Ön egy korábbi előadásában úgy fogalmazott, hogy a vita újjáéledt a rendszerváltás után, és ma is komoly törésvonalat jelent a politikában. Miért és hogyan alakult ki ismét?
A vita nem tűnt el, hanem megszüntette a háború, és természetesen nem lehetett jelen a kommunizmus időszakában sem. Lényegében a rendszerváltás felé közeledve éledt újjá: a demokratikus ellenzék és a népi írók, azaz a klasszikus SZDSZ és MDF között. Ugyanaz volt a dilemma, hogyan modernizálható Magyarország egy pártállami diktatúra után? Az MDF-ben a főleg Csurka István, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor és Für Lajos nevével fémjelezhető vonal ismét azt javasolta, térjünk vissza a népi „vonalvezetéshez”, a hagyományokhoz.
Míg a szabad demokraták Pető Ivántól kezdve Magyar Bálinton át Haraszti Miklósig újra a nyugati minták követésével képzelte el az ország felzárkóztatását. A rendszerváltás időszakában ez a két tábor nagyon gyorsan párttá szerveződött, és mivel ők váltak a legerősebbé, a népi-urbánus ellentét ismét meghatározóvá vált.
Az MDF és az SZDSZ kormányzati-ellenzéki oldalról néztek egymással farkasszemet, a népi-urbánus vita teljesen átjárta az első négy évet. A legfontosabb törésvonal – meghatározó ellentét – lett a politikai életben.
Mi változott az elmúlt húsz évben?
A két álláspont nagyon vehemens, és mivel világlátásokra, szemléletmódra, értékrendekre épül, ezért a köztük lévő ellentétek feloldása rettenetesen nehéz. Mivel alapvető elvi kérdésekről, „hitkérdésről” van szó, az álláspontok közelítése majdhogynem lehetetlen.
Fricz Tamás politológus, a XXI. Század Intézet Tudományos Igazgatója.
Az elmúlt húsz év a népi-urbánus vitát átalakította, de nem oldotta fel, megítélésem szerint legalább olyan erős, mint a rendszerváltás időszakában. Érdemes kicsit másként is nevezni: ma már a nemzeti és az ultraliberális irányzat áll szemben egymással. Az MDF 1994-től fokozatosan háttérbe szorult, a Fidesz vette át a szerepét. Az a Fidesz, amelyik kezdetben távol akarta magát tartani az általa idejét múltnak ítélt népi-urbánus ellentéttől. Történetesen azonban épp e vita mentén bomlott szét a párt 1992-93 táján, amikor az MDF és az SZDSZ között rettenetesen kiéleződött a helyzet.
Fodor Gábor, Ungár Klára, Hegedűs István urbánus vonala került szembe az Orbán Viktor és Kövér László képviselte nemzeti oldallal. Bárhogy is nézzük, leegyszerűsítve Fodor és Orbán bizony a népi-urbánus vita mentén vívta meg a csatáját. Ennek eredményeként a Fodor-vonal becsatornázódott az SZDSZ-be, míg az Orbán-Kövér páros nagyon határozottan átment a nemzeti-konzervatív oldalra.
Népi-urbánus vita a “hőskorban”
A vita a ’20-as ’30-as évekre vezethető vissza, valójában egy kulturális, modernizációs konflikusról szólt. Két folyóirat vitájának indult, de gyorsan politikai színt kapott a kérdés: hogyan lehetne modernizálni, Európához felzárkóztatni Magyarországot? Hogyan lehetne létrehozni a polgári társadalmat?
Egyik oldalon a népi írók szerint az országot a paraszti kultúrára támaszkodva lehet megújítani: az ősi magyarságtudatra, a magyar hagyományokra érdemes építkezni. A polgári társadalmat a parasztság polgárosodása révén lehet létrehozni. A másik oldalon a polgári szerzők úgy vélték, a kapitalizálódott főváros modern világpolgárai, a tőke, a kereskedelem központjának számító Budapest vezetésével kell a nyugati mintájú, „kozmopolita” polgárságot kialakítani Magyarországon.
Az a Fidesz, amelyik nagyon is liberális pártnak indult, egy alkalommal még a trianoni megemlékezésről is kivonult a Parlamentből. „Köpönyegfordítással”, vagy belső „fejlődés” eredményeként került a Fidesz a nemzeti-konzervatív oldalra?
Nem tartom fejlődésnek, inkább egy természetes belső konfliktusnak nevezném, amely kezdetektől benne volt a Fideszben. El kellett telnie néhány évnek, hogy ez felszínre kerüljön. A párt eleinte nagyon erősen kötődött a szabad demokratákhoz, az SZDSZ a Fideszt egyfajta fiók- vagy ifjúsági szervezetének próbálta tekinteni, és egy kicsit le is akarta nyelni. Fodorék erre hajlandóak voltak, Orbánék a függetlenség mellett érveltek, és kiderült, hogy e vita mögött nézetek is vannak.
Megvédeném a Fideszt az árulás vagy köpönyegforgatás, elvtelenség vádjától. A kezdetektől megvolt egyesekben a nemzeti-konzervatív értékekhez való kötődés csakúgy, mint másokban a liberális-kozmopolita nézetekhez. A rendszerváltáskor 22-23 éves fiataloknak idő kellett, hogy ezek kikristályosodjanak, hogy valóságos karakterük manifesztálódjon. Lényegében erről volt szó. A Fideszen belül komoly értékrendi viták voltak, valamelyik álláspontnak felül kellett kerekednie. Fordulhatott volna másképp is, ha Fodorék „győznek”. A párt többsége azonban – az azóta eltelt idő is bizonyítja – azért erre a nemzeti gyökerű, hagyományokat tisztelő, konzervatív-liberális oldalra hajlott.
