Azzal jórészt minden politikai erő, és minden szakember egyetért hogy minimalizálni kellene az alacsony iskolai végzettségűek számát. Magyarországon különböző statisztikák szerint egy adott korosztály kettő-tíz százaléka marad ki az általános iskolából a túl sok hiányzás (lógás vagy betegség) miatt, a középfokú iskolák esetén ez az arány megsokszorozódik. Ennek kezelésére eddig is voltak jogi eszközök, de ezek a legtöbb esetben eredménytelennek bizonyultak. Az új kormány első intézkedési között e problémára igyekszik reflektálni. Az eredmény azonban kétesnek tűnik.
Már a parlament előtt van a fideszes Kósa Lajos és a KDNP-s Soltész Miklós közös indítványa, amelynek lényege, hogy készpénz helyett a családi pótlék összegének megfelelő természetbeni juttatást kapnának azok a szülők, akiknek a tanköteles korban lévő gyerekük sűrűn kerüli az iskolát.
Formailag ez úgy nézne ki, hogy két részre választaná a jövőben a családi pótlék rendszerét az új kormány: nevelési ellátásra és iskoláztatási támogatásra. Ha a gyermek ötven órát meghaladó időt hiányzik az iskolából, hat hónapra elvennék az utána járó családi pótlékot. A törvényjavaslat megegyezik az első Orbán-kormány idején bevezetett rendelkezéssel, amit ráadásul hatásvizsgálat is követett. Érdemes hát megnézni a 1999-től hatályba lépett rendelkezés beválását.
A megrendelő szerint bevált
Harrach Péter
Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője a múlt héten úgy nyilatkozott a Népszabadságnak, hogy „az első polgári kormány alatt bevezetett iskoláztatási támogatás pozitív hatását visszaigazolták a kutatások”.
„Nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket az első Orbán-kormány intézkedése, a kutatás eredményeit Harrach Péter rosszul vagy másképp értelmezi. Ebben a formájában ez az eszköz nem alkalmas arra, hogy a gyerekek iskolába járását segítse” – mondta el viszont az fn.hu-nak az éppen Harrach, az akkori szociális miniszter által elrendelt kutatás vezetője, Herczog Mária.
A 2003-ban megjelent dokumentumban ez áll: „Összességében megállapítható volt, hogy a gyerekek iskolába járása és különösen ennek eredményessége semmiképpen sem érhető el az alanyi jogon járó támogatás felhasználásának esetleges ellenőrzésével, illetve szélsőséges esetben a gyereknek a családból való kiemelésével. Az iskoláztatási támogatás bevezetésének tapasztalatai … megmutatják, hogy önmagában a jogi szabályozás nem lehet eredményes, ha nem jár együtt olyan lehetőségek biztosításával, amelyek az alapproblémát és nem a jelenséget célozzák.”
Önmagában nem megoldás
A kormány (újra)tervezett intézkedése nem magyar ötlet, ehhez hasonlókat sok országban – elsősorban Latin-Amerikában, Afrikában, de például Szlovákiában is – bevezettek. (A Világbank tavaly megjelent kötete arról, hogyan működnek az úgynevezett feltételhez kötött pénzügyi támogatások a különböző országokban letölthető a TÁRKI honlapjáról). „Mindenütt az derült ki, hogy önmagában az, hogy pénzt adnak vagy pénzt vesznek el – hozzáteszem, inkább adnak, nem elvesznek – még nem oldja meg a gyerekek iskolába járását vagy részvételüket egészségügyi szűréseken” – hívja fel a figyelmet az adatokra Herczog Mária. Az iskolai sikeres részvétel komplex programokat feltételez mindehol.
Herczog Mária
Magyarországon az egyetlen érv, ami e vitában mostanában is elhangzik, hogy a szülő kötelessége a gyerek iskolába járatása. Természetesen a szülőknek érdekük, hogy jól boldoguljon a gyerek, de sokszor elfeledkezünk arról, hogy a 19. század második felében elsősorban azért kellett a tankötelezettséget bevezetni, hogy a felnövekvő generációk képesek legyenek elsajátítani a munkába állásukhoz, adófizetésükhöz szükséges szakismereteket – magyaráz a szociológus. A közösség érdeke tehát legalább annyira, hogy minél több, jól felkészült, motivált, egészséges ember legyen a munkaerőpiacon ma is. Ennek eléréséhez a feladatokat meg kell osztani a családok és a közösség, intézmények között. Ennek mértékéről és módjáról kellene vitáznunk, megállapodnunk.
