatos mintázatot mutat, sokféle tényező befolyásolhatja. A korai különbségek alapján való döntés nagyon sok „későn érő” tehetség elvesztését eredményezi, mint ahogy a támogató családi, társadalmi háttér hiánya is téves besorolást eredményez. Így a gyermekekben rejlő tanulási potenciál nem realizálódik. Ezzel szemben már a kis falusi osztatlan iskolák tanítói bebizonyították, hogy lehet eredményesen dolgozni még akkor is, ha nagyon különböző gyerekek vannak egy osztályban. A körülmények kikényszerítették a változatos tanítási módszerek alkalmazását, a különböző tanulók eltérő kezelését. A mai nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy jobb eredményeket érnek el azok az oktatási rendszerek, amelyek iskolái befogadják a különbségeket.

Köztudott, hogy a finn oktatás évek óta a világ legjobb rendszere. Mely országok vannak még az elitklubban? Miért?

A válasz attól függ, mit értünk az elit alatt. Egyrészt beszélhetünk a legjobban teljesítő országokról, amelyek egy vagy több területen a mezőny élvonalában vannak. Ezek közé tartozik Finnország mellett Korea, Hongkong, Kanada, Tajvan, Új-Zéland, Ausztrália, Észtország. Ezek mellett számunkra figyelemreméltóak azok az országok is, amelyek tervszerű erőfeszítésekkel, látványosan gyorsan javítottak az eredményeiken. Whelan sokszor hivatkozik Szingapúr példájára. Ez az ország 1965-ben lett független, akkor még a népesség fele analfabéta volt. Húsz év alatt feljöttek a középmezőnybe, ma pedig oktatási teljesítményeiket tekintve már a legjobbak között vannak. Észtország azért figyelemre méltó, mert elsősorban a finn példából tanulva nagyjából egy évtized alatt olyan mértékben átalakította az oktatási rendszerét, hogy már közel áll a finn szinthez. Lengyelország pedig azért került a figyelem középpontjába, mert úgy változtatta meg iskolarendszerét, hogy annak eredményeit már a PISA is kimutatta.

A kötet alcíme „Hogyan eredményezhet a jó oktatáspolitika jobb iskolákat?” Ha megvan az elszánás az oktatáspolitikában, hány év alatt lehet a jelenlegi magyar iskolát sikeresebbé tenni?

Mindenekelőtt világossá kell tenni, hogy egy ilyen bonyolult rendszert nem lehet egyetlen tényező megváltoztatásával új fejlődési pályára terelni. Nagyon sok, egymással összhangban lévő változtatásra van szükség. Egy-egy beavatkozás önmagában csak néhány százalékos javulást eredményezhet, sok egyedi átalakítás együtt azonban nagyon is sokat.

Különböző időtávon ható változásokat lehet elképzelni, és alapos elemző munkával ezeket mind be lehetne árazni. Nyilván az olcsó és gyorsan ható beavatkozások érdekelnének bennünket elsősorban. Komoly eredményt várhatunk a korai fejlesztéstől: a bölcsőde, óvoda és szociális gondozó hálózat fejlesztésével el kellene érni, hogy minden gyerek felkészülten kerüljön iskolába. Az olvasástanítás rendbetételét néhány év múlva már az alsó tagozatra irányuló nemzetközi vizsgálatok is visszajeleznék. Ésszerű méretű iskolakörzetek létrehozásával és bölcs helyi oktatáspolitikával a jelenlegi ráfordításokból is többet ki lehetne hozni. Ma a kistelepülések önkormányzatai magukra maradnak a problémáikkal. Elvileg ezt a problémát is gyorsan meg lehetne oldani, és az eredmények néhány év alatt megmutatkoznának.

Lényeges és hosszabb távú megoldást csak a pedagógusok státusának rendezésétől várhatunk. Mindenekelőtt egy olyan „motivációs csomagra” van szükség, amely a pályát a legtehetségesebb fiatalok számára is vonzóvá teszi. Ezt követheti egy szigorúbb kiválasztás és a képzés hatékonyságának javítása. A pályán levő pedagógusokat is érintheti a továbbképzés rendszerének átalakítása, amelynek hatékonysága jelenleg erősen vitatható. Az észt példa azt mutatja, hogy egy nagyon következetes, minden tényezőre kiterjedő átalakítással a közoktatás nagyjából egy évtized alatt új fejlődési pályára állhat.