A másik oldal is megtalálta a helyét az SZDSZ-ben, és belépett a képbe az MSZP is, amely a koalíció után tolerálta a szabad demokraták ultraliberális mentalitását. A Fidesz pedig 1994-től átvette a népi oldal vezetését, amit most már inkább nemzetinek nevezhetünk.
A két ősi ellenfél, az MDF és az SZDSZ összefogásában látszik bármi következetesség, elvszerűség?
Amiről az előbb beszéltünk, az az MDF vonatkozásában teljesen más dimenzióba kerül. Az MDF ettől kezdve már nem kötődik a nemzeti-konzervatív irányzathoz, úgy döntött, hogy számára két dolog számít: a hatalom és a pénz. A Dávid Ibolya vezette vonalnak már nincs köze elvi kérdésekhez, egyszerűen pragmatikus, erkölcsi normák nélküli haszonelvűség vezeti a pártot. Az SZDSZ mindennek az ellenkezője volt, amit az egykori MDF-es tagság vallott. Népi-urbánus összefüggésekben erről a pártról már nem érdemes beszélni:
A liberális pártban fordítva ugyanez zajlik le, de döbbenetes módon a mai SZDSZ még mindig a „régi” urbánus, ultraliberális képződmény. Az MDF-fel való összefogásban részükről van elvi alapállás: Magyarország számára a legrosszabb az lenne, ha Orbán Viktor hatalomra kerülne. Nézeteikből következően vallják, hogy a nemzeti oldal lerombolná a demokráciát, a szabadságjogokat, győzelmük diktatúrát jelentene, és a zsidóság számára is veszélyes helyzetet teremtene. Ez utóbbi kimondva vagy kimondatlanul ott van a sorok között. A népi-urbánus vita gyökereiben ugyanis látensen ott lebeg a „zsidókérdés”, ami a mai napig jelen van.
Meg kell emlékezni az MSZP-ről is, hogy teljes legyen a kép. Az SZDSZ urbánus alapjaihoz az MSZP az internacionalizmus oldaláról tud és tudott közelíteni. Sokkal több közös pont van a liberális és a szocialista párt között, mint a nemzeti oldalhoz képest. A politikai szövetségért cserébe 1994-ben messzemenőkig elfogadták az SZDSZ liberalizmusát, kozmopolitizmusát.
Elvárható a pártoktól az elvhűség?
Elvárható, az elvi következetlenségnek vannak határai. Ezt most átlépte az MDF. A nyugati demokráciákban azt látjuk, hogy bizonyos mértékig lehet nyitni, lehet szövetségeseket találni, de bizonyos határokat csak szigorú kényszerhelyzetekben lépnek át.
Büntetnek a választók, ha egy párt gyökeresen eltér korábbi elveitől?
Az elmúlt húsz év azt mutatja, hogy ez Magyarországon nagyon nehezen megy. A Kádár-kor sajnálatos öröksége, hogy nem sikerül tudatos állampolgári magatartást fölvenni, a társadalom megmaradt abban a „fogyasztópolgári” létben, amelybe leszorították. A politikát elutasító, kívülről szemlélő, a politikától rettegő magatartás jellemzi az embereket. Az állandó gyanakvás: mit akarnak a pártok, nem lehet bízni bennük. A demokrácia viszont arra épül, hogy az állampolgárok bíznak a politikában.
A német demokráciában például a szavazók elvárják, hogy a pártoknak legyen egy jól körülhatárolható irányvonaluk. Ha attól nagyon eltérnek, azt a szavazók tényleg megbüntetik: a szociáldemokrata párt például azért bukott nagyot az őszi választáson, mert túlságosan elment jobbra. A baloldali szavazók ezt nem bocsátották meg.
Nálunk ez nincs így. A magyar választópolgárok többsége esetleges szavazó, érzelmekre hallgat, könnyen befolyásolható, ezért nem biztos, hogy büntet. Nem tudják pontosan felmérni a helyzetet, az erkölcsi, normatív szempontokra sem figyelnek oda eléggé. Nem mindig vesszük észre, ha egy párt már-már elviselhetetlen fordulatokat hajt végre, és láthatóan már semmi más nem fontos a számára, csak hogy valahogy bejusson a Parlamentbe. Nem tudnak következtetéseket levonni, mert nem tanulták még meg, milyen értékekhez, milyen ideológiákhoz milyen politikának kellene társulnia. Bár lehet, hogy most az MDF kapcsán végre mégiscsak megtörik a jég és lesznek következmények.
Hogy állunk a volt kommunista országokhoz képest? Ott tudatosabbak a választók?
A közép-európai „fiatal demokráciák” picit előrébb tartanak nálunk. Ott nincs ennyire gomolygó, kavargó választói magatartás, és nincsenek ilyen morbid változások a pártok arculatában. Karakterisztikusabbak a pártok és a választók is jobban tudnak ítélni, következetesebbek. Ennek a legfőbb oka, hogy a magyar rendszerváltás nem hozott akkora tudati, lelki fordulatot, nem voltak katartikus pillanatok.
Máshol az emberek kőkemény küzdelmet folytattak a hatalom ellen, így részeivé váltak a változásnak. A mi rendszerváltásunk nagyon erősen alkura épült az MSZMP és az ellenzéki pártok elitjei között, az átlagember kívül maradt, néző volt csupán. A társadalmunk megmaradt kiszolgáltatott, hátrahúzódó szerepben, és ha valaki kiszolgáltatott, az nem tud hatni a pártokra. Egyszóval ami a választói tudatosságot illeti, tarthatnánk előrébb. Ugyanakkor bízom benne, hogy 2010 ebből a szempontból is végre fordulatot hoz.