Nem a sikeres iskoláról beszélünk
A leghatékonyabban elérni mindezt – magyaráz Herczog Mária – elsősorban támogató – és nem megvonó – intézkedésekkel lehet, úgy, hogy a pénzügyi támogatás mellé oda kell tenni azokat a feltételeket, amiktől ezek a szolgáltatások vonzóvá válnak. Fel kell tárni a hiányzások valódi okait, és a probléma kezelésére felméréseken alapuló, komplex programot kell kidolgozni. E mellett meg kell győzni a helyi önkormányzatot és a lakosságot, bevonva az érintett szülőket, hogy mindenkinek fontos az érintett gyerekek iskolai sikeressége. Ehhez persze az is kéne, hogy az iskola el- és befogadó legyen , rugalmasan alkalmazkodjon a gyerekek szükségleteihez, és sokkal jobban megbecsüljék a felkészült és sikeres szakembereket.
A magyar közgondolkodásban e helyett ma azt tapasztaljuk, hogy nem a (szegény) gyerek sikerét (is) segítő iskolát vizionálunk, hanem a szülőt akarjuk megregulázni – mondja a szociológus. Egyébként ma annak ellenére, hogy a gyerekek túlnyomó többsége rendszeresen ott ül az iskolában, több mint 20 százalékuk írástudatlanul kerül ki onnan. Ez biztos nem kizárólag a szülő hibája, hiszen az iskola dolga lenne, hogy segítsen, mégis a képzetlen – és sokszor lenézett – szülőtől várják a megoldást.
Álkérdések, rossz lépések
Herczog szerint a vitában az igazi kérdésekről egy szó sem esik. „A természetben adott családi pótlék nem ösztönző, és amint a területen dolgozók máris jelzik, ez sokféle problémát vet fel. Mire van szükség, ki dönti el, és hol veszi meg, hogy számol el a rendkívül túlterhelt gyermekjólétis munkatárs?” Ettől még nem fogja érteni az érintett szülő, hogy miért kéne az iskolába járni a gyereknek. Az iskolába járás sikerességét a szakember szerint elsősorban az örömteli óvodai jelenlét és a koragyerekkori segítségnyújtás oldja meg, ahol a szülő is partner lehet. Ennek lehetőségéről, módjairól az Oktatási Kerekasztal által kiadott Zöld Könyvben részletesebben is írt. Herczog Mária úgy véli, hogy – indulatoktól megtisztított – társadalmi vitát kellene erről folytatni.
A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy az is átgondolatlan – és többek közt az iskolába járás ellen ható – lépés, hogy visszavezetik alsó tagozatban a buktatás intézményét. „Egy 12 éves gyerek, aki 4-szer, 5-ször járja az első, második osztályt, ha a szülő üldözi, akkor sem fog bemenni az iskolába. Ha mégis bemegy, akkor is rendetlenkedni fog, mert rettenetesen frusztráló, hogy ott semmire nem megy. A bukás elsősorban az iskola, a pedagógus sikertelensége, nem a gyereké és a szülőé.. Ha megbuktatják, kizárják az iskolából a diákot. azt a tanulatlan, nem kompetensnek tekintett szülőt fogja kényszeríteni arra a rendszer, hogy találjon iskolát a gyerekének. Ez képtelenség – fakad ki Herczog.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Gyerekszegénység Elleni Programjának állásfoglalása szerint szintén nem alkalmas a családi pótlékkal kapcsolatban benyújtott törvénymódosítás az iskolai hiányzás kezelésére. „A családi pótlék a gyermek felneveléséhez biztosított közösségi hozzájárulás, nem pedig a büntetés vagy jutalmazás eszköze” – írják. Ráadásul a javaslat ellentétes a gyermekvédelmi törvény alapelveivel, a gyerekek jólétét és védelmét szolgáló szakmai törekvésekkel.